2005. július 20. szerda 22:18
A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását
A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Barankovics István
A keresztény politika iskolája
2. rész
BEVEZETÉS II.
A NEM BOLSEVISTA szellemi élet elfojtásának következményeire egy másik példa, amely ha általános tünetté nem is tágítható, mégis figyelemreméltó tanulságokat zár magába, a következő:
1951-ben, Ausztriában, bizalmas beszélgetést folytattam egy frissen menekült fiatalemberrel, aki példás keresztény családi és iskolai környezetben nőtt fel. Szülei mélyen vallásos emberek voltak. A családban nemcsak a vallásosság, hanem a keresztény politikához való hűség is generációs hagyomány. Mikor a szerzetesrendeket feloszlatták, lakásuk két szobájában kilenc szerzetes talált átmeneti szállást, ők egy szobába szorultak. A fiatalember a bencéseknél végezte a gimnáziumot, akikről rajongó tisztelettel beszélt, az egyházi iskola tüzes híve volt. Érdeklődése a bölcselet és a pszichológia felé vonzotta. Meglepett korához képest rendkívüli jártassága a bölcseleti és pszichológiai irodalomban és a klasszikus szépirodalomban. Bölcsésznek készült. Noha tehetséges volt és 1950-ben kitűnően érettségizett, nem vették fel az egyetemre, mert hittanra járt a középiskolában Nem esett kétségbe: pár hónap alatt elvégzett egy munkástanfolyamot s azonnal havi 900 forintos állást kapott egy budapesti üzemben. Munkája nem volt nehéz s kedvvel végezte. Tisztviselő szüleinél élt, jövedelme nagyobb felével maga rendelkezhetett. A rendőrséggel se támadt baja, a pártba se kényszerítették be. Mégis: életét kockáztatva nekivágott a határnak, noha az emigrációs sorsról nem volt illúziója, mert nem bírt szabadság nélkül élni, és legfőbb céljának a bolsevizmus elleni fegyveres harcra való készülést érezte. Még az az illúziója se volt meg, mely gyors fordulatot vár. E háttér megismerése után megkérdeztem tőle, hogy az utolsó két esztendőben milyen keresztény bölcseleti, teológiai vagy vallásos könyvet olvasott? Hosszú gondolkodás után, miközben vagy negyven kötet egyéb tudományos és klasszikus művet sorolt fel olvasmányai közül, így felelt: „Egy jezsuita könyve került egyszer a kezembe, világnézeti válaszokról, de avultnak találtam, nem olvastam végig. Nagyrészt a nácizmusról szólt s ez már a múlté!” Kiderült, hogy Bangha Béla Világnézeti válaszok című kötete került a kezébe, amely jórészt az antináci apologetika körében mozog. A fiatalember, ki a nácizmust éppúgy elvetette, mint a bolsevizmust, joggal avultnak érezhette. Más keresztény könyvhöz nem jutott hozzá, pedig szeretett volna. Megkérdeztem tőle, hogy ha keresztény szellemű könyvekhez nem jutott, milyen könyvekből merítette a legjobb szellemi érveket a bolsevizmus ellen? Gondolkodás nélkül felelt: „Schopenhauer Parerga et Paralipomena című munkájának a szabad akaratról szóló részéből. Ezt meg Voltaire Candide-ját, legkedvesebb két könyvemet, a kabátom belsejébe varrva magammal hoztam.” S mikor ezt a keresztény családi és iskolai környezetben felnőtt, tehetséges, a bolsevizmussal szemben öntudatosan a szabadság pártján álló, az Egyház helytállását rajongva dicsérő fiatalembert, aki lelkesedett a demokratikus haladás eszméiért s a keresztény politikának nagy jövőt jósolt; megkértem, hogy mondja meg bizalmasan, ő egyénileg miképpen áll a vallással, némi töprengés és habozás után így felelt: „Azt hiszem, hogy a bolsevizmussal szemben egyetlen gyógyszer van, a keresztény világnézet, de a demokratikus és szociális keresztény világnézet. Én otthon minden ünnepen templomba mentem. De meg kell mondanom, hogy a vallás ügyében egyénileg tartózkodó vagyok, mert még nem volt módomban a hittagadás érveit szembesíteni a hit érveivel.” Videant consules!
