2005. május 20. péntek 22:51
Az Öt Kenyérből jut-e Hornéknak is?
Ha nem lennének szabaddemokraták, olykor
már az érintettek sem tudnák: hol is tartunk éppen a kirekesztések frontján.
Mert a minap is, lám – írtam is róla – mit látok és hallok a televíziós
készülékemből? Hogy tombol a magyar rasszista fasiszta antiszemita dágvány.
Komoly közéleti arcok mondották nékem ezt a képernyő előtt bávatagon bámuló
káposztafejembe, amivel, lám, megint nem ébredek időben. Bár most jut eszembe:
ezzel az ébresztővel csínján kell bánni, hiszen lehet, hogy használatával az
egykori szélsőjobb orgánumára utalok, a legjobb akaratomon kívül is.
Mások olvasatában, persze.
No de mit látok és hallok néhány nappal később, ugyanabból a televízióból?
(Mert hiszen miért is vettem volna időközben egy másik készüléket, nem igaz…?)
Egy fotókiállítás nyílt, az alámondás ugyan némiképp értelmetlen volt, hiszen
a lerobbant városrészekben élő „zsidók, romák és nem-romák”-ról szólt – a
képeken azonban nem véltem további kisebbségeket felfedezni. Az alkotó, és a
romaügyi államtitkár is elmondották: a képek arról a szeretetről és
harmóniáról vallanak, amelyben együtt élnek, a közös nyomorúság terhe alatt, a
társadalomperifériájára szorult emberek – zsidók, romák, magyarok. Amely
szeretet és béke, tették hozzá, sajnos, kevés hangsúlyt kap a társadalom
életéről szóló tudósításokban, alkotásokban. A képek valóban szépek voltak.
Tiszták, derűsek. Békések.
És valóban – sem a kiállítást megnyitó közéleti emberek között, sem a közönség
soraiban – úgy kemény tízen lehettek… - nem bírtam felfedezni az újjáéledő
magyar fasiszta rasszista antiszemita dágvány harcos leleplezőit, sem
indulataik média-továbbítóit, de még csak a kortárs – hasonló származású –
alkotóművészek delegációját sem. Csak azt remélem: a kiállító – egyébként
valóban tehetséges – fotóművész megörökítette az üres széksorokat… És
felterjeszt valakit azok közül, akiket szeretett volna ott látni, a Szakállas
Bácsi Díj „érzéketlen” kategóriájára.
Ugyan ez – a leírások szerint – a fogyatékkal élőkkel szembeni
megnyilvánulásokat pécézné ki; no de talán a szolidaritás hiánya, a széppel és
békével szembeni közömbösség, egyszóval az erkölcsi fogyatékosság szemmel nem
látható megnyilvánulása is „megér egy misét”, nem?
A lényeg, persze, ez a díj. Amely nem jött volna létre, ha nincsenek a
szabaddemokraták. Akik újólag bebizonyították – mindig is lesz bennük, akár
már parlamenten kívüli pártként, elegendő erő ahhoz, hogy kavarják.
Kavargassák. De nem a népegészségügyi program vastagbélrák-szűrő
tevékenységének részeként, például…
Hanem csak úgy, odamondjanak, kéretlenül és fogadatlanul.
Fogatlanul.
No de haladjunk. Ne bosszankodjunk. A díjakat négy - nőgyűlölő, homofób,
rasszista és érzéketlen - kategóriában osztják majd ki minden évben, olvasom.
Nos, kezdjük az elején. Miért csak négy az a kategória? Mert vannak, ugye,
férfigyűlölők is. Politikusasszonyban, munkahelyi vezetőben. Vagy talán a
„szingli-életmód mélyfilozófiájában” nem jelennek meg ehhez hasonló
személyeskedések? Aztán meg ott a homofób – amelyről nekem Kellér Dezső
klasszikusa jut eszembe: nem váron meg, amíg kötelező lesz… Miért lenne
kipellengérezhető egy magánvélemény, mindaddig, amíg nem ütközik törvénybe?
