2005. július 26. kedd 20:24
A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását
A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Barankovics István
A keresztény politika iskolája
4. rész
I. A POLITIKA FOGALMA ÉS LÉNYEGE
A legelső feladat, hogy világosan lássuk: mi a politika, és mi az értelme a politizálásnak? Abból a tényből kell kiindulnunk, hogy az ember szükségszerűen más emberekkel együtt, vagyis a társadalomban él. Ezt a társadalomban való élést úgy kell felfognunk, mint természeti adottságot: akár tetszik, akár nem, ezen az állapotunkon nem változtathatunk. Ellenben igenis mi, emberek határozzuk meg azokat a formákat és kereteket, amelyekben együttes életünk folyik. Kiépítsük pl. az általános iskolát, vagy visszaállítsuk az oktatás régi rendszerét; szövetkezetekkel és szövetkezetekben dolgozzunk-e, vagy maradjunk meg az egyéni gazdálkodás mellett, államosítsuk-e a bankokat, vagy hagyjuk meg azokat a magántőke kezében –, mindezekben a kérdésekben az emberi akarat határoz.
Igen, de kiknek az akarata? Azoké, akik a legnagyobb társadalmi intézményt, az államot hatalmukban tartják. S természetesen magának az államnak formája és rendje is az utóbbiaknak akaratától függ. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy az embert legközelebbről azok a társadalmi intézmények érintették és érdekelték, amelyek rendező erőként szólhattak bele életébe. Rendező erőként, mert törvényeket és jogszabályokat állíthattak elébe, amelyeknek áthágását büntetni tudták. Ezek az intézmények az ún. politikai alakulatok, aminő nálunk a község, a járás, a vármegye és főleg az állam.
Maga a „politika” kifejezés a „polis” görög szóból származik, amely „várost” jelent, majd jelentette a városból kialakuló város-államot (Athént, Rómát), szóátvitel nyomán pedig csakhamar a társadalmi államot. Politika így annyi, mint a község, majd az állam ügyeinek intézése. S ide sorolhatjuk a már megismert többi politikai alakulat ügyeinek intézését is. A „politizálás” pedig azt jelenti, hogy törődünk azzal, és lehetőségeinkhez képest beleszólunk abba, hogy ezeknek az ügyeknek az intézése miként történjék.
Nyilvánvaló tehát, hogy a politika az emberi tevékenység egyik legfontosabb megnyilatkozása. Hiszen általa a társadalomban élő ember maga választja meg öntudatosan azokat az utakat, amelyeken haladni kíván. Politizálni pedig a mondott értelemben mindenkinek kell, ha igényt tart az „ember” megjelölésre, ami értelmes és erkölcsi lényt jelent, hiszen nemcsak népe és nemzete, de a maga és családja sorsa is a helyes, vagy helytelen politikán fordul meg.
Ha félretesszük a kérdést, hogy legfőképpen miért küszködünk és mire törekszünk, azt kell felelnünk, hogy boldogok akarunk lenni. Azt az életet szeretnénk tehát élni, amelyet az emberhez; vagyis önmagunkhoz méltónak tartunk. Ezt a célunkat viszont meg sem közelíthetjük, ha nem megfelelő annak az emberi együttesnek a berendezkedése, amelynek mi is tagjai vagyunk. Így, bár a politika az adott helyzetben felmerülő közösségi ügyek intézését jelenti, minden politikai állásfoglalás és cselekedet – szükségszerűen - magában foglalja a jövendő alakításának vágyát is. Bármely kérdéssel kapcsolatban, legyen szó kórházról, vagy műtárgyról, választójogról, vagy vetőmagról, mindig van valami elképzelésünk, amelyet szeretnénk megvalósítani. Hát még a nagyobb fontosságú, országos horderejű kérdések tekintetében! Ilyenkor azokat, akik osztják elképzelésünket, politikai barátainknak, akik pedig szembeszállnak vele, politikai ellenfeleinknek érezzük. Minél tudatosabbá válnak aztán ezek a megegyezések és ezek az ellentétek a társadalomban, annál inkább osztja be az embereket, a jövendő tetteknek programba foglalt ígérete és akarata, politikai pártokba. S közülük azt a pártot fogjuk tekinteni a miénknek, amelynek a programja helyeslésünket elnyerte.
