2005. április 29. péntek 21:59
Eötvös, Trefort, Hóman, Klebelsberg, Hiller, Bozóki
„Az optimista kijelenti, hogy a lehetséges legjobb világban élünk, a pesszimista tart attól, hogy ez igaz” - olvashatjuk James Branch Cabell mondásai között. Nos, én – pesszimista vagyok. Miért? Hadd kezdjem legfőbb prioritásunkkal: nyelvében él a nemzet. Mondhattam volna, persze, úgy is, hogy ez megmaradásunk záloga, s ápolása mindennél előbbre valóbb feladatunk. De ha így fogalmazom meg, akkor a mondat nem ölti fel a korszerűség, a tudományoskodás álruháját; ki figyel oda, ha valami csak egyszerűen, magyarul szólal meg… A nyelv ápolása természetesen nem a magyar helyesírási tanácsadók újabb s újabb kiadásainak gondozását jelenti. Jó esetben. Hanem egy komplex tevékenységet: nyelvi és kulturális emlékeink őrzését, gyarapítását, az oktatás mindenkori korszellemhez való igazítását (de azt a hagyományok rendszerébe illesztve) jelenti.
Mert a nemzeti megmaradáshoz az identitás megőrzésén keresztül vezethet csak út.
S ez az egyenes út, egyébként, végtelen keresztutak sorozata. Folytonos választások dilemmája. Hogyan legyünk korszerűek az oktatásban, a kultúra eszközeinek támogatásában és gyarapításában, a művészetek ápolásában, azok széleskörű megismertetésében. Hol húzhatjuk meg a határt a minőségi és a tömegkultúra között. Kérdések, kérdések, és ismét csak kérdések. S akik tudták a jó válaszokat, vagy legalább feltették e kérdéseket, és a válaszok ismeretében próbáltak tenni valamit kultuszminiszterekként – rájuk emlékezünk.
Eötvös József, Trefort Ágoston, Hóman Bálint.
Vagy
Klebelsberg Kuno – akinek 1931-ből idézet szavaival akár definiálhatjuk is az
eddigieket. „Mert miből fakadt mindaz, amit tettem? Egy politikai
alapmeggyőződésből, abból, hogy mostani helyzetünk javulását, sorsunk jobbra
fordulását csak attól várhatjuk, hogy művelődési téren fajsúlyosabbak leszünk,
s hogy ezt a világ irányadó nemzetei elismerjék. … Kulturális felemelkedésünk
mindig előkészítője volt politikai felemelkedésünknek. … Ha a politikai
demokráciát nem előzi meg kulturális demokrácia, az katasztrófához vezet”.
Erről van szó. Olvassuk csak újra a történelmi névsort: Eötvös, Trefort, Hóman,
Klebelsberg, Hiller, Bozóki.
Stimmel…? Vagy azért egy kicsit felszaladt a szemöldökük, ugye…?
Görgeyt a ciklusból nem említem. Mint utólag elmondta: egy esztendőre vállalta csupán a tárca vezetését – s ehhez nincs mit hozzátennünk. Mert bele lehet bukni minden vállalásunkba, tisztességesen és tisztességtelenül egyaránt, de egy nagyon sokrétű feladatot eleve csak „ösztöndíjas tevékenységként”, amolyan „parkolópályás kirándulásként” elfogadni – nem korrekt. Sem saját addigi életművünkkel szemben, sem a közfeladat méltóságával szemben nem az. Ennyit Görgeyről.
És még kevesebbet Hillerről. Aki pártelnöki pozícióként kezelte, mindvégig, ezt a közfeladatot; hogy megtehette, minősíti ez támogatói körét is.
Majd jött
Bozóki. Az Andris. Szóltunk róla már épp eleget; maradjunk legutóbbi
megnyilvánulásainál. Mert, azért, a többhónapnyi homály után, itt-ott kezd
alakot ölteni a személye. Fel-feltűnik, itt is, ott is. Megasztár-ház, Nagy
Könyv, a Magyar Mozgókép Közalapítvány viselt dolgai. Vannak neki minderről
meglátásai, véleményei.
Elsősorban persze saját kinevezéséről: a kulturális
tárca élére, a ciklusban (Görgey Gábor és Hiller István után) harmadikként, az
utolsó évben kerültem, mondta egy szombathelyi találkozón. „Egyrészt azt
várják tőlem, hogy menedzseljem a már elindított ügyeket, másrészt, hogy
nagyobb botrányok nélkül vezessem a minisztériumot”.
Ennyi.
Programjában amúgy három kiemelt terület szerepel: a fiatal művészek, az új művészeti ágak pártolása, és a vidék felzárkóztatása. (A magyar társadalom egyik fő problémáját egyébként abban látja, hogy „fejenehéz". Azaz túlontúl fontos szerepet játsszanak benne a pártok. Mindent ők uralnak, mindent csak az ő érdekköreiken keresztül lehet elérni.) Min lehet még változtatni? - kérdezte önmagától.
Hát mit is, kérdezzük mi, tőle.
Ha a kinevezéséhez kapcsolódó összes „munkaköri leírás” azt tartalmazza, hogy menedzselje a már elindított ügyeket, valamint ne okozzon a kelleténél nagyobb botrányokat.
Kis vaj még jöhet, mondta neki – ezek szerint – Gyurcsány Ferenc.
Hát majd figyelünk.