(Például – ugyan ezen nyomvonalon eljutunk-e odáig, valamikor, hogy a homofób
után a peofób kifejezés is polgárjogra emelkedik…?) És miért kell viszont
„szentírásnak” tekintenem Tamás Gáspár Miklós általánosító és kirekesztő
megfogalmazását: „a bírák jelentős része ahhoz a fölső középosztályhoz
tartozik, amely cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita,
és mélyen lenézi a kitaszított rétegeket.”
Ez az ember legyen nekem egy tüntetés vezérszónokaként az etika és erkölcs, a
közmorál etalonja?
Inkább egy Szakállas Bácsi Díjat adnék neki – ha már komolyan vesszük a
kezdeményezést.
Birtalan Balázsnak viszont nem adnék.
Persze, csak akkor, ha legalább a blogjában „kikéri magának” a
szabaddemokraták antitoleráns díjötletét. Hogy miért kell ezt tennie? Birtalan
Balázs az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért Egyesület
vezetője. Pontosan tudja – hol a határ a cirkusz és a polgárjogi aktivizmus
között. Ott tiltakozik – egyénektől a parlamenti képviselőkig – ahol annak
szükségességét látja; a diszkrimináció ellen nem ellen-diszkriminációval
próbál küzdeni. Nemrégiben Semjén Zsoltot kereste meg – nem azért, hogy
„leugassa és lemondását követelje”, hanem azért, hogy véleményt és
információkat cseréljenek. De nem mesélek többet: a találkozásról internetes
blogjában is beszámolt. Idézem, szó szerint:
„Kávézás Semjén Zsolttal… A dolog kétféleképpen sülhetett volna el rosszul. Az
egyik, ha azt várja akármelyikünk, hogy egyetlen kávé mellett megoldjuk az
egész meleg- és családkérdést, és holnaptól mindig sütni fog a nap és
csicseregnek a madarak. A másik az ellenkezője: ha nem várunk semmit, de
mindketten elmondhatjuk utólag, hogy na ez is megvolt: adtunk a diplomáciának.
Egyik félelmem sem jött be.
Odaértem jó negyedórával korábban, aztán pontos időben megjelent Semjén Zsolt.
Széles mosollyal, a lehető legbarátságosabban nyújtotta a kezét, és azzal
kezdte, hogy tegeződjünk, mert úgy könnyebb. Nagyon kellemes csalódás volt az
egész beszélgetés. Nem pózolt, nem játszotta meg magát, szerény volt,
közvetlen és érdeklődő. Elismerte, hogy soha életében nem foglalkozott a
melegüggyel, nem is tud róla semmit, és kifejezetten kíváncsi volt minden új
információra. Kicsit zavartan bevallotta, hogy van benne némi idegenkedés,
node mitől ne lenne, amikor tényleg annyit tud erről, ami a médiából átjön:
összemosás a pedofíliával, a travi-dolgokkal stb. Viszont egyetlen pillanatig
sem éreztette ezt az idegenkedését, és szemlátomást az emberi szimpátia
kölcsönös volt. Amikor a házasság, öröklés, egyéb jogok stb. kérdését
boncolgattuk, releváns és nyitott kérdései voltak, és maximálisan befogadónak
és motiváltnak mutatkozott a lényegi problémák (a tényleges jogi hátrányok)
továbbgondolása és megoldása terén. Amikor sikerült tisztázni, hogy a
szexuális orientáció mire vonatkozik (a partner nemére) és mire nem (pl. a
pedofília, szadomazochizmus stb. nem szexuális orientáció), akkor teljes
mértékben egyetértett azzal, hogy ilyen alapon az állam ne különböztessen meg
jó és rossz embereket. Én meg azzal értettem egyet, hogy az államnak
ténylegesen feladata a gyerekneveléssel foglalkozó kapcsolatok támogatása, és
biztosítottam, hogy eszem ágában sincs (nekem mint melegnek) kikezdeni vagy
csorbítani a hagyományos családmodell értékeit.
A beszélgetés során a teológiai kérdések („Mit mond a Biblia?”, „Bűn-e a
homoszexualitás?”) föl sem merültek. Rám nagyon kedvező benyomást tett, hogy
egyáltalán nem akarta összemosni a világnézeti és jogi/társadalmi kérdéseket.
