2005. május 03. kedd 21:22

 

Szocialisták a szakadék szélén

 

Ha arra gondolok, hogy emberi számítás szerint még egy évünk van hátra a választásokig – hát nagyon nekikeseredek. Tudom: jó lenne egy kicsivel több optimizmus, nem kell mindig szomorkodni – de mit tegyek, ha rettenetesen unom ezt a posztkádári infantilizmust? Amely csak annyiban különbözik az eredetitől, hogy akkor – különösen még a nyolcvanas évek első felében – komolyan úgy gondolhattuk, hogy nincs megoldás. Még mindig mi vagyunk a legvidámabb barakk, és hiába is próbálkoznánk bármivel – a világpolitika rossz erőterébe kerültünk, vagyunk. Ahonnan nincs kitörési pont.
És úgy tettünk, mint aki beveszi a szoci malasztot.
De most…?
Beszélgetve van velünk. A jövő megoldandó kérdéseiről. Amely kérdések egyharmadát az előző rendszer generálta, egyharmadát az ezer sebből vérző Bokros-csomag, a maradékra pedig vannak létező megoldások – épp csak költségvetési prioritást kellene élvezniük. Ez van. Az arány persze erősen leegyszerűsített, ezt nem vitatom, de „konyhanyelven” azért stimmel… És a helyzet rossz, de legalább reménytelen. Ha ezekre bízzuk.
Róluk nem lehet megértőbben beszélni.
Szórakoznak velünk.
Fásultan, unottan.
Ha valaki vasárnap odapillantott rájuk a Városligetben, kínosan érezhette magát. A PeCsa előtti szabadtéri színpad domboldala úgy-ahogy megtelt – bár ugyanennyi ember egy közepes rockbanda esetében, ugyanott, biztos bukás. Hátrébb, a gyepen laza csoportok kanalazták a dobozos törökmézet ötszázért, vagy ették a sósperecet, kétszázhetvenért. Alig négyszázért kürtőskalácsot is kínáltak – valamint ingyenes vérnyomásmérést. Ha valakiben Hiller és Gyurcsány beszédei alatt felment volna a pumpa – az rögtön kontrolláltathatta magán az eredményt. Bár többen – ezért – nem álltak sorba; roppant egyszerű és tömör vélemény-nyilvánítás után odébb sétáltak.
A rövid kitörés után fásultan, unottan.
Élénkséget mindössze Hiller azon mondata váltott ki: most pedig megkérem Gy. Németh Ezsébetet és Molnár Gyulát, hogy vezessék a színpadra Gyurcsány Ferenc miniszterelnök urat. Fel kell vezetni, pillantottak oda többen is. Beteg? Nem találja a mikrofont? Fogni kell a lépcsőn? Találgattak, mert – úgy tűnt – ezen a ponton végre legalább van mit. Azon, hogy mit is fog mondani – senki el nem tűnődött. Majd dumál valamit megint, zörögte a haraszt.
Így is tett. Beszélt, de nem mondott semmit.
Ámokfutása viszont tagadhatatlanul csökkent. Ezt abból lehet észrevenni, hogy amióta elmaradtak a vaskos, modortalan beszólásai, nem nagyon van miről beszélni, vele kapcsolatban. Mert hát ismét elvitatkozgathatunk arról, amit a minap nyilatkozott egy osztrák lapnak – no de van értelme…? „Nem kétséges, hogy 1997 óta az ország egyre inkább bátortalan lett, és letért a merész változtatások ösvényéről. Bizonyos értelemben még egyfajta "ellenreformáció" is volt 2000/2001 után, amikor nem kockáztatták meg, hogy az állam funkcionálásának a módját, a jóléti ellátórendszereket megváltoztassák. A jobboldal populista fordulat hajtott végre, a baloldal pedig nem volt eléggé bátor ahhoz, hogy szembehelyezkedjen ezzel - emelte ki”. Na már most – e „populista” fordulat idején már javában dúlt az a „legyen