2005. május 06. péntek 22:04
Magyar kampány Franciaországban
A puding próbájának során többnyire ki
szokott derülni, hogy az ördög a részletekben lakozik. Bocsánat a talán
fárasztó humorért, de, ahogy szoktam mondani, valahogy el kell kezdeni. Nem
lehet azonnal a közepébe vágni, mondván: egy kicsit szórakoztató az a
szocialista offenzíva, amellyel itthon igyekeznek mostanában a lehető legtöbb
fórumon elmondani a francia népszavazást előkészítő kampánykörutakon történő
részvételük fontosságát.
Kit érdekel?
S mi közük nekik a francia belpolitikához? De komolyan… S ha van közük – hát
miért kell ennek itthoni televíziós műsorokat, és újságoldalakat szentelni?
Elképzelem a jelenetet, amikor a francia polgár friss magyar lapokat kér a
briósa mellé, mert „itt volt tegnap az a vehemens magyar képviselő, de
megnézném, hogy mit is mondott pontosan, mert rossz volt a hangosítás; nem
nagyon értettem…” És reklamál, hogy miért nem lehet kapni – itt, Maconban -
magyar újságokat. Na hagyja már, válaszol unottan a garçon, költözzön
Bukarestbe, ott minden reggel vehet. Mit szól, milyen olcsó arra az élet…?
Az Romániában van, igazítja ki – jó esetben – Jean-Pierre. Akkor ott – de mit
szól hozzá? És máris arról tárgyalnak, ami mostanában úgy felélénkítette a
francia sajtót. Michel White igazgató úr – a Sem-Suhner direktora – leépítésre
kényszerült. De mert a francia törvények értelmében elbocsátás előtt fel kell
kínálni a „cégen belül” valamilyen állás-alternatívát, hát azt javasolta:
romániai érdekeltségénél fel tud ajánlani kilenc munkahelyet, havi száztíz
eurós fizetésért. „Mivel ott nyolcvan euró az átlagkereset, még bőséges
fizetést is ajánlok”, tette hozzá. A schirmecki esetet – a hely néhány
kilométerre van Strasbourgtól – természetesen felháborodva és elutasítva
fogadták, ám tagadhatatlan: elgondolkodtató a történet.
Különösen akkor, ha hozzátesszük, hogy nem sokkal később a Signal Lux már
tunéziai csereállást kínált dolgozóinak, havi háromszáz eurós fizetéssel.
Franciaországban nőtt a munkanélküliség. A béreket befagyasztották, a
harmincöt órás munkahét megtartása is veszélybe került. A francia
átlagpolgárok nagy része mindezért az uniót okolja. Azon belül is a „brüsszeli
bürokráciát”, ami miatt hanyatlott a francia gazdaság – szerintük. És nem
igazán érdekli őket egyetlen európai uniós képviselő véleménye sem arról, hogy
„együtt, a közös európai jövőért”. Inkább visszakérdeznek a szocialista párti
politikusaik felé: ti is elleneztétek az alkotmányt, hát akkor most miért
akartok az ellenkezőjéről meggyőzni bennünket? És mi a garancia arra, hogy
jövőre, vagy öt év múlva már nem csak viccelni fognak velünk? Hogy, ha
dolgozni akarunk, költözzünk a munkahelyünk kelet-európai leányvállalatának
székhelyére.
Kérdezik. Pestiesen szólva – ölég sokan.
Nem azt mondom, hogy nem kell meggyőzni őket. Azt sem mondom, hogy ez a
történet – jelen pillanatban – többet jelentene a tényleges súlyánál. Csupán
azt: gond van a francia gazdasággal. És ez idegenellenességet,
unió-ellenességet szül. Ahogyan gond van az osztrák gazdasággal – a minap
olvashattuk, hogy ottani szakemberek szerint az ezer eurós minimálbér lehet
csak megoldás. És ehhez képest – enyhén szólva – óriási gondban van a magyar
gazdaság, a magyar foglalkoztatottság. Amelyet, lám, még az is fenyegethet,
hogy a nyugati befektetői tőke még saját ottani munkaerőt is hozzánk telepíti.
Az itteni béreket fizetve nekik…
Úgy gondolom, az uniós alkotmányért náluk kampányoló magyar szocialista
politikusoknak itthon kellene tenniük valamit. Azért, hogy kilábaljunk
valahogyan abból a krachból, amit ők és párttársaik idéztek elő, szabadítottak
ránk. Minden jó ötletet szívesen vennénk tőlük, én úgy gondolom. Alkotmány
nélkül még csak-csak elvagyunk valahogy, hiszen minden nemzetnek, addig is,
ott a sajátja – de munka és kenyér nélkül nehéz lesz a közös himnusz
éneklésére noszogatni bárkit is. Akár Schirmeckben, akár Kazincbarcikán…
Tamási Orosz János
.