Noha tudtam (mert írta), hogy teológiailag hogy vélekedik a homoszexualitásról,
ennek a legkisebb jelét sem adta. Elmeséltem egy-két valós élethelyzetet, hogy
milyen az, amikor egy meleg épp nem felvonul és mozgalmárkodik, hanem pl. két
napig gyomorgörcse van, amikor arra készül, hogy a kedvesét egy szál rózsával
várja a pályaudvaron. (Ez teljesen saját élmény; amikor kimentem a Délibe Tomi
elé, végig attól rettegtem, hogy ki fog beszólni, és merre tudok futni, ha
valaki neki akar állni buzit verni.)
Nem fogok belépni a KDNP-be, és nem valószínű, hogy Semjén Zsolt nyitná meg a
következő melegfesztivált. De a beszélgetés tényleg nagyon konstruktív, oldott
és jó hangulatú volt, sok közös töprengéssel, nevetéssel, sok egyetértéssel,
és néhány (barátságos) egyet nem értéssel. De ez utóbbiak sem arról szóltak,
egyikünk részéről sem, hogy „márpedig nekem van igazam, wazze!”, hanem abban
maradtunk, hogy bizonyos dolgokat át kell gondolni, át kell beszélgetni.
Teljes mértékben egyetértettünk abban, hogy a homoszexualitás kérdését tieznöt
évvel ezelőtt ilyen kávéházi beszélgetésekben kellett volna elkezdeni kezelni,
és nagyon rosszat tett (mindkét oldalnak, ha ugyan beszélhetünk oldalakról),
hogy az egész kérdés a rendszervéáltást követően rögtön rögtön pártpolitikai
hancúrplaccá nőtte ki magát.
A végén telefonszámot cseréltünk (ő kezdeményezte), és adtam neki egy dedikált
példányt a Halállal lakoljanak?-ból és a Válaszd az életet!-ből. Látszott,
hogy örül neki, és nem diplomáciai gesztusnak tűnt, amikor azt mondta, hogy
érdekli, el fogja olvasni, és utána nagyon szívesen beszélget még róla.
Sokan kérdezték tőlem, hogy mit várok ettől a kávézástól. Nemigen tudtam mást
mondani, mint azt: szeretném, ha valahogy át tudnám adni: mi melegek nem
ellenségek vagyunk, akikkel meg kell küzdeni, hanem emberek vagyunk, akik élni
és szeretni akarunk, és ebben segítségre szorulunk. Ennek a várakozásomnak
maximálisan megfeleltek az események, sőt, érzésem szerint messze felülmúlták.
Mindkettőnknek bőségesen van most át- és újragondolni valónk. És valószínűleg
mindketten azzal a jó érzéssel álltunk fel az asztaltól, hogy sikerült
találkozni „fehérek közt egy európaival”.
Örülnék, mondom, Birtalan Balázs azon sorainak is, amelyek Horn Gáborról és
társairól szólnak. Horn mondatai például arról: „ne maradjanak következmény
nélkül a közéleti szereplők azon megnyilvánulásai, melyekben kedvük szerint
osztják többségre és kisebbségre a társadalmat. Megjegyezte, hogy a díjat
azoknak a közéleti szereplőknek alapították, akik a "hátrányos
megkülönböztetés szószólói" Magyarországon. Ezt az idézőjeles játékunkat nem
viccnek szántuk. Komoly felelőssége van a politikai élet szereplőinek abban,
hogy éppen milyenek a közállapotok, vannak-e a kisebbségben élők számára
folyamatosan kirekesztő és életüket megnehezítő megnyilvánulások vagy
nincsenek" – mondta”. S Merker Dávid, az SZDSZ Új Generáció alelnöke a
közszereplők megnyilvánulásai közül példaként említette azt a kitételt, amely
Semjén Zsolttól hangzott el február 19-én, a Magyar Kereszténydemokrata
Szövetség küldöttgyűlésén. Amely mélyen sértette az SZDSZ-t és számos
társadalmi csoportot, s amelyről ezért a díjat elnevezték”.
Szeretném az érintettek válaszát hallani: mi a jobb? A párbeszéd keresése,
vagy egy egyre inkább eltörpülő – és ezért egyre jobban ordibáló – törpepárt
cirkusza…?
Tamási Orosz János
.
