2005. május 05. csütörtök 22:51

 

A sokkpártiság malasztjáról

Ezerkilencszázkilencven májusában hat párt került be a rendszerváltás ígéretét hordozó magyar Országgyűlésbe. Ebből három alakított kormányt, három pedig az ellenzéket képviselte. A ciklus zárásakor tizenhárom párt képviselői voltak jelen a „patkóban” – a Magyar Demokrata Fórum öt részre – de nem „ötágú síppá…” bomlott, míg a kisgazdák frakcióinak végső számára talán nincs ember, aki emlékezne… A következő országgyűlési választások előtt, 1994-ben, tizenöt párt állított országos listát, négy területit, s tizenhat további párt pedig csak egyéni jelölteket indított. A választás végeredménye: két – a később kormánykoalíciót alkotó – párt összesen hetvenkét százalékot, míg a négy ellenzékként bejutó párt összesen huszonnyolc százalékos eredményt könyvelhetett el. A választók akarata azóta is egyértelmű: voksaik e hat párt között oszlanak meg. Ez alól a kakukktojásként szereplő Centrum-párt sem kivétel, hiszen erősen kérdéses az, hogy a csalódott, vagy/és összezavart kereszténydemokraták, illetve a volt – és ismét az – demokrata fórumosok szavazatai nélkül a Kupa-tömörülés elérte-e volna az egyébként akár látványosnak nevezhető négy százalékot.
A parlamentbe kerüléshez azonban az sem volt elegendő.
Nem értem Dávid Ibolya kijelentését.
Több pártra van szükség, hangoztatja, legújabb szlogenjeként. Ellent mondva ezzel a magyar választók többé-kevésbé kialakult pártpreferenciáinak. Mert mára kialakult – és ez esetben használjuk a politológiai értelemben valóban kissé elavult definíciót – a baloldal és a jobboldal két erős bázisa, illetve a konzervatív és a liberális eszmerendszerek „különutas” lehetőségei mellett érvelő, lényegében a megmaradásért harcoló törpepártok nem túl lelkes – és nem túl sok lelket számláló – szavazótábora. Valamint a negyven-hatvan százalékot jelentő bizonytalan pártválasztók – akik azonban erős többségükben a megoldást nem egy új párthierarchia létrejöttében látják.
Ennyit a száraz tényekről.
Nem értem Dávid Ibolya kijelentését…
Miért és kinek van szüksége több pártra? És, ami fontosabb: hogyan képzeli el azok parlamentbe kerülését? E pillanatban ehhez legalább öt százalékos választási eredményt kell abszolválni. Két megoldás kínálkozik: alacsonyabbra kell venni a küszöböt, illetve azt egészen eltörölni. Az előbbi esetben ki és hogyan határozza meg, hogy ne öt, hanem négy, három, vagy kettő százalékon álljon ez a mérce? A közvélemény-kutatási adatok nem túl megbízható alapot kínálnak, hiszen listáikon az egyéb pártot választók aránya – már amelyeken ez egyáltalán szerepel – többnyire néhány tized százalékot tesz ki. Akkor tehát legyen, mondjuk, három százalék, hogy a két jelenlegi parlamenti kispárt tutira bent legyen? De vélhetően tutira befutna a bal- és jobboldal radikális szárnya is – biztos, hogy ez jó hangulatot keltene…? Persze – el is lehetne törölni azt a fránya küszöböt, teljes egészében. Így már egészen jó esélyekkel indulhatna az a harmincöt-negyven párt, amelyek az országos lista állításától az egyéni jelöltek indításához szükséges ajánló cédulákig bezáróan általában a palettán vannak, négyévenként egyszer.
Az lenne csak az igazi káosz.
Gondoljunk bele: egy százszázalékos választási részvétel esetében is (ami, ugye, az utópiával határos) negyven-negyvenkétezer szavazat begyűjtése elegendő lenne a mandátum megszerzéséhez. Mert az már stabil félszázalék, s adott esetben – például egy kisebb város, vagy szervezet összefogása esetében – a legteljesebb területi vagy társadalmi lefedettség eredményeként jelentkezne. Amelyet nem elfogadni – a demokráciába ütközne. Bejutna tehát tizenöt-húsz párt – s az lenne csak a cifra helyzet. A koalíciós tárgyalások első körében kiderülne, hogy van egy kétharmados ellenzék. Vagy ennél kevesebb – de nem lenne meg, a szétszórt eredmények miatt, a kormányalakításhoz szükséges többség. Akkor alakítsanak kormányt ők, mondja a vállat vonó felületesség, no de máris borulna a demokrácia: nem a választást megnyerő legerősebb párt kapná a kormányalakítás jogát. (Ami, egyébként, a jelenlegi pártmegoszlás esetében is ismerős helyzet…) De, ezen túllépve, tételezzük fel, hogy megalakul a kormány. Amelynek kialakítása során a miniszterelnök nem az általa elképzelt legerősebb kabinet létrehozására, hanem a kormánykoalíciót alkotó tizenvalahány párt személyi reprezentálására kapna lehetőséget. Vajon működőképes lehetne ez a kabinet?
Aligha…
Nem értem Dávid Ibolya kijelentését.
Több pártra van szükség, mondja. De minek? Ott, ahol a nemzeti érdekek összehangolt képviseletére lenne szükség – két-három magyar párt is képtelen összehajolni. Hogy miért, ennek valóban lehetnek egyszerű és bonyolultabb okai, az azonban egyértelmű: ha némely politikai vezető a saját helyén és helyzetén kezelné egyéni ambícióit, és a pártja szolgálatát; ha a mindenkori választási matematika és a közvélemény-kutatási adatok pártpreferencia-eredményei alapján számolna el önértékelésének és kompromisszum-teremtő képességeinek súlyával és/vagy súlytalanságával – akkor kiderülne, hogy nem a pártok száma kevés.
Csupán az ambíciók átláthatatlanok és megérhetetlenek.
Vagy nem…

                                                                                                            Tamási Orosz János
 

 .

Vissza a kezdőlapra