Egy-két ügyben máris tehetett volna többet a menedzselésnél. Például a filmbotrány kapcsán. Amelyben arról volt szó: a Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriuma milliárdokat juttatott évek óta nem készülő filmtervek benyújtóinak, valamint néhány esetben a kuratóriumi tag saját produkcióhoz szavaztatott meg kiemelt – szinte a teljes költségvetést fedező – támogatást. Az erről szóló hírek megjelenésekor Bozóki azonnal nyilatkozott: vizsgálatot kezdeményez. Most pedig közölte: a vizsgálat lezárult. „A nemzeti kulturális örökség minisztere a vizsgálatok alapján általános érvénnyel leszögezi, hogy a kuratóriumok és szakkollégiumok tagjai tisztségük betöltése idején nem lehetnek egyszersmind pályázók, és nem szerepelhetnek más pályázók pályázatában sem. A miniszter nyomatékosan hangsúlyozza, hogy nem tekinthető a kuratóriumi (szakkollégiumi) döntésben való részvételtől történő távolmaradásnak, ha a kuratórium (szakkollégium) tagja, az őt érintő döntés idejére átmenetileg elhagyja az ülés színhelyét. A nemzeti kulturális örökség minisztere felkéri Grunwalsky Ferencet, a MMK kuratóriumának elnökét és Lengyel Lászlót az Ellenőrző Bizottság elnökét, hogy gondoskodjon a döntéshozatali eljárásban felmerült összeférhetetlenségi helyzetek azonnali megszüntetéséről, valamint az új Támogatási Szabályzat haladéktalan elkészítéséről”.
Ennyi. Különösebb szabálytalanság nem történt, voltak ugyan kis vajak, de a jövőben ezt kéretik elkerülni. Visszakérni a szabálytalanul odaítélt pénzt? Egy Bozóki tegye ezt egy Jancsóval szemben…? Na ne. Beszéljünk inkább a rockzene tantervbe illesztéséről. Szóljon hangosan a Deep Purple…
Vagy olvasgassunk, nagy-nagy könyveket.
Bozóki úr,
bizony, ezen is elgondolkodhatna. Hogy valóban el kell-e fogadni azt: ma már a
minőségi irodalmat is a tömegkultúra eszközeivel kell népszerűsíteni. Azért ez
nem biztos. Mert ki tudja, mennyi pénzt költöttünk ismét a – semmire. Bár, ha
egyfajta valóban reprezentatív közvélemény-kutatásnak fogjuk fel a beérkezett
négyszázezer szavazatot, akkor akár eredményként is elkönyvelhetjük a
megszerzett ismereteket. Megtudhattuk, hogy a száz legnépszerűbb könyv között
hat szerző reprezentálja az elmúlt másfél évtized irodalmát. (Szigorúan azokat
említve, akik ebben az időben robbantak be a kortárs irodalom keresett írói
közé; azokat, akik már húsz-harminc éve a pályán vannak, és rendelkeznek egy
stabil olvasói körrel – nem említem. De pillantsanak rá a listára: ők
sincsenek olyan meggyőzően nagy számban képviselve…) A „frissek” tehát:
Joanne Kathleen Rowling (négy Harry Potterrel), Dan Brown (A Da Vinci-kód),
Meg Cabot (A neveletlen hercegnő naplója), Rácz Zsuzsa (Állítsátok meg
Terézanyut!), Paulo Coelho (Az alkimista), Böszörményi Gyula (Gergő és az
álomfogók). Esztétikai vitát most ne indítsunk – de nem épp klasszikusok ők.
Akik lekörözték a kortárs szépirodalom fajsúlyos műveit. Miért?
Mert kiadóik jól éltek a népszerűsítő eszközökkel – ugyanezt nem adván meg a köztünk élő, maradandó értékeket létrehozó szerzőknek. Például Tolnai Ottónak, aki januárban vehette át az Év Könyve díjat Göncz Árpádtól, Költő disznózsírból címmel megjelent munkájáért. Most, itt, a tavalyi Év Könyve a legnépszerűbb száz cím közelébe sem került… Tanulságos ellentmondás. S melyik három mű végzett az első kör élén? A dobogó harmadik helyén Tolkien A Gyűrűk Ura című regénye, a másodikon Molnár Ferenc Pál utcai fiúk-ja, a legtöbb szavazatot pedig Gárdonyi Géza Egri csillagok-ja kapta.
Három könyvsiker? Nem. Három mozisiker.
Mert kíváncsi lennék, hányan mondanák azt a szavazók közül: még nem olvastam, de láttam a filmet. Jó volt… A megoldás, természetesen, kézenfekvő. És nem új keletű ötlet. Mozifilmek klasszikus művek alapján, televíziós feldolgozások, a kortárs szépirodalom legszélesebb körű szolgálata. És nem a szocreál emlegetése; nem a tömegszórakoztatás eszközeinek igénybe vétele. Hogyan is mondta Klebelsberg? „Kulturális felemelkedésünk mindig előkészítője volt politikai felemelkedésünknek”. Nos: ingoványos talajról sohasem lehet elrugaszkodni. Van erről egy kedvenc karikatúrám; most, amikor e mondatok mellé illesztem – amúgy no comment… - zárszóként még engedjenek meg egy idézetet Dale Carnegie-től: „A beszéd - utazás, amelynek célja van, ezért az utat fel kell térképezni. Aki úgy kezdi, hogy nem tart sehová, általában oda is jut”.
Nincs más dolgom, mint menedzselni a már elindult ügyeket, különösebb botrányok nélkül, mondotta a magyar kulturális miniszter.
Hát ezért vagyok én pesszimista…
Tamási Orosz János
.