számlaképes”-hadjárat, amelyet a Bokros-csomag által nyitott kiskapuk zúdítottak a munkavállalókra. Mert az tette lehetővé, hogy még a nagyáruházi árufeltöltő is vállalkozó lett vagy betéti társaságot alapított. Az egyszerűbb önfoglalkoztatásokról nem is beszélve. S ez végképp padlóra küldte az addig is erősen instabillá váló ellátórendszereket – hiszen ahogyan csökkentek a bevételeik, és a bevételek lehetőségei, úgy keletkeztek rajta egyre nagyobb repedések. A foglalkoztatás egészét átszőtte ez a „számlaképesség-rendszer” – ma, amikor a megerősödött fekete és szürke-gazdaságról beszélünk, amit ki kellene fehéríteni, vagy – gyurcsányul mondva – kékítőt kellene oldani benne, akkor, lényegében, az akkor létrehozott rendszerről beszélünk. Amit egyszerűen nem lehetett egy-két-három év alatt megoldani – de, akár, rá lehetett telepíteni egy-két megoldási lehetőséget. Széchenyi Tervet, családi gazdálkodásokat, egyebeket. Amelyek, miután öt-hat év alatt önjáróvá válnak, s időközben kiegészülnek az uniós támogatási formákkal, rábírhatják a megerősödő vállalkozókat arra, hogy szép lassan visszatérjenek a minimálbéres – vagy még olyan sem – megoldástól a teljes jövedelem-bevallásig. De mit tettek a szocialisták?
Ellenzékből telebeszélték az emberek fejét azzal, hogy semmi sincs jól, ez a mutató is rossz, meg az, majd – hatalomra kerülve – kiosztottak az „üres” államkasszából háromszáz milliárdot. És megszüntették mindazt, amit – a gazdálkodók érdekében – folytatniuk kellett volna.
Olvassuk tovább az interjút.
„Állítása szerint Gyurcsányt meglepetésként érte, hogy miniszterelnök lett. Nem volt arra felkészülve, és elismeri, hogy az első hónapok maratoni futást jelentettek a számára, de a százméteres vágta tempójában. Hangsúlyozta, Magyarországnak mélyreható változtatásokra van szüksége, és nem érdekli, hogy egy év múlva választások lesznek. Kifejtette, hogy nem egy területen kell átfogó reformokat végrehajtani, hanem csaknem minden területen 4-5 lépést fognak megtenni. Nem reformot csinálnak, hanem a száz lépés politikáját valósítják meg”.
Az eleje – stimmel. Gyurcsány valóban sprintelni kezdett. Ámokfutni. Majd hirtelen megtorpant, felpillantott, és konstatálta: elszámította magát. A levegője elfogyott, de még mindig van egy bő esztendője. Amit ki kellene tölteni valahogy.
Dehogynem érdeklik a választások.
Éppen a választási programjának ismertetésébe kezdett. Heti két lépés – és eltelik az esztendő.
Mindennapra egy mese, jut eszembe gyerekkorom mesekönyve.
Vagy egy történet, sorkatona koromból.
Minden este stokizni kellett. Tudják: a ruhát szépen összehajtogatni az ágy végénél lévő hokedlire, úgy, hogy a ruhacsomó magassága – sapkával, derékszíjjal együtt – nem lehetett nagyobb hat centinél. Szobaszemlénél újonctársamhoz ért a tizedes elvtárs, illesztette a vonalzót, majd felhördült: katona! Ez itt harminc centis! No, szólt le ágyáról derék honvédünk: az ölég is a hétre…
Hát valahogy így vagyok én Gyurcsány száz lépésével. A munkanélküliség kétszeresére nőtt, a szegénység a sokszorosára, az uniós bizalom szertefoszlott (mert valójában ez az üzenete annak a vélekedésnek, hogy „az emberek észre sem vették a csatlakozást”…), s a miniszterelnök, mindeközben araszolgatni szeretne.
