2005. április 27. szerda 22:48

 

Kati Szilliputban

 

Egy évvel közelgő ötvenedik születésnapja előtt Szili Katalin furcsa helyzetbe került. (Bár életkor emlegetése a hölgyek esetében tabu, ezúttal talán megbocsátható. Hiszen életrajzi adataival köztársasági elnökké jelölése után újfent megismerkedhettünk.) A sors vélhetően erős akarattal áldotta meg. S mert itt ismét kényes témát érintek, hadd hivatkozzam arra: apró testi hibájáról, annak kényelmetlenségeiről ő maga beszélt a köztelevízióban – így tehát talán nem udvariatlanság erre is utalnom. Amikor arra gondolok: bármennyire is szépítjük, a valóság az, hogy a közvetlen környezet bármilyen irányú érdeklődését nehéz legyőzni, félresöpörni. A túlzott segíteni akarást épp úgy, mint a tolerancia hiányát.

Az épek társadalma már csak ilyen…

Szili Katalin azonban bejárta az utat. Humánökológus és jogász diplomái mellett a változó társadalomban ígéretes politikai karriert épített fel; 1992-ben még a Déldunántúli Vízügyi Igazgatóság hatósági vezetője, 1994-ig Pécs városának önkormányzati képviselője; 1994-ben már politikai államtitkár, 1998-tól az Országgyűlés alelnöke, 2002-től elnöke. Egyenes út – amelyhez azért sok-sok konfliktust kell megoldani a szocialista párton belül. Amelyben, mint tudjuk, nem ma kezdődött a karrierépítési küzdelmek bozótharca; a klientúra-építés fortélyai úgyszólván klikkről klikkre öröklődnek. De Szili Katalin minden akadályt legyőzött.

Nem biztos, hogy ez jót tett neki.

Mert egy köztársaság elnökének lenni nem ugyanaz, mint az egyes pártok által betölthető közjogi méltóságok posztján befutóként szerepelni. Mert minden, fentebb felsorolt pozícióját csupán egy adott pillanat szocialista párti erőviszonyának tekintheti. Államtitkárt a szakminiszter, országgyűlési alelnököt a nem legerősebb pártok, elnököt a legerősebb párt jelöl és fogadtat el. És ez a pozíció nem is igazán fejez ki társadalmi támogatottságot; nem szükséges hozzá közismertség, közszeretet, nemzetközi elfogadottság. Egy köztársaság elnökének lenni azonban – egészen más. Kezdve a legutóbbinál: nem árt, ha az embernek van bizonyos előélete. Tudományos szerepe, egy adott terület tekintélyes kutatói, gondolkodói közé tartozás, röviden: magánemberként is közméltóság.

Szili Katalin életrajza, erről, nem tanúskodik.

Ellentétben bármely ellenjelöltével.

De ennek ellenére úgy gondolta: személyében tökéletesen megfelelő köztársasági elnök lenne ő. És boldogan küzdött a jelöltségért. Talán észre sem véve, hogy eközben, ahogy kezdtem e sorokat, furcsa helyzetbe került. A kormánykoalíció nagyobbik pártja négy jelölt közül választotta, ami azt jelenti: saját párttársainak – amely pártnak ő alelnöke – több mint fele sem tartja alkalmas jelöltnek. A kisebbik koalíciós párt pedig kerek-perec kijelentette: nem kérnek belőle. Egy ilyen megosztottsággal szembesülni akkor sem jó, ha néhány százalékponttal látszólag győztesen kerülünk ki belőle. Mert a bizalomhiány tüskéje azért ott marad. Mélyen. Legbelül.

Ráadásul az egész, végső soron, megalázóan kisszerűen folyt. És folyik, azóta is.

Mert az, hogy legyen-e, lehet-e pártpolitikai előélete az adott jelöltnek, vagy nem, eleve komolytalan felvetés. Az adott közméltóság betöltőjétől nyilvánvalóan elvárható a pártoktól egyenlő távolságra állása – de ez, ugyanakkor (hangozzék bármilyen faramuci módon) az Országgyűlés elnökétől is elvárható. Még ha ennek gyakorlata még elméletileg sem merült fel, mindeddig. És nem is fog… Márpedig az Országgyűlés elnökének, megválasztása után, közjogi szempontból mindenképp függetlenné kellene válnia; csak így kezelhet kellő távolságtartással és objektivitással a házszabályi kérdések sorától kezdve minden más felmerülő konfliktust. (Egy kérdés: a független házelnök vajon adott pillanatban elfogadta volna a meginterpellált Gyurcsány Ferenc sportminiszter válaszát…?) Egy elméleti magatartás modellje tehát adott – ám ha az a kisebb helyzetekben sem érvényesül, akkor erre hivatkozni nem túl hiteles. Ráadásul úgy, ahogyan a szabaddemokraták tették. Nincs bajunk Szilivel, de pártpolitikust nem támogatunk, mondták; nincs bajunk Szilivel, de a Ferit, a Pétert, a Gyuszit jobbnak gondolnánk, így párttársai.

Háború Lilliputban.