S vajon szükség van-e programra?
Rászorulunk-e arra, hogy politikai tájékozódásunk okából egy pontokba foglalt
kívánságsorozattal rendelkezzünk? (Mikor is mindegy, hogy ezt a sorozatot mi
magunk állítottuk-e össze, vagy mások dolgozták ki számunkra.) Igenis
szükséges és rászorulunk. Mert ha cáfolatlanul áll is az a tény, hogy az
emberrel veleszületett a boldogság természetes vágya, próbáljunk meg csak
felelni arra a kérdésre, hogy voltaképpen milyen feltételek teljesülése esetén
éreznők kielégítettnek ezt a természetes vágyunkat?
Feleletünk kétségkívül attól fog függni, hogy miként vélekedünk magáról az
emberről és az ember rendeltetéséről. Vajon csak magasabb rendű állatot
látunk-e benne, akinek nem lehet más hivatása, mint az, hogy a fajtát
fenntartsa, s evégből minden tekintetben alávesse magát az uralkodó társadalmi
akaratnak? Avagy olyan lénynek tekintjük, aki testből és lélekből van
összetéve, s mint ilyen Istenhez van rendelve, amely esetben saját, tőle
elvehetetlen célokkal és szabadságjogokkal is bír? Csak az ember fogalmának és
rendeltetésének ilyen meghatározása után tudjuk kitűzni az „emberhez méltó
élet” kereteit is.
Minden politika hátterében tehát, ha ez a politika nem éri be a pillanatnyi
helyzetek múló érdekű mérlegelésével, szóval, ha nem puszta taktikázás, hanem
a jövőre is tekintő átgondolt tevékenység, szükségszerűen világnézeti rugók
működnek. Ahol e rugók hiányoznak, ott nincs is komoly politikai erő, az ilyen
pártok, még ha ideig-óráig külső sikereket is érnek el, az első nagyobb
megrázkódtatásra gyorsan összeomlanak.
Amikor a politika fogalmát és lényegét tanulmányoztuk, figyelmessé lettünk arra a tényre, hogy társadalmi életünk változékony formáit és kereteit végeredményben azoknak az embertársainknak akarata határozza meg, akik a legnagyobb társadalmi alakulatot, az államot hatalmukban tartják. (Az állammal együtt természetesen az államnak alárendelt kisebb politikai alakulatok, mint a község, a járás és a vármegye is az ő kezükben vannak.) Politikával, mint láttuk, éppen azért kell foglalkoznia minden gondolkodó embernek, hogy ezt a közösségi akaratot, mely az ő sorsára is kihat, a maga érdekeinek, igényeinek és elképzeléseinek megfelelően befolyásolja. Aszerint, hogy az egyéneknek erre milyen és mekkora lehetőséget nyújtanak, térnek el egymástól és különböztethetők meg az egyes politikai rendszerek. A demokrácia pl. a hatalom birtokosának a „népet”, az állam polgárainak összességét tekinti, akik ezt a hatalmat valami közmegegyezés (népgyűlés, országgyűlés) útján gyakorolják, mikor is a kisebbség meghajlik a többség akarata előtt. Vele ellentétben a totális rendszerek, melyek diktatúrában fejlődnek ki, a társadalomnak csak egyik csoportját nyilvánítják az államhatalom hordozójának (egypártrendszerek) s csupán e csoport tagjai részére engednek többé-kevésbé korlátolt lehetőséget arra, hogy közremunkáljanak a közösségi akarat kialakításában.
A „demokrácia” szó, akárcsak a „politika”, a görög nyelvből származik és eredetileg „népuralmat” jelent. A „totális” annyi, mint „teljes”, érteni pedig itt is azt kell rajta, hogy az állam kebelén belül minden életjelenséget – pl. még a tudományt és a művészetet is – az állami cél szolgálatára rendelnek. „Diktatúra” annyi, mint „parancsuralom”, vagyis az egypárt vezérének akarata a törvény. A „totális” és a „diktatúra” szavak latin eredetűek.