1948 előtt még az Actio Catholica néhány társadalomtudományi kisfüzete napvilágot láthatott, de aztán erre se volt mód. 1948 előtt az egyházközségek még ritkán rendezhettek társadalomtudományi előadásokat. 1945 és 1948 közt több keresztény társadalomtudományi előadást tartottam az ország különböző részeiben, mindig zsúfolt teremben, többségükben munkás és paraszt hallgatók előtt. Talán nemcsak személyes élmény, hanem tárgyi érdekkel is bírhat, hogy a Rákosiék által hazugul „Vörös Csepel”-nek nevezett gyárváros munkásai közül e keresztény társadalomtudományi előadásaimon soha 600 főnél kevesebben nem jelentek meg, pedig egyiken csak férfiak lehettek ott, s épp a „Vörös Csepelen” egyik előadásomat ismételnem kellett. A társadalomtudomány alapvető tanításai iránt a társadalom minden rétegében rendkívüli érdeklődés ébredt.
1948-ban már lehetetlenné tették ily előadások tartását. 1948 őszén mindössze pesti párthelyiségünkben indíthattunk Világnézeti Akadémia címmel egy előadássorozatot, mely mindig zsúfolt termet vonzott, de a hallgatók egyre szaporodó zaklatásai miatt tervünket csak részben hajthattuk végre. Pedig ezek az előadások már csaknem kizárólag a keresztény társadalomtudomány pozitív tanításainak hirdetésére szorítkoztak, s a vitát kerülték.
A BOLSEVISTÁK KEZÉRE járt az ideológiai fertőzésben a fasizmus és a nácizmus előkészítő munkája. Ez logikus következmény volt. Nemcsak a keresztény bölcselők, hanem az eszmetörténetnek nem-keresztény világnézetű elfogulatlan kutatói is felhívták a figyelmet a rokonságra a fasizmus, a nácizmus, és bolsevizmus lényeges elvei között. Az érintkező pontokra az átlagos műveltségű kortárs szemét is ráirányítja az erőszak elvének mindhárom rendszerben közös központi jelentősége; a csoport (állami vagy faj vagy osztály illetve párt) omnipotenciájának és omnilicenciájának ugyancsak mindhárom rendszerben közös tana, amelyből logikusan következik, hogy az emberi személyiségnek a csoport-elismeréstől függetlenül fennálló természetjogait mindhárom rendszer egyképpen tagadja; a fasiszta hatalmi materializmusnak, a náci biológiai materializmusnak és a bolsevista dialektikus történelmi materializmusnak rokonsága stb. Az emberi személyiségnek a csoport-elismeréstől függetlenül fennálló természetjogait egyképp tagadó három rendszert már ez egyetlen lényeges rokonsága miatt is sokkal inkább lehet és kell; hatalmi vetélytársnak, mint ellentétnek tekinteni. E rendszerek benső rokonságát a tapasztalat világában szinte tetten érhették azok, akik mind a náci-nyilas: világról, mind a bolsevista uralomról közvetlen, személyes élményt kaptak s mind a nyilas nácizmust, mind a bolsevizmust nemcsak politikai vagy gazdasági, hanem elsősorban elvi és erkölcsi okokból utasították el. Ezek számára nem volt meglepetés vagy rejtély az a látszólagos ellentmondás, hogy a bolsevisták a náci vezetőket a hatalmi ellenségekre jellemző ádázattal irtották, de az ú. n. kisnyilasok és, „megtérő” nyilasok felé a megtévesztett rokon gesztusával közeledtek. E végzett nácik nem mutatkoztak kezdő bolsiknak, kegyetlenségben és üldözési „éberségben” sokszor a régi bolsevistákon is túltettek. A magyar nép egészséges erkölcsi és politikai tájékoztató ösztöne hamar felismerte ezt a benső rokonságot s új közmondásaival ki is fejezte: „A bolsevizmus vörös nácizmus”; „a nyilasok számára a bolsevizmus csak .ingváltás kérdése”; „a kommunista párt szűrővizsgáin a nyilasoknak csak különbözetit kell tenniük” stb. A két rendszer közt a benső rokonságot öntudatlanul megvallotta az a primitív bolsevista képviselő, aki a teljes kártalanítás nélküli második államosítás bizottsági vitája után így szólt hozzám: „Mit tiltakoznak? Tulajdonképpen új törvényre nincs is szükség; elég lenne a zsidótörvényt kiterjeszteni azokra is, akik lelkesedtek érte!” A nyilas nácizmus jogtiprásai és kannibalizmusa nemcsak ürügyül szolgált a bolsevista kegyetlenségekre, és jogfosztásokra, hanem a nyilasok lelkében kifeküdte a bolsevizmus helyét is. A nácizmus a bolsevizmus előszobájának bizonyult. A bolsevizmus befogadására lazította fel mindazok lelkét, akik nácik voltak, vagy a nácizmust nem elvi és erkölcsi okokból, hanem valamely egyéni vagy csoport-érdekből utasították vissza. Mindezek számára a bolsevista ideológia befogadásának erkölcsi vagy elvi akadálya nem volt; a bolsevizmussal kapcsolatos állásfoglalásuk az egyéni boldogulás problémájává zsugorodott, mélynek kedvező megoldása elöl az új rendszer gyakorta nem zárkózott el.
KÖNNYEBBSÉGET JELENTETT a bolsevista ideológiai fertőzés számára az a mulasztás, melyet a két világháború között a magyarságnak rendszeres keresztény társadalomtudományi oktatásra és általában a tömegek keresztény politikai (főleg elméleti) nevelése terén elkövettünk. A Bethlen–Klebelsterg-féle kultúrpolitika érdemeiből semmit el nem veszünk, ha nem tagadjuk le azt a különösen 1945 után tudatosodó tényt, hogy a keresztény és általában, a modern társadalomtudományi ismeretek szélesebb körű terjesztése s a tömegek rendszeres elméleti társadalomtudományi nevelésé terén mulasztások történtek. E mulasztásokat a maguk idején szinte senki fel nem panaszolta, de 1945 után nemcsak azért szúrták a szemünket, mert káros következményeit éreztük, hanem azért is, mert a mulasztások időszakában a magyar kulturális fellendülés általában az európai színvonalon haladt s művészi és tudós géniuszaink a nyugatiakkal versengve szálltak magasba. A mulasztás elgondolkodtató azért is, mert ugyanebben az időszakban nagy politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális forradalom zajlott le Keleten, melynek kisugárzó rengései valamennyi európai társadalomban érezhetők voltak. Nyugaton pedig a fasizmus, a nácizmus és a szociáldemokrácia tördelte a régi társadalom törvénytábláit, s a társadalmi élet problémái világszerte a legnagyobb szellemek alkotó erejét ingerelték vizsgálatra és álmegoldás keresésére. A magyarországi jelenség mögött nem egyéni mulasztások, hanem szociológiai okok állanak, melyeknek felfejtése a két világháború közötti tudományos életünk ma még megíratlan szociológiájának feldolgozójára vár. Itt csak a mulasztást ábrázoló néhány kultúrtörténeti adatot hívok fel tanúságtételre.