De ezt meg is dumálja velünk…
És az osztrákokkal. Úgy nyilatkozván meg a továbbiakban: „A következő hetekben és hónapokban egymás után fogja ismertetni, hogy mit fognak csinálni az egészségügy, a szociális támogatások, a munkaerő-politika és a közigazgatás terén. Gyurcsány arról is beszélni fog, hogy a következő 3-4 évben milyenek lesznek a nagy reformprogramok, mert nem vár azzal a választásokig. Az ezzel kapcsolatos rövidtávú rizikó nem izgatja, a populizmusban úgy sem tudja felvenni a versenyt Orbán Viktorral, aki azon a pályán nyerne. Ezért inkább azt mondja, versengjenek egy olyan pályán, amelyen jót tesznek az országnak. Kijelentette, hogy senkitől nem akar semmit elvenni. Magyarország azonban rendkívül igazságtalan ország, ahol a szocializmusban jobb volt azoknak, akik felül voltak, és ez így maradt. Emlékeztetett arra, hogy azt állítják, mindenki egyenlő, de felvetette, hogy csak össze kell hasonlítani, milyen egészségbiztosítást kap például egy nyugdíjas és egy minisztériumi osztályvezető, vagy milyen iskolai oktatásban részesülnek a gyerekei, illetve egy szabolcs-szatmári gazdálkodó gyermekei. Magyarország a felső tízezer országává vált - mondta a kormányfő, és leszögezte, hogy mindenki számára azonos hozzáférést kell biztosítani akár az oktatáshoz, akár az egészségügyi ellátáshoz”.
Kérem tisztelettel: ez a bekezdés, úgy, ahogy van, merő pofátlanság.
Minden megoldási törekvést populizmusnak és demagógiának bélyegez, miközben a saját mondataiból az egykori MSZMP-kongresszusok makutyi dumái köszönnek vissza. Nem, nem valamiféle szocialista belső ellenzékiek reformkörös-hagymázas elképzelései; nem. A nyílt, elvtársi légkörű beszélgetések és tanácskozások új gazdasági mechanizmusról, az egyéni kezdeményezések támogatásáról, a belső átszervezések problémaköréről, a vidék iparosításáról, melléküzemágazzatok létrehozásáról – folytassam?
Hát tényleg csak ennyire telik?
És nekünk is – hogy nekik bólogassunk, mert ezt a leckét legalább ismerjük?
„Vagyonával kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy a 100 leggazdagabb magyar csaknem mindegyike a változások történelmileg rövid, de rendkívüli időszakához köti az életrajzát. A helyzet nagyon egyszerű volt: az állam mindent el akart adni, az embereknek pedig nem volt pénzük, és "ha sok tojás van a piacon, vásárló pedig nincs, akkor a tojás ára nagyot zuhan". Ez történt a magyar állam vagyonával is. Aki vásárolni tudott, és tehetsége is volt hozzá, az néhány év alatt jelentős értéknyereséget könyvelhetett el, és vagyonra tett szert” – olvashatjuk még az interjúban.
És most tovább árulná mindazt, amit – első körben – nem sikerült lenyúlniuk.
Azt hazudva, hogy az állam kezén maradva „megzápulnak”.
Mondom – szomorú vagyok. Hogy minderre még be kell áldoznunk egy egész esztendőt. Egy kormányzat totális csődjére, s arra, hogy eközben „en block” hülyének vagyunk nézve. Félelmetesen aktuálisnak érzek egy nagyon régi viccet. Így hangzott: miért áll a kapitalizmus a szakadék szélén? Mert minket bámul, hangzott a válasz. Ma azt kérdezem: miért állnak a szocialisták a szakadék szélén?
Csak nem azért, mert bennünket néznek…? És jókat röhögnek…
 

Tamási Orosz János

 

Vissza a kezdőlapra