Melyik végén törjük fel a lágytojást? A kérdés komoly polgárháborúhoz vezetett; tizenegyezer ember vállalta inkább a halált a történelem folyamán, semhogy egy lágytojást a hegyes végénél kezdjen fogyasztani, olvashatjuk a regényben. A Vastag Vég felesküdtjei végül elbuktak… Mondanám, hogy van némi szarkazmus e hasonlatban, de ezzel nem mondanék igazat. Nincs ebben semmi túlzás, semmi gúny; e szatírát messze meghaladó módon folyt és folyik ma is a kormánykoalíció köztársasági elnökjelölése. Most, per pillanat, ott tartunk, hogy az esélylatolgatók szerint a baranyai szabaddemokraták szavazatain múlhat Szili személyének elfogadása, megszavazása. Mert ők – ellentétben a párt álláspontjával – igennel voksolnának. Az emberben felmerül a sok-sok hasonló helyzet emléke; elég talán csak a D-209-es „szükségállapotra” hivatkoznunk, amikor a szabaddemokrata frakció lázadozott ugyan, de tizenegy-kilencre „hozták” a hatalom megtartásához szükséges végeredményt.

És, ki tudja, miért, nem vált akkor, e szavazás után, kilenc szabaddemokrata képviselő függetlenné. Maradtak. Kapaszkodtak.

Idekívánkozik, valamiért, egy hét eleji külföldi példa: Stanislav Gross cseh miniszterelnök hétfői lemondása. Hogyan is kezdődött? A kormányválság Gross zavaros családi pénzügyei miatt robbant ki, még januárban. Miután a szociáldemokraták nem voltak hajlandóak Grosst más politikusukkal felváltani, sőt márciusban hivatalosan a párt elnökévé választották, a kereszténydemokraták - kiléptek a koalícióból. Fokozatosan hét miniszter mondott le, mire a három pártnak sikerült megállapodnia a kormányválság megoldásában. „Az új megállapodás lényege, hogy a legfontosabbnak minősített kérdésekben a koalíciós partnerek közösen fognak szavazni és nem fogják keresni az ellenzéki kommunista párt támogatását" - mondta újságíróknak a dokumentum aláírása után Miroslav Kalousek, a kereszténydemokraták elnöke. Nem kell túl pikírtnek lennünk ahhoz, hogy megállapítsuk: van némi különbség a cseh kereszténydemokraták és a magyar szabaddemokraták között. Pedig, ott, csak „zavaros pénzügyek” merültek fel. Nem pártállami múlt; nem az utódpárt legitimálása.

Az a szabaddemokrata párt, amely 1989-ben még azt sürgette, hogy az állampárt mielőbb számoljon el a vagyonával – ma, ezt, szóba sem hozza. S még kevésbé a koalícióstárs privatizációs „viselt dolgait”. Csöndben vannak.

És két és félszázalékos időközi választási eredményen – ami azért az állítólagos öt százalékukat is megkérdőjelezi. De ne sajnáljuk őket…

Térjünk vissza Szilliputba.

Ahol – hogy emellett se menjünk el szó nélkül – egyre bántóbb az elnökjelölt személyének emlegetése. Kati egy rendes lány, mondja Suchmann a riporternek, még emlékszem arra, milyen érdeklődő volt a reform-mozgalmaink idején. Kati mellett ki kellett állnom, mondja Toller polgármester; a Kati így, a Kati úgy, nyilvánulnak meg a legkülönbözőbb szocialista korifeusok. Valahogy olyan hangnemben, ahogyan az ember olyasvalakiről beszél, akiről jó véleménnyel van, és biztos abban, hogy még sokra viheti. Van benne valami, igyekvő, törekvő, okos, lelkiismeretes – a hangsúly valamelyes jelölése most rettenetesen hiányzik az írott szöveg eszköztárából. De talán értik – miről beszélek. A hangnem nem lekezelő – de nem is tükrözi a maximum előtti, ahhoz méltó tisztelettudást, meghajlást. Olyan „közülünk bárki lehetne, ő miért ne” féle mondatok röpködnek.

Számomra – bántóan.

Mert egy köztársasági elnök ne legyen ennyire brancsbeli, még akkor se, ha tudom, hogy az.

Legyen tartása – és legyen tartás vele szemben is.

Arra gondolok: mit fog érezni, amikor megválasztják. Harmadszorra, nyögvenyelősen, hajszálnyi különbséggel. (És itt ne hozakodjunk elő Mádl Ferenc esetével. Az ő jelölése jóval egyértelműbb volt; nem kellett általa a jelölő pártnak soraikon belüli küzdelmeket vívniuk; s fel sem merülhetett például az, hogy azért támogatom (vagy nem), mert általa megfékezem a pártelnökömet. Ilyen vicc akkor fel sem merült…) Ismétlem: hogyan fogja magát érezni Szili Katalin, abban a pillanatban, amikor megválasztják, és tudni fogja, hogy vannak olyan szocialista alapszervezetek, amelyekben most felhúzzák a fekete zászlót? És arra is gondolok: hogyan fogja magát érezni Szili Katalin az Országgyűlés elnöki székében akkor, amikor nem választják meg a köztársaság elnökének? Kiderül: a jelen lévő képviselők döntő többsége alkalmatlannak gondolja erre a feladatra. De akkor a jelenlegi helyzetben sincsenek túl jó véleménnyel róla, gondolhatja. Felnéz a mikrofon mögül, egy-egy ülésnap kezdetén, és arra gondol: jobb lett volna Baranyában…?

Kati Szilliputban.

Egy nagy karriert álmodó ember.

Kezdheti kicsinek érezni magát – így is, úgy is.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra