2005. július 19. kedd 21:52

A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

 

Barankovics István

  

A keresztény politika iskolája

I.

1. rész

Hosszú sorozatot indítunk útjára… Barankovics István 1952 augusztusa és októbere között állította össze itt következő munkáját. A keresztény politika iskolája az Iránytű füzetsorozatában jelent meg, kézirat gyanánt. Bevezetőjéből azt tudjuk meg: Az Iránytű füzeteinek célja, hogy a keresztény társadalomtudomány és politika területén elvi eligazítást adjon mindazoknak a magyar emigránsoknak, akik arra törekszenek, hogy a holnapi Magyarországon a kereszténység életelvei szerint rendezzük be nemzeti otthonunkat. Helyes elvi tájékozottság nélkül nincs helyes gyakorlat. Aki keresztény közéletet akar, nem hagyatkozhatik pusztán becsületes jó szándékára, mert ha a kereszténység közéleti tanításait és a keresztény társadalomtudomány eredményeit nem ismeri és nem követi, legbecsületesebb, jó szándéka is messze eltávolíthatja a keresztény erkölcsi törvényektől, sőt szembeállíthatja a keresztény politika vezéreszméivel.

Az Iránytű – úgy, ahogyan az emigráció szegényes viszonyai között lehetséges – módot óhajt nyújtani a keresztény politika híveinek, hogy a keresztény közéleti tevékenységhez szükséges elméleti tájékozottságot illetékes útbaigazítóktól megszerezhessék. Az Iránytű füzetei egyelőre nem új műveket tesznek közzé, hanem eddig már valahol megjelent, de az emigráció számára általában hozzáférhetetlen írásokat.
A terjedelmes füzet – rendkívül hasznos, és talán még ennél is érdekesebb olvasmány. Ötvennégy fejezetből áll – mi, természetesen, teljes terjedelmében közre adjuk most; az egyes folytatások napi olvasmányként is izgalmas, tanulságos perceket szerezhetnek. De később, „összefűzött” formában megtalálhatják azt olvasmányaink kínálatában.

Most pedig következzen a korabeli előszó…

BEVEZETÉS

A KERESZTÉNY POLITIKA ISKOLÁJÁNAK szövege először Magyarországon jelent meg a Néppárt hetilapjának, a Hazánknak Pártiskola című rovatában, 1948-ban és 1949. januárjában. A közölt szövegen semmit se változtattam, de a gyakoribb ismétléseket s az elavult vagy jelentéktelen részeket elhagytam. A Pártiskola nem egyéni vagy szerkesztői ötletből született, hanem egy égető napi politikai szükséglet kielégítését célozta. Az olvasót arra kérem, vegye figyelembe a cikksorozat időszerű célját és megjelenésének rendkívüli körülményeit.

* * *

A BOLSEVISTA PÁRT nemcsak több, hanem lényegesen más is, mint az a társas alakulat, amelyet a szabad világ köznyelve pártnak nevez. A bolsevista párt egy sajátos doktrínával (– az ember mivoltára és rendeltetésére, a világ keletkezésére és rendeltetésére vonatkozó végső tanoknak sajátos rendszerével –) bíró, totális társas alakulat. Doktrínája: krédója, erkölcsi törvénykönyve és bölcselete a harcos antitheizmussal párosult dialektikus materializmus. Célja nem marad a politika keretein belül. Végső soron az antitheista materializmusnak akar – minden társas alakulat hatalmának kisajátításával és latbavetésével – kizárólagos uralmat biztosítani. Az emberi személyt, az egész közösségi életet, sőt az ember által formálható világot is az antitheista materializmusnak képére akarja alakítani. Mivel pedig a személyes Istennek következetes tagadása logikailag sem engedi meg az emberi személynek olyan fogalmát, amely az embert a társas alakulatoktól függetlenül fennálló jogokkal ruházza fel –, a bolsevizmusnak már e doktrínánál fogva is, ha azt logikai következetességgel végiggondolja, az emberi személyiség szabadságjogainak gyilkosává kell válnia. A bolsevizmusnak van „bátorsága” ezt az antitheista dialektikus materializmust végső következményeiig végiggondolni. Olyan, a személyes istenhitre visszamutató humanista betéteket, aminőket az európai atheisták világnézetükbe általában beépítettek, nem tűr meg.

A bolsevizmus azonban e doktrínájától függetlenül már pusztán totalizmusa következtében is az emberi személyiség szabadságának született ellensége. Totalizmusa ugyanis arra irányul, hogy a társas alakulatok mindegyikét, az állami, gazdasági, társadalmi és kulturális szervezeteket, sőt a biológiai és szeretet-közösséget: a családit is, illetve ezeknek hatalmi körét és társas funkcióit a párt alá vesse, illetve az államba, közelebbről: az államot (kommunista kifejezéssel élve: a legfőbb erőszak-szervezetet) párturalmi eszközként használó pártba olvassza. A bolsevizmus – már az egyetlen oknál fogva, hogy következetesen totális – se elméletben, se gyakorlatban nem ismeri el semmiféle olyan társas alakulat létjogát, amely sajátos céljának és rendeltetésének megfelelő önállósággal és önkormányzattal bír s a bolsevista párttól független. Az állam és a társadalom dualizmusának tagadása, ha következményeit a gyakorlatban levonják, mindig totalizmussal fenyeget. A bolsevizmus nemcsak ezt teszi, hanem még messzebb megy: nemcsak az állam és társadalom dualizmusát veti el, hanem az államot és társadalmat egyaránt a párt alá veti. Kivétel nélkül minden társas alakulat létjogát bármikor visszavonható párt-engedélynek tekinti. Már pedig a jog mindig személyek (természetes vagy jogi személyek) közti viszonyokat állapít meg s természetjogból fogalmilag se léphet elő pozitív joggá a társas alakulatoktól függetlenül, – ezért a bolsevizmus egyedül totális mivoltánál fogva is megöli a szabadságjogokat, mikor azokat bármikor visszavonható pártengedélynek tekinti.

A totalizmus – világnézet megalapozástól függetlenül – mindig szabadsággyilkos. Totális másképpen nem lehet, mint az által, hogy azokon a területeken is kényszerítő erővel akar parancsolni, amelyeken illetéktelen. Egy tant vagy egy hatalmat nem az tesz totálissá s zsarnokivá, hogy rosszat parancsol, hanem az, hogy olyan területeken is magának igényli a parancsolás vagy tilalmazás jogát, ahol ez nem őt illeti meg. Az emberi személy szabadságjogai semmiféle olyan, nem-bolsevista rendszerben sem érvényesülhetnek, mely a különböző társas alakulatoknak rendeltetésükhöz szabott autonómiáját tiszteletben nem tartja. Az emberi szabadság története azt bizonyítja, hogy a személyiség tökéletesedésétől elválaszthatatlan szabadságjogok az igények világából csak olyan mértékben tudtak átlépni a valóságok világába, amint sikerült a különböző társas alakulatok egymáshoz való viszonyának azt a konkrét rendjét megtalálni, amelyekben ezek a sajátos rendeltetésük-szabta függetlenséggel és a közjó-szabta harmóniában élhettek. A személyes szabadságjogoknak egyik legfontosabb természetjogi biztosítékát kell látnunk az állam és a társadalom dualizmusának tanában és a különböző társas alakulatok rendeltetésük-szabta autonómiájának s illetékességi körének elismerésében. Nemcsak az államhatalmi körök szétválasztásának montesquieui elve, hanem sokkal alapvetőbben és régebben a különböző társas alakulatok rendeltetésük-szabta függetlenségének és önkormányzatának elismerése, természetesen a közjó disciplinájával kiegészítve, nélkülözhetetlen előfeltételét és egyik legfőbb gyakorlati biztosítékát is lakotta annak, hogy az emberi személyiség szabadságjogai érvényesülhettek.

A bolsevizmus a szabadság elleni támadásában még tovább megy: egyfelől totalizmusát a saját vallási krédójának, erkölcsi törvénykönyvének és bölcseletének missziós szolgálatába állítja, másfelől az ezek szerinti magatartást kikényszeríti. Ez utóbbi igény a szabadság elleni legsúlyosabb támadás, mert a lelkiismereti szabadságnak minimumát, a negatív lelkiismereti szabadságot: a tartózkodás, a visszavonulás és a hallgatás jogát semmisíti meg. Nemcsak attól üti el az embert, hogy megtegye, ami jogában áll, hanem arra kényszeríti – méghozzá az állampolgári hűség nevében –, hogy azt tegye, ami ellen lelkiismerete tiltakozik. Az első keresztények a lelkiismereti szabadság e „negatív” jogának védelmében lettek mártírokká. Aki a bolsevizmus alatt élt, tudja, hogy semmi, a fizikai halál sem oly rettenetes és elviselhetetlen, mint a tartózkodás, a visszavonulás és a hallgatás jogának megtagadása, mert általa vész el az emberi méltóság utolsó menedéke.

A bolsevizmus, olyan tempóban, ahogyan az állami hatalom kényszeríteni képes eszközeit birtokába veszi, az erőszak fegyvereit alkalmazva, arra tör, hogy minden társas alakulatot, az antitheista materializmus hitterjesztő intézményévé alakítson át. Célja nem politikai, nem gazdasági, nem társadalmi, nem kulturális és nem vallási cél, hanem mindez együtt: célja, hogy az emberek, önként vagy az erőszak előtt meghajolva, teljes személyiségüket az antitheista materializmus krédóján alapuló totális pártirányításnak adják át. Bölcseleti nyelven szólva, per analogiam azt lehet mondani, hogy a bolsevizmus az Abszolútum helyére a pártot állítja. Nem szellemeskedő szókép, hanem szociológiai meghatározás, hogy a bolsevista párt az antitheista dialektikus materializmus krédójának fegyveres világegyháza, amely nem önkéntes elfogadásért és nem a szellemi meggyőzés eszközeivel küzd, hanem minden társas hatalmat erőszakosan és totálisan alkalmaz, hogy az egész emberi személyiséget és az ember által alakítható világot a saját krédójának tükrözőjévé torzítsa.

A bolsevista párt természetesen nem ezzel az ábrázattal mutatkozik be, amikor egy országban jelentkezik. Magyarországon például, de általában a többi keletközép-európai országban is, ezt a bolsevista hitterjesztést „ideológiai felvilágosítás”-nak, és „elméleti nevelés”-nek hevezték, amely nem a totális antitheista materializmus képében, hanem a bölcselet és társadalomtudomány álarcában kért bebocsáttatást a lelkekbe. Ennek a bolsevista missziónak – az itt közölt cikkek eredeti megjelenésének időszaka körül – egyik legfőbb intézményes eszköze a pártszemináriumoknak és a pártiskoláknak, továbbá a különböző foglalkozási csoportok ideológiai átképzését szolgáló szemináriumoknak és tanfolyamoknak az egész országot behálózó rendszere volt. Már akkor, 1948-ban, kiegészítette ezt a sajtó, mely szinte kizárólagosan bolsevista célt szolgált, és a tömegtájékoztatás, tömegnevelés és tömegkönyvkiadás, a színház, a mozi, a sport, stb. 1948 nyara óta, amikor a bolsevista iskola-monopólium bevezetésével a holnapi Magyarországra is kiszámíthatatlan következményű csapást mértek, már egyetlen olyan tudományos, művészeti, oktató, nevelő és szórakoztató szerv sincs – a gúzsba kötött, de hősiesen helytálló egyházakon kívül –, amely ne ennek a bolsevista krédónak volna a missziós telepe és eszköze.

A szemináriumokban, tanfolyamokon és pártiskolákban a társadalomtudomány és ideológiai (– természetesen bolsevista –) kiképzés nemcsak magasabb, akadémikus, hanem középiskolai és elemi iskolai színvonalon is folyt, a tudományos pedagógiai és pszichológia legmodernebb útmutatásai szerint a hallgatók értelmi képességéhez és akarati-érzelmi beállítottságához alkalmazkodó módszerekkel. A sikeres módszerek kikísérletezését a bolsevista párt egyik komoly feladatának tekintette.

Ezek a tanfolyamok (az ország oktató és nevelő személyzete például a nyári hónapokban évről-évre átmegy ily tanfolyamokon, s már 1948 nyarán átmentek az egyházi iskolák tanítói és tanárai is), szemináriumok és pártiskolák korántsem érték el a bolsevisták által kitűzött célt, de hatástalanok se maradtak. Hatásukat – a már előadottakon kívül – több körülmény együttható eredőjeként kell felfognunk.