Minden politikai rendszer három összetevőből alakul ki. Ezek: 1. ideológia, 2. az ideológiának megfelelő politikai akarat, 3. politikai intézmények, amelyeken keresztül ez az akarat uralkodni kíván.
Az „ideológia” szót a görög nyelvből vettük át. Ma sűrűn hallani és mi is sokszor fogjuk használni. Eredetileg annyit jelentett, mint: „eszmetan”, ez pedig egy külön ága a bölcseleti tudománynak, a filozófiának. Ma politikai vonatkozásban ideológián értjük azoknak az eszméknek összefüggő együttesét, amelyeket az efajta kérdések felől alakítunk ki: mi az ember, és mi az emberi élet célja, mi a társadalom és mi az értelme annak, hogy társadalomban élünk, mi az alapvető viszony egyén és társadalom között? Ideológia tehát a politikai szóhasználatban lényegileg az összefoglalása annak, amit világnézetnek és társadalomszemléletnek nevezünk.
Döntő fontosságú egész politikai magatartásunkra, hogy miként vélekedünk a fenti kérdésekről. Nyomukban ugyanis felléphet az a politikai akarat, hogy a magunk és a közösség életének menetét a válaszok által kívánt mederbe tereljük. S ha azután az, aki ezt az akaratot képviseli, meg tudja szerezni hozzá a fizikai hatalmat is, akkor az államot és a többi politikai alakulatot intézményesen akként rendezi be, hogy azok az ő ideológiai tanítását szolgálják. Ahhoz tehát, hogy politikai rendszer jöjjön létre, szükséges mindenekelőtt egy ideológia, mely a társadalom kisebb-nagyobb hányadának tetszésével találkozik. Kell ezután egy párt, mely az ideológiához hozzáadja a politikai akaratot, s kellenek végül elképzelések azokról a politikai intézményekről, amelyeket a párt az ideológia érvényesítése okából létesíteni fog.
A mondottakból következik, hogy minden politikai rendszer értéke, vagy értéktelensége, üdvös, vagy káros volta az illető rendszer ideológiájának helyességén, vagy helytelenségén fordul meg. Amikor tehát egy politikai párt felől véleményt nyilvánítunk, avagy abban a tekintetben kívánunk határozni, hogy támogassuk-e vagy sem, kevésbé a párt pillanatnyi magatartását és határidős ígéreteit kell mérlegelnünk, ami részéről múló taktika lehet, hanem sokkal inkább az illető párt által képviselt rendszer ideológiáját kell fontolóra vennünk. Ha pedig egy párt mögött nem találunk ideológiát, akkor két eset lehetséges: a párt vagy csak fedőszerve egy másik ideológiával rendelkező pártnak, vagy csupán alkalmi érdekszövetkezés, amely képtelen az egész nép javára országos politikát folytatni.
III. A Ml PÁRTUNK KERESZTÉNY JELLEGE
A politikai rendszer jellegét vizsgálva, arra a megállapításra jutottunk, hogy minden politikai párt, ha nem csupán alkalmi érdekszövetkezés, vagy nem csupán fedőszerve egy másik pártnak, szükségszerűen egy meghatározott ideológiára támaszkodik, amelynek gyakorlati érvényesítését megfelelő politikai intézmények útján keresi. Azt is felismertük, hogy az ideológia lényegileg annak együttesét jelenti, amit világnézetnek és társadalomszemléletnek nevezünk. A mi pártunk ideológiáját a keresztény világnézet és a keresztény társadalomszemlélet adja meg. Ebből következik, hogy a Demokrata Néppárt, ha ideológiai meghatározó jelző után tekint, nem is vallhatja magát másnak, mint keresztény pártnak. Ugyanúgy, ahogy a szociáldemokrata vagy a kommunista párt szükségszerűen marxista pártnak jelöli magát.
Mit jelent már most közelebbről, és csakis mit jelenthet a mi pártunk „keresztény” jellege? Íme, egy sarkalatos kérdés, amelyben kristálytisztán kell látnunk. Részben már azért is, hogy felvilágosíthassuk politikai ellenfeleinket és még inkább azokat, akik egyelőre közömbösen szemlélik mozgalmunkat.