Elemi és középiskoláinkban a tanulók hallottak valamit az állampolgári kötelességekről, de a társadalomtudomány legelemibb tudnivalóiról sem értesültek. Az egyetemeken a szociológia sokszor mostohagyerek volt: az ország első egyetemének jogi karán, ahol a jogásznemzedék jelentős része tanult, hosszú évekig üresen állt a szociológiai katedra. Állam, egyház és társadalom sokat tett az ifjúság keresztény nevelése érdekében, de elfeledni látszottunk, hogy még Pázmány Egyetemén is szinte egyedül uralkodó planéta volt a jogpozitivizmus, mely minden keresztény közéleti tájékozódás sine qua non-jára, a természetjogra úgy nézett le, mint valami középkori, ócska rekvizitumra. A társadalomtudományi folyóiratnak, amely pedig nem kullogott színvonalas folyóiratsajtónk végén, kevesebb előfizetője volt, mint a filológiai közlönynek, – hallottam a panaszt egy kiváló szociológusunktól a harmincas években. A keresztény társadalomtudományt külön-folyóirat csak rövid ideig szolgálta, aztán kimúlt az érdeklődés hiánya miatt. Általában a társadalmi kérdések iránt nem-napipolitikai szempontú érdeklődés szélesebb körben csak a harmincas években fellendült szociográfiai irodalom nyomán támadt.
Kiváló tudományos szociológiai munkák kerültek könyvpiacra, a keresztény társadalomtudomány néhány elsőrangú eredeti alkotást produkált (mint pl. Prohászka Ottokár, Giesswein Sándor, Horváth Sándor, Kecskés Pál, Kovrig Béla, Mihelics Vid, Varga László jezsuita stb. írásai), sőt a dominikánus Horváth Sándor személyében a természetjog európai rangú tudósával dicsekedhettünk. De egyfelől a művek közül a legkiválóbbak csak a bölcseleti alapműveltséggel rendelkezők kis köre számára voltak érthetők és élvezhetők, másfelől: Prohászka és Kecskés köteteit kivéve, sokkal kisebb példányban jelentek meg, semhogy szélesebb hatást gyakorolhattak volna. Jóval több, mint egy emberöltőn át, melynek problémái és válságai a társadalmi kérdés körül sűrűsödtek, nem történt gondoskodás arról, hogy a modern társadalomtudomány eredményei a kiemelkedő művek fordításával és eredeti alkotásokkal az átlagműveltségű magyar olvasók elé tárassanak. Az utolsó kezdeményezés, mely a korabeli modern társadalomtudomány körképét a magyar olvasónak bemutatta; a Jászi Oszkár által szerkesztett Társadalomtudományi Könyvtár volt, az első világháború előtt. Ez a kezdeményezés világnézeti okokból mellőzte a korabeli keresztény társadalomtudomány nagy alkotásainak lefordítását és méltató ismertetését; különben is több mint egy emberöltővel ezelőtt látott napvilágot. A két világháború közé eső évtizedekben, miközben kormányok, pártok, kulturális, gazdasági és társadalmi mozgalmak unos-untalan joggal-jogtalanul kereszténynek nevezték magukat, hiába vártuk a keresztény társadalomtudományi könyvtárt, mely a kornak hatalmas keresztény társadalomtudományi irodalmából a java-alkotásokat közzétette volna. 1943-ban, az értelmiség keresztény társadalomtudományi tájékozatlanságának vészes következményei nyomán, tudományos és politikai, egyházi és világi oldalról szinte egyszerre merült fel e hiány pótlásának szükségessége. A kezdeményezésben része volt annak a szorongató előérzetnek, mely sokunkat eltöltött a háború utáni jövőt illetően. Tudtuk, hogy a háborúvesztés vigíliáján állunk. Tudtuk, hogy a harctéri fordulat után a magyar társadalom gyökeres átalakulása következik. S noha nem számítottunk arra, ami 1945 után bekövetkezett, nem vettük tudatlanra a jeleket, melyek az ország és a magyar keresztény politika számára súlyos holnapot jósoltak. Mivel a kezdeményezésről több tényezővel én is tárgyaltam, tudom, hogy a legmagasabb politikai és egyházi körök sürgősnek érezték az akciót, mert őket is eltöltötte az aggodalom, hogy a háború után talán hosszabb ideig nem kerülhet majd sor kivitelezésére, de annál inkább ellentétes világnézetű kezdeményezésre. A sorozat néhány kötete kéziratos fordításban el is készült, de a kezdeményezést csírájában tiporta el a náci megszállás, hogy ki tudja meddig, vágy maradjon.