SZÁMÍTÁSBA KELL vennünk, hogy Magyarországon – hasonlóan más, nem bolsevista uralomban élő országokhoz – az államhatalom a társadalomnak oly széles körét, korra, nemre, osztályra és foglalkozásra való tekintet nélkül, még soha sem helyezte rendszeresen és kizárólagosan ugyanazon társadalomtudományi ideológia és bölcselet hatásai alá, mint a bolsevista rendszer. Az említett tanfolyamok, szemináriumok és pártiskolák rendszeres hallgatása ugyanis nemcsak a párttagok számára volt kötelező, hanem a tanfolyamokon és szemináriumokon nyertek kötelező ideológiai és társadalomtudományi kiképzést a különböző foglalkozási csoportok tagjai is, akik állásvesztés kockáztatása nélkül ezekről el nem maradhattak. A hallgatott anyagból sokszor vizsgázni kellett, tehát azt meg kellett tanulni és az előadottakat igazaknak kellett vallani.

A széles és egységes ideológiai hatást növelte a környezet: az állam és intézményei, a sajtó minden faja, az egész könyvkiadás, a színház, a mozi, az egyesületi élet, a tudományos és művészeti intézmények, amelyek mind ennek az ideológiának terjesztőivé lettek. A társadalmi, állami és kulturális környezet még soha ilyen egységes és kizárólagos ideológiai hatással nem fogta körül az egyént, aki fizikailag arra van kényszerítve, hogy e szellemnek börtönlevegőjét beszívja, mert a közösségi életben nem talál egyetlen keskeny ösvényt se, amelyen kimenekülhetne belőle.

A BOLSEVISTÁK A LEGGONDOSABB körültekintéssel ügyeltek arra, hogy az ideológiájuk hatása alá vont emberek a pártszerű „igazságokat” a keresztény bölcselet és a tárgyilagos társadalomtudomány tanításaival ne szembesíthessék. A sajtóban még a tudományos vitát és bírálatot is lehetetlenné tették. A keresztény tanítások pozitív kifejtését is csak igen szőrmentében tűrték meg, azt azonban szinte mindig lehetetlenné tették, hogy a bolsevizmussal való ellentétek kifejtessenek. A keresztény társadalomtudomány régi alkotásait, a fordítottakat és az eredeti műveket, a tilos könyvek jegyzékére helyezték, vagy e nélkül vonták ki a forgalomból, újak megjelenését pedig nem engedélyezték.

Hogy a nem bolsevista szellemi élet elfojtásának milyen káros következményei mutatkoztak, erre két, személyesen tapasztalt példát hozok fel.

A bolsevizmus olyan hittámadó érveket is használ és olyan hittámadó módszerrel él, amelyeket a régi apologetikai oktatás és nevelés figyelembe se vehetett, aminek következtében a gyakorlati hitvédelem fegyverzete általában nem teljes és elavult. Az apologetika hivatott művelői pedig nem tárhatják a lelkészkedő papság és a hívek elé a bolsevizmus új hittámadó érveit és módszereit tekintetbe vevő tanításaikat. Gyakori eset, hogy a bolsevisták a Biblia szavait, a Jézus vagy Szent Pál ajkáról elröppent igazságokat – elhallgatással, fogalomcsúsztatással és kiforgatással – saját hamis tanaik mellé idézik igazoló tanúknak, amivel az emberek gondolkodását megzavarják, mert a bolsevista módszerekkel szemben kellő tudással védekezni nem tudnak. Egyik előadásom alkalmával a politikai rendőrség kiküldöttje (aki természetesen hallgatói minőségben volt jelen) a vita során Szent Pálnak ismert mondásával – „Aki nem dolgozik, ne is egyék” – bizonyította, hogy az államnak joga van mindazokat munkára kényszeríteni, akik nem dolgoznak, éspedig olyan munkára, aminőt az állam kijelöl. Hozzátette, hogy a katolikus morál is azt tanítja, a munka kötelesség. A hallgatóság egy része helyeselt, a másik része szemmel láthatóan zavarban volt: érezte, hogy az érvelés körül valami nincs rendben, de azzal szembeszállni nem tudott. Nyomban megfordult azonban a helyzet, mihelyt rámutattam a következőkre: Igaz, hogy Szent Pál és a katolikus morál, valamint a természetjog szerint a munka mindenkinek kötelessége, aki dolgozni tud. De különbséget kell tenni a munka erkölcsi és jogi kötelessége között. A munka kivétel nélkül mindenkinek erkölcsi kötelessége, aki dolgozni képes. Ám a munka jogi kötelezettsége, amelyet adandó esetben, de nem mindig, a közösség ki is kényszeríthet, csak azokat terheli, akik semmi másból meg nem élhetnek, csakis munkájuk ellenértékéből. Akinek viszont a munka jogi kötelessége, annak a munkához joga is van, mert nem képzelhető olyan jogi kötelezettség, amelynek megtevéséhez jogom nem volna. A munkához való jog érvényesítését, mindazok esetében, akik a munkán kívül másból megélni nem tudnak, s dolgozni képesek, az állam köteles előmozdítani. De ebből nem az következik, hogy az állam a nem dolgozó alattvalókat mindig munkára kényszerítheti, méghozzá olyan munkára, aminőnek elvégeztetését az állam éppen jónak tartja. Ebből az következik, hogy az állam köteles munkaalkalmak közvetlen vagy közvetett előteremtésével segíteni a munkajog realizálásában mindazoknak, akik dolgozni képesek s másból, mint munkájukból meg nem élhetnek. Az államnak a munkára való kényszerítési joga rendszerint csak bíróilag kiszabott, igazságos büntetésképpen – amely elsősorban javító célzatú – jelentkezhetik, ami, pl. a dologházra ítélt notórius munkakerülők esetében, senki jogérzékét nem sérti. A társadalmi szükség rendkívüli eseteiben, mint pl. az ostrom utáni romeltakarítás általános szüksége, vagy árvíz, tűzvész stb. kivétel nélkül minden dolgozni képes ember köteles a kijelölt munkára. De minden esetben köteles az állam figyelemmel lenni arra, hogy a munkára kötelezettel olyan munkát ne végeztessen, amely hivatásszerű foglalkozásának folytatásához szükséges képességeitől megfosztja, pl. egy sebésszel nem végeztethet tartósan kubikos munkát, amely ujjainak a sebészethez szükséges érzékenységét és hajlékonyságát tökreteszi. A társadalmi szükségnek rendkívüli, tehát nem tartós eseteit és a bíróilag kiszabott, igazságos büntetés eseteit kivéve, az államnak nincs joga arra, hogy munkára kényszerítse azokat, akik munkájukon kívül másból is megélhetnek. A munkának kivétel nélkül mindenkit terhelő erkölcsi kötelességéből ugyanis az államnak e joga nem származtatható, sőt – mint rámutattam – a munka jogi kötelezettségéből sem. Ha például egy szorgalmas kisiparos vagy kisgazda harminc évi kemény munkával és eszélyes ügyességgel annyi vagyont gyűjtött magának, hogy abból ötven éves korától fogva megélhet, s a munkás esztendők hajszája után idejét pihenésre, olvasásra, a közügyekkel való foglalkozásra akarja fordítani, ugyan mi jogon volna az állam által arra kényszeríthető, hogy tovább is kenyérkereső munkát végezzen? És ha egy felnőtt ember, akit szülei keserves verejtékkel kiképeztettek, háláját azzal akarja törleszteni, hogy öregedő szüleit eltartja s a keserves és nehéz fizikai munka terhét leveszi vállaikról, ugyan mi jogon akadályozhatná meg az állam, hogy szüleinek ezt a könnyebbséget nyújtsa? Természetesen ezek a munkára jogilag nem kötelezettek sem kapják meg a naplopás és a lustálkodás kiváltságát. Ezeknek is kötelességük, de nem jogi, hanem erkölcsi kötelességük a munka. Ez a szentpáli tanítás értelme. Persze, az ilyen, helyes magyarázat nem hajtja a bolsevisták malmára a vizet, sőt érdekeik ellenére jár, mert felszereli az embereket azokkal az érvekkel, amelyeket a bolsevista praktikákkal és kényszerrel – legalább elméletileg – szembeszegezhetnek. S ma az e fajta magyarázatokra az erkölcsi és a szellemi ellenállás érdekében alapvető szükség volna…

(folytatjuk)

Vissza a kezdőlapra