Abból a történeti tényből kell kiindulnunk, hogy minden nép életében a kezdeti állapot az volt, hogy a vallás útmutatása alapján szervezték a társadalmi élet formáit. S ez érthető is, mert akkoriban senki sem vonta kétségbe, hogy a vallás olyan elveket tartalmaz, amelyek az élet minden mozzanatára érvényesek. A kereszténység is, amilyen mértékben áthatotta a középkori Európát, olyan mértékben befolyásolta annak politikai alakulatait. Épp így történeti tény azonban az is, hogy főleg a XVIII. század óta az emberi gondolkodásban nagy elvilágiasodási folyamat megy végbe, amely a vallás társadalmi szerepének a lehető legcsekélyebb körre szorításán dolgozik. Míg a középkor Isten felé fordult, az újkor mindinkább az embert helyezi a mindenség középpontjába, s eltépi azokat a szálakat, amelyek az embert egy magasabb világhoz fűzik. A politikából is kiszorul az ember örök eszméje, helyette a valóságos, éppen most élő embereket veszik figyelembe, és a politikai cselekvéseket hozzájuk igazítják. A társadalom függetleníti magát azoktól a céloktól, amelyeket a vallás tűz az emberek, mint egyének elé. Olyan képződménnyé válik, amely „nagykorúnak”, teljesen önállónak tekinti magát.
Ezt a folyamatot, bárhogy is vélekedjünk róla, lehetetlen tudomásul nem vennünk. S mint politikai párt, akkor vesszük tudomásul, ha azokat a válaszokat, amelyeket a kereszténység a politikai ideológiák három fő kérdésére ad, nem a hit tanításaként és nem az evangélium tekintélye alapján fogadjuk el és kívánjuk másokkal is elfogadtatni, hanem a tiszta emberi ész követelményeként, mint egyedüli és kizárólagos feltételeit annak, hogy éppen a most élő emberek kielégíthessék boldogságra irányuló természetes törekvésüket. A három főkérdés, mint tudjuk: 1. mi az ember célja, 2. mi a társadalom és mi az értelme annak, hogy társadalomban élünk, 3. mi az alapvető viszony egyén és társadalom között?
Bele kell vinnünk a köztudatba azt az igazságot, hogy mi nem azért vagyunk keresztény párt, mintha a keresztény vallás dogmatikusan megtanult hitelveit akarnák átvinni a politikába, hanem azért vagyunk keresztény párt, mert politikai ideológiánknak azok a kiindulópontjai, amelyeket a tiszta ész alapján ismerünk fel helyeseknek, megegyeznék azzal a tanítással, amelyeket felőlük a kereszténység nyújt. Ebből a „profán keresztény” jellegünkből több következmény adódik, amelyeket sohasem szabad szem elől tévesztenünk:
-
A Demokrata Néppárt nem vallási jellegű szervezet, ami többek között azt is jelenti, hogy nem-keresztény hiten lévők is bízvást tagjai lehetnek. Távol áll tőlünk az is, hogy a keresztény jelzőt az „árja”, vagy „nem zsidó” értelemben, az antiszemitizmus célzatával használjuk.
-
A Demokrata Néppárt nem egyházpolitikai vetülete egyik keresztény egyháznak sem. Ezt helyesen is állapították meg rólunk némelyek a legutóbbi országgyűlési választások nyomán, csak abban tévedtek, hogy fogyatékosságnak tüntették fel azt, amit mi egyházpolitikai érdekből is az egyedül helyes fogalmazásnak tartunk.
-
A Demokrata Néppárt nem „klerikális” párt. Küzd az egyház és a papság szabadságának teljességéért, de nem tekint idetartozóknak olyan közjogi és egyéb kiváltságokat, amelyek a társadalmi fejlődés legújabb szakaszában nyilvánvalóan idejüket múlták.
IV. AZ EGYIK VÁLASZ AZ EMBER FOGALMÁRA
Minden politikai ideológia első alapvető kérdése: mi az ember és miért él az ember? Két felelettel számolhatunk. Az egyik az, hogy az ember a legfejlettebb állat ezen a földön, vagyis csak fejlődési fokozatban különbözik a többi állattól. A másik, hogy az embert Isten teremtette és pedig akként, hogy a természet rendjéből kiemelve halhatatlan lélekkel ruházta fel.
Ősidők óta folyik a vita e két felelet körül. S hogy miért, könnyű megértenünk. Ahhoz, hogy az embert Isten különleges alkotásának tekintsük, mindenekelőtt hinnünk kell Isten létezésében, abban a létezésben, amely nem bizonyítható olyan nyilvánvalósággal, mint pl. Amerika vagy a Mars bolygó létezése. Viszont az ellenkezőjét sem lehet bizonyítani, sőt a tudomány nagyobb zavarba jön, ha az élet keletkezését Isten kikapcsolásával próbálja magyarázni, mintha egyszerűen lemond minden magyarázatról. Isten létének és az ember lelkes teremtményvoltának elfogadása így mindig a hit dolga lesz; ahhoz pedig, hogy hinni tudjon, minden egyes embernek felülről kapott kegyelemre is szüksége van. Ezt tanítja a vallás. Mindig voltak nagy tudósok, akik mélységes hittel borultak le Isten előtt, de mindig voltak olyanok is, akik e hit jogosultságát tagadásba vették.
Az az alapvető kérdés tehát, hogy mi az ember és miért él az ember, tudományosan bizonyítható nyilvánvalósággal nem dönthető el. Ez a tény azonban mit sem változtat azon a másik tényen, hogy a kérdésre adandó válaszunk meghatározó fontosságú a társadalomban élő ember számára. Mert nézzük csak, milyen gyakorlati következményekkel jár az első válasz.
Ha az embert csupán állatnak minősítjük, akkor az ember is alá van vetve annak a természeti törvénynek, amely a földön lelhető minden élőlényre vonatkozik. Ez pedig az, hogy az egyed létének minden értelmét a faj fenntartása adja meg. Egy rózsa, egy pillangó, egy veréb, vagy egy kutya nem önmagáért van a világon, hanem csak azért, hogy múló példányaként a maga fajának, ennek a fajnak örökkévalóságát szolgálja. Az emberre alkalmazva ezt az igazságot, az egyes ember léte sem kaphatna más értelmet, mint ami az emberi faj fenntartásának biztosításában rejlik. Az egyes ember ebben az esetben az emberi fajnak csupán egy múló egyede, amely önmagában, vagyis ha elvonatkoztatjuk a faj szolgálatától, semmi értékkel nem bír. Értéket csak az emberi faj jelent, amely így az egyes embereket, az egyéneket, önmaga merő eszközeinek kell, hogy tekintse.
Ez a felfogás, ha komolyan vesszük, végzetesen hat ki a politikára, amelynek az emberek együttes életét kell alakítania. Mert a mondottakból ésszerűen következik, hogy az egyes embert egyedül azon a címen, hogy „ember”, semmiféle jog sem illeti meg. Jogokkal az ember, mint egyed, még a puszta élethez való joggal is csak akkor rendelkezhetik, ha a faj a saját érdekében ilyenekkel felruházza. Minthogy pedig a faj a maga életét társadalmakban éli, következik, hogy az egyes ember a maga egészében, minden vonatkozásban és teljes mértékben alá van vetve a társadalomnak, végső fokon az államnak, illetve az államhatalom gyakorlóinak.
A most körvonalazott jelenség megfigyelhető az emberiség történetében mindenkor és mindenütt, amikor és ahol az ember fogalmát ilyen materialista-biológiai síkra vetítették.
V. A Ml VÁLASZUNK AZ EMBER FOGALMÁRA
Legutóbbi fejtegetéseinkből kitűnt, hogyha azt akarjuk, hogy az államhatalom és a társadalmat szervező többi erők az embert önmagában is értékesnek ismerjék el, akkor az embert ki kell emelnünk a természet rendjéből. Ez történik akkor, amikor mi az embert Isten teremtményének tekintjük, olyan különleges teremtményének, akit Isten halhatatlan lélekkel ruházott fel. Ha bármi okból elvetjük az ember fogalmának ezt a meghatározását, szükségszerűen lemondunk arról az igényről is, hogy az embert pusztán ember voltánál fogva, tőle elvehetetlen és általa elidegeníthetetlen jogok illessék meg.
Mindazok az „emberi jogok” és mindazok a szabadságjogok, amelyeket bölcselők és politikusok a történet során annyiszor és oly változatos összeállításban megszövegeztek, nélkülözik megalapozásukat, ha az embert a maga keletkezésében és rendeltetésében függésbe nem hozzuk Istennel, mint olyan tényezővel, aki fölötte áll a természetnek és társadalomnak. Mert igaz ugyan, hogy a társadalom is juttathat ilyen jogokat az egyénnek, ámde ha a társadalom a forrásuk, akkor vissza is vonhatja azokat, vagyis e jogok mindig csak az emberi faj érdekében engedett jogok és sohasem „személyes” jogok, amelyeket a fajt képviselő társadalomnak is tiszteletben kellene tartania. Ahhoz ugyanis, hogy e jogok személyesek lehessenek, az embert nemcsak „egyénnek”, hanem „személynek” is kell felfognunk, személlyé pedig csak akkor válhatik az ember, ha olyan értéket tulajdonítunk neki, amely őt, az egyedet, fölébe emeli a fajnak. S mely esetben tehet szert ilyen értékre az ember? Egyedül és kizárólag akkor, ha van lelke, és ez a lélek halhatatlan.
Minden más esetben az ember csak múló példánya az emberi fajnak, s mint ilyenre teljes mértékben vonatkozik rá a természeti törvény, amely az egyed életének minden értelmét a faj szolgálatában meríti ki. Ennek elméleti és gyakorlati politikai következményeit pedig már megismertük, amikor az ember materialista-biológiai fogalmát tárgyaltuk.
Az embert vagy egy magasan fejlett állatnak tekintjük, vagy Isten különleges teremtményének. Más eshetőség nincs. És csak a második felfogás minősítheti az embert természeti, de ugyanakkor természetfölötti lénynek is, ami a mi szempontunkból nem belső igazsága (ez a hit dolga), hanem társadalmi következményei miatt döntő mozzanat. Ha ugyanis az emberben olyan lényt látunk, akinek halhatatlan lelke Istenhez van rendelve, akkor az embert úgy kell felfognunk, mint aki felelős a maga cselekedeteiért, kell tehát, hogy szabad akarattal bírjon. Ha pedig az ember szabad akarattal bír, akkor a külső világgal szemben önálló, független egészet jelent, amelybe – engedély nélkül – sem a természet, sem az állam nem nyúlhat bele. (A vallás szerint maga Isten is figyelemmel van az ember személyiségére: tiszteletben tartja szabadságát, és sohasem kényszeríti.)
A politikai ideológiák első alapvető kérdése tehát végeredményben eléggé leegyszerűsödik. Arra kell felelnünk, mikor leszünk boldogabbak: akkor-e, ha „személynek” tekintenek bennünket, s mint ilyenek, elvehetetlen és elidegeníthetetlen személyes jogokkal rendelkezünk, vagy akkor, ha pusztán „egyénnek” számítunk, s mint ilyeneket, akiknek nincsenek saját jogaik, önkényesen kezelhetnek bennünket az államhatalom gyakorlói? S ha, mint nem kétséges, a józan ész az előbbire mond igent, nyilvánvaló politikai követelményként adódik számunkra az ember fogalmának az a meghatározása, amelyet övéinek a kereszténység nyújt.
Az eddig tanultak birtokában nehézség nélkül megérthetjük annak a figyelmeztetésnek mély igazságát, amelyet Donoso Cortes, a nagy katolikus államférfiú hagyott reánk: „Emberek, ha lerázzátok magatokról Krisztus szolgaságát, emberektől függő sokkal gonoszabb szolgaságba estek”. S még tágabbra nyílik ebben a vonatkozásban látókörünk, mihelyt a társadalom fogalmát és a társadalomban való élés értelmét is vizsgálat alá vesszük.
(folytatjuk)
Vissza a kezdőlapra