A mulasztások, konzekvenciáikban, a
keresztény politika tehertételéivé váltak, nemcsak a két háború közt, hanem
utána is. Közrejátszottak abban, hogy a magukat fennen keresztényeknek nevező
közírók éS politikusok közt is akadtak, akik tudatlanságban éltek-a
természetjog felől, s hogy a természetjog minden kereszténynek nevezhető
politika elvi és normatív alapja. Vígan fújták a jogpozitivizmus nótáját, a
faji mítosz és a totalizmus dicséretét, miközben keresztény politikát véltek
képviselni. Az elméleti tájékozatlanság iskolapéldáját adta az a magát
kereszténynek tituláló publicisztikai gárda, mely a műveletlenség
vakmerőségével egyszerűen rousseau-istáknak csúfolta azokat a közírókat, akik
a harmincas években a természetjogot szélesebb körben igyekeztek megismertetni
s felhívták a figyelmet arra, hogy nem tekinthető keresztény politikusnak az,
aki a természetjog barbár megsértéseit helyesli, vagy épp követeli. A
természetjog hirdetőit angol és amerikai bérencekké bélyegezték, még
legnagyobb tomista természetjogászunk sem menekült meg az „eretnek
liberalizmus” vádjától. Nem is szólva arról, hogy egyes politikusaink és
közíróink a kereszténység nevében pártoltak olyan politikai irányokat, melyek
a keresztény politikától, csillagászati távolságba estek s a kereszténység
erkölcsi parancsaiba ütköztek. E jelenségeket nem mindig lehetett a tudatos
megtévesztés és rosszhiszeműség számlájára írni, része volt bennük a
keresztény politika elméletében való tájékozatlanságnak is.
Itt, hogy félreértéseknek elébe vágjak, s az elméleti tájékozottság
túlbecsülésének esetleges vádját elhárítsam, néhány megjegyzést kell tennem a
keresztény politikai elmélet ismeretének gyakorlati politikai szerepéről.
A KERESZTÉNY POLITIKA természetjogi elvrendszerének s általában szociológia igazságainak ismerete senkinek se adja kezébe a politikai siker kulcsát, és a politikai tévedések és hibák elkövetésének veszélyétől senkit meg nem óv.
A gyakorlati politikában komoly szerepük van a politikai tudományoknak, de a gyakorlati politika elsősorban nem tudományos, hanem művészeti, jellegű tevékenység. A politikai siker elérése és a politikai tévedések és hibák kikerülésé a politikusnak elsősorban nem tudományos felszerelésén, hanem személyes politikai képességein múlik, melyeknek alapkészségeivel úgy születik a politikus, mint ahogy jó hallással vagy színérzékkel a zenész vagy a festő. Mindegyik csak tudományos képzéssel és gyakorlattal fejlesztheti művészi képességgé e bölcsőjében kapott készségeit. A politikai sikerek és a politikai tévedések és hibák elkerülésének azonban még számtalan feltétele van: például megfordul az a politikus híveinek, elvbarátainak, sőt ellenfeleinek magatartásán, a külső körülményeken; olyan együtthatók eredménye, melyeket a keresztény politikai elmélet ismerete és követése, a szociológiai tanítások szem előtt tartása önmagában meg nem változtathat.
Mivel a politika mindig elsősorban művészet marad, benne az intuíció gyakran döntő szerephez jut. A politika szférájában, különösen rendkívüli időkben, a „sors” szele fú: valami emberfeletti erő működik, mellyel szemben a személyi erő eltörpül, s melyet kiszámítani és provideálni sokszor lehetetlen. Végső soron a történetet is Isten irányítja, aki a történet felett áll, s akinek kezéből a történet szálai ki nem szabadulhatnak; s aki egy isteni világtervet valósit meg az emberek közreműködésével és ellenállásával, egy tervet, melyet a mi szemünk előtt homály fed. Ezekhez az erőkhöz való viszonyában a leggrandiózusabb történetformáló lángész és akaratzseni is legfeljebb készséges statiszta, felkészült eszköz és „bekapcsolódó” tényező lehet. Még Carlyle is elismerte ezt, aki pedig a legdöntőbb jelentőségre emelte a nagy egyéniségek szerepét az emberi történetben. Se fatalistának, se predesztinációs hitűnek nem kell lenni ahhoz, – elég, ha a rendkívüli idők politikusát gőg vagy ostobaság meg nem gátolja a felkínálkozó tapasztalati igazság megsejtésében, – hogy igazat adjunk Bismarcknak, aki politikai lángész és akaratzseni létére így írt: „A leghatalmasabb ember is mi egyebet tesz, mint türelemmel figyeli Isten lépteit a történelemben, és amikor elmegy előtte, megragadja palástja csücskét.
A politikai sikertelenség, tévedés és hiba ellen a természetjog ismerete és követése nem biztosíték. A természetjog erkölcsi-jogi útbaigazításokat ad; a politika, mint tudomány is, más tartomány. S a természetjog a konkrét magatartás tilalma, parancsa és megengedettsége tekintetében sokszor nem nyújt oly könnyen fel ismerhető útbaigazítást, mint a pozitív jog. Hogy a kisebb baj választása a nagyobb jó érdekében mikor tűrhető, ezt csak esetről-esetre lehet eldönteni, s a végső döntést rendszerint csak a jövő fejleményei alapján lehet kimondani. A keresztény politikus is szembekerülhet olyan kényszerhelyzetekkel, nem annyira elvi (mert ezekben könnyebb a helyes utat meglelni), mint inkább gyakorlati dilemmákkal, melyekből visszavonulásával nem juthat ki, mert épp visszavonulásával ártana a közérdeknek. Lehetnek, és voltak is politikai helyzetek, melyekben a keresztény politikusnak egyenest elemi kötelessége a politikai kudarcnak és a személyes bukásnak tudatos vállalása, éppen a keresztény politikai elvek nyilvános képviseletének parancsoló érdekéből vagy a közjó egyéb követelményeként. Hogy a rosszban való formális és materiális együttműködésre mikor van mentség, ezt – noha a morál irányelveket szab – szintén csak esetről-esetre, valamennyi körülmény gondos mérlegelése alapján lehet eldönteni, de kikerülni nem mindig ártalmatlan a közre sem.
A természetjog s általában a keresztény politika elvrendszerének ismerete és követése már csak azért se lehet biztosíték a politikai sikertelenség, a politikai hiba és tévedés ellen, mert a természetjog s általában a keresztény politika állandó elvei a gyakorlati politika igen széles és változatos skáláját engedik meg. Elvileg például se a királysági, se a köztársasági államforma, se a monarchikus, se az arisztokratikus, se a demokratikus kormányforma, se a konzervatív, se a progresszív tendencia nem kritériuma a keresztény politikának, – amit ez mindegyiktől megkövetel: a közjó megvalósítására való alkalmasság. Ebből azonban nem következik, hogy gyakorlatilag is egyenértékűek a különböző politikai koncepciók, ha a keresztény politikába elvileg beleférnek. Ha így lenne, akkor politikai értékesség tekintetében egyáltalán nem lehetne különbséget tenni a még kereszténynek nevezhető, különböző politikai koncepciók közt, tehát köztük a politikai küzdelem jogossága igazolhatatlan volna, csupán egymás mellett haladhatnának. Nem lehet köztük különbséget tenni keresztény minősültség, de nagyon is lehet, sőt kell is nyílt és félreérthetetlen különbséget tenni politikai értékesség szerint. Hogy a nép ezt a különbségét felismerhesse, amihez való joga tagadhatatlan, a kereszténynek nevezhető politikai koncepciók képviselőire az őszinteségnek nyomatékos erkölcsi parancsa hárul, különösképpen azért is, mert mindannyian a keresztény minősültségnek ajánlólevelével lépnek fel.
(folytatjuk)
Vissza a kezdőlapra