2005. április 03. vasárnap 23:34

 

Van-e még szeretet bennünk?

 

Javítsatok ki, ha tévesztenék, mondta megválasztásakor. Legyetek derűsek, én is az vagyok, mondta búcsúzóul. Két apokrif evangélium üzeneteként is felfogható mondat közé illesztette életét Karol Wojtyla, aki II. János Pál néven vonult be a történelembe. Szent Péter és IX. Piusz után ő töltötte be leghosszabb ideig az Úrtól nyert küldetését. (Bár Szent Péter esetében a teológia professzorai is nézetkülönbségben vannak; amennyiben az ő működésének idejét csupán Rómába érkezésének napjától számítjuk, akkor tíz évvel kevesebb ideig volt pápa… S így II. János Pál a második leghosszabb időt töltötte Isten szeretetének legkiteljesedettebb közvetítésével.)

És milyen időket bíztál rá, Uram.

A legkeményebbeket.

Mint a sorban két elődjére. Péternek fel kellett építenie az egyházat – sziklaként a legerősebb sziklának. Évszázadokra, vagy évezredekre előre gondolkodva. A földi örökkévalóságban akár. És megcselekedte. IX. Pius, a jámbor gróf, az első valódi veszély idejében küldetett az egyház élére. Egy olyan században, amely forradalmakat, kommunista kiáltványt, Isten szeretetétől a legsúlyosabb elfordulást, a liberalizmus megnyerő és megvetendő eszméit terjesztette. S IX. Piusnak talán elsőként kellett megtapasztalnia: a hőn áhított tolerancia szabadosságba, s nem szabadságba torkollik. Amikor elutasítja a szeretet egyetemes törvényeit. A jámbor pápa megérte, hogy az általa kezdetben támogatott olasz egységesítési törekvések fogságába esik: a több mint ezeréves egyházi állam vezetőjeként „a Vatikán foglyává".

A katolikus világegyház első nagy megingását kellett megállítania.

Ezért küldetett.

Eltelt száz esztendő… A huszadik századon átcsapott mindazon fenyegetettség réme, amelynek eszmélete – bizony – a tizenkilencedikben, sőt, talán még korábban kezdődött. (Gondoljunk a francia forradalom lélekfosztásaira…) Két világháború, s két szélsőséges ideológia árvájává vált az emberiség. A veszteségek máig feldolgozhatatlanok; s újabb szabadítóra volt szükség. Aki a szeretet áldásával próbálja megnyugtatni a Földet. Megcsókolja, hogy sebeit orvosolja. Felkeresi népeit, hogy egyetlen nagy öleléssel összeforrassza őket. Méltóak vagytok a kegyelemre, hirdeti, legyetek tehát méltóak hozzá. S áthozta azt a szeretetet az innenső partra; s átvitte azt a keresztet a harmadik évezredbe. Miközben pontosan tudta – mit kell megcselekedtetnie velünk.

Támadták.

Sokszor, sokan, s a legalapvetőbb kérdésekben. Türelemmel kellett tapasztalnia, hogy az önző liberalizmusnak semmi sem elegendő. A szeretetnek súlya van. Aki nem bírja el, az megpróbálja felégetni. Elsöpörni.

Mit is vetettek szemére a legtöbbször? Megtagadja a nők pappá szentelését, a fogamzásgátlást a halál kultúrájának körébe sorolja (ezzel „hozzájárul” a népességrobbanás veszélyéhez). A cölibátus népszerűsítésével „maga is osztozik a katasztrofális paphiányért való felelősségben, a lelkigondozás több országban fenyegető összeomlásáért, és a klérus tovább már nem rejtegethető pedofiliabotrányaiért”.  Inflálja a szentté avatás rítusát. A hagyománytisztelő katolikusok és szekularizált tömegek számára szupersztár, de tisztségét a maga tekintélyelvű magatartásával a hanyatló tekintélyek sorsára juttatta. A médiák szempontjából hatásosan megszervezett utazásain karizmatikus sikerrel kommunikál (miközben az Egyházon belül párbeszédre képtelen mániákus rendszabályozó).

Ne féljünk megismételni e vádakat, a kegyelet pillanataiban sem, hiszen válaszolnunk kell rájuk. Immáron nélküle – de Vele. Gondoljuk át e vádakat a szeretet tekintélyének nézőpontjából. Amely szeretetet száz éve addig sohasem látott mértékben öntött el a vér, a népek, nemzetek, országok vére, s a káoszból ma sincs másfelé vezető út. Ha veszni hagyjuk mindazt a morális, erkölcsi, etikai parancsolatot, amely ebből az egyetlen szóból levezethető: szeretet. Az Ő szeretete. Az Ő kegyelme. Az Ő küldetése.

Melyiküké is…?

A „vádak” egy olyan világi morál elfogadását sürgetik, amely végképp leomlasztaná a sziklára épített sziklát. Élhetünk Isten törvényei szerint is szabadon, mondja, de ha nem fizetjük ki a legnagyobb árat, akkor sohasem élhetünk úgy. A legnagyobb ár pedig a szeretet – amely kötelességeket ró mindenkire. Az élet elvitathatatlan jogának kötelességszerű elismerését. A lelki kötelék mindenek feletti elfogadását. Hitedben nem leszel kevesebb, ha világi maradsz – de gondolj bele: képes vagy-e szétosztani magad, ha már nem csak az Ő sugallatait követed. S hogy e mondattal, lám, kisebbítem más felekezetek lelki vezetőinek elhivatottságát, mint tette ő, vádoltok talán? Vajon ugyanaz-e, ugyanazért-e munkál mindőjük felelőssége? Mást és mást kíván el valamennyi. Választhatsz – de vajon erősítened, vagy lerombolnod kell-e azt, amit választottál?

Ne támadjátok a szeretetet, mert szeretetlenekké váltok.

S ez baj egy olyan világban, amely amúgy sem szeret benneteket.

Emlékezzetek szavaira – amikor a gazdagokat rótta meg a szegények védelmében. Amikor a háborúk ellen emelte fel szavát – akár a legtekintélyesebb kormányfőknek üzenve. Amikor megrótta az elnéptelenedett templomok püspökeit. Amikor a fiatalokat szólította: nyissátok meg szíveteket. Amikor az ember békéjét kívánta, hogy az emberiség békességre leljen. S amikor ti még mindig arra gondoltatok: üres szavak. Mert fájt bennetek, fájt bennünk, a szeretetlenség. A lélek száműzetése, a szegénység hiába való igyekezete, a hit sorstalansága.

Szomorú vagyok, mert eltávozott.

De szomorúságomba profán öröm is vegyül.

Mert – Isten ne verjen számra – arra gondolok: holnaptól talán több szeretet hull majd ránk az égből.

Az Úr eddig mintha nem bírta volna, ott fent, egyedül…

Javítsatok ki, ha eltéveszteném. Legyetek derűsek, én is az vagyok. A legtöbbet hagyta maga után – nekünk. Van-e még, világ, szeretet – bennünk…?

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra