A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását

2005. július 26. kedd 20:22

A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

Barankovics István

A keresztény politika iskolája

6. rész

XII. EGYÉN ÉS KÖZÖSSÉG
Eddig tartott előadásainkban megépítettük annak az ideológiának pilléreit, amelyekre megítélésünk szerint minden valóban keresztény politikának támaszkodnia kell, és lehet. Tisztáztuk a politikai ideológiák első két döntő kérdését: miként vélekedjünk az emberről, s miként a társadalomról? A kiértékelt feleletekből azután három záró következtetést vontunk le, nevezetesen: 1. Minden olyan társas alakulat, amely akár a létfenntartást szolgálja, akár a szellem-erkölcsi kibontakozást mozdítja elő, természetes és jó; 2. Az ember tudatos akaratának is szerepet kell vinnie a társadalmi viszonyok alakításában; 3. A társadalom életét akként kell berendezni, hogy azok a szabályok uralkodjanak benne és fölötte, amelyeket az emberi ész von le az emberi természetből. E három tétel segítségével hozzányúlhatunk immár a politikai ideológiák harmadik sarkalatos kérdéséhez: mi az alapvető viszony egyén és társadalom között?
Elméletben két szélső felfogás léphet itt elő. Az egyik az ún. individualizmus, mely szerint minden történés célja és értelme az egyén, miért is a társadalom van az egyénért, azaz annak kizárólag az egyént kell szolgálnia. (A tudományos megjelölést az „individuum” latin szóból képezték, melynek jelentése: „egyén”.) A másik az ún. univerzalizmus, amely szerint önálló értéke és célja csak a társadalomnak van, miért is az egyénnek akaratnélküli részként bele kell olvadnia az egészbe. (Az „universale” latin szóból, amelynek jelentése: „egyetemes”.) Az ember fogalmának és a társadalom keletkezésének helytelen szemlélete szükségszerűen hozza magával az egyén és társadalom viszonyára vonatkozóan e két szélső felfogás valamelyikét. Pedig, hogy mennyire káros az emberiség jólétére bármelyikük, művelődésünk története is világosan mutatja. Szerencse még, hogy a gyakorlatban maradéktalanul és tisztán egyikük sem tudott soha érvényesülni, mert a társadalmi valóság belső törvényei erősebbek minden önkényes rendszernél s előbb-utóbb pőrére vetkőztetik a tudományosság jegyében született téves elméleteket is.
Legutóbbi előadásunkhoz kapcsolódóan mi abból indulunk ki, hogy miután a társadalom a szóban forgó viszony szempontjából az emberek közössége, utóbbinak is van önálló célja és értéke, akár csak az egyénnek. Az egyén ugyanis, mint a „társas lény” elméleténél kifejtettük, a maga életének kibontakozása okából rászorul a társadalomra, azaz csak a közösségben válhatik teljes értékű emberré. Éppen ezért minden egyénnek szolgálnia kell a közösséget, mert hiszen az egyén csak akkor részesülhet a közösség egyetemes (anyagi, szellemi és erkölcsi) javaiból, ha utóbbi rendelkezik is ilyen javakkal, már pedig ezeket a javakat a közösséget alkotó, egymással annak keretében összeműködő egyéneknek kell előteremteniük. A közösség ilyen célú szolgálatát nevezzük a közjó szolgálatának. Nyilvánvaló az is, hogy ez a közjó – nyersen megfogalmazva: az emberek együttesének közös java -, nagyobb és magasabb érték az egyéni jónál, e tekintetben tehát a társadalom akarata és elhatározásai fölötte állnak az egyén akaratának és elhatározásának.
Vonatkozik ez a nagy és kis dolgokra egyaránt. Világos pl., hogy egy általános pénzromlás megakadályozása végett az állam maximálhatja az árakat, a nyereségeket, a fizetéseket. Ha tűzvész fenyegeti a falut, a szükséghez képest le lehet dönteni a kerítéseket, le lehet verni a házfedeleket. Ha egy demokratikus állam polgárainak többsége arra a feltevésre jut, hogy a konyhaedények nagyobb bőségben és olcsóbban állíthatók elő akkor, ha az edénygyártó ipart köztulajdonba veszik, és a gyártást meghatározott helyekre összpontosítják, az ilyen irányú elhatározást még azoknak is jogos intézkedésként kell tudomásul venniük, akik egyébként az ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Mert lehet, hogy ez, vagy az a lépés később helytelennek fog bizonyulni, de az egyéni akaratot alá kell rendelni a közakaratnak, az egyesek egyéni javát a közjónak, akár tényleges, akár csak vélt közjó is az. Amit az ellenzők tehetnek, csupán az, hogy jogszerű eszközökkel igyekeznek a közakaratot más irányba fordítani.
A közjó minden körülmény között fölötte áll az egyéni jónak, abban a tekintetben azonban, hogy mit kell közjónak minősíteni, mindig lesznek a többségétől eltérő vélemények is. Ez azonban nemcsak nem baj, de egyenesen szükséges is, mert általa válik kézzelfogható valósággá az az elméleti igazságunk, hogy az ember tudatos akaratára is nagy szerep hárul a társadalmi viszonyok alakításában.
A közösségi akarat, amely az emberiség haladásával egyre demokratikusabb formákban jut kifejezésre, a közjónak veti alá az egyéni jót, lényegében a társadalomnak az egyént, ez azonban korántsem egyértelmű azzal, mintha a társadalom önálló értékével és céljával szemben az egyén valaha is elveszítené a maga önálló célját és értékét. Mert hiszen láttuk, hogy az embert, ha fogalmát kielégítő módon kívánjuk meghatározni, nemcsak természeti, de egyben természetfölötti lénynek is kell tekintenünk. Akkor pedig utóbbi minőségében az egyén szükségszerűen fölötte ál! a társadalomnak, amely az embereknek, csupán, mint természeti lényeknek együttese. S akkor ebben a természetfölötti vonatkozásban az egyéni jó igenis magasabb rendű a természeti világban való közjónál is.
Így értünk el az egyén és társadalom alapvető viszonyának megoldásához. A társadalom a közjó vonatkozásában fölötte áll az egyénnek, de miután maga is az emberi természetnek köszönheti létét, múlhatatlanul korlátoznia kell hatalmát az egyén javára ama személyiségi jogok által, amelyeknek ugyanaz az emberi természet a forrásuk.

XIII. EMBERI ALAPJOGOK
Miután kifejtettük az ember fogalmát és a társadalom keletkezését, feltételeként és követelményeként minden politikának, amely kielégítheti az ember ösztönös törekvését a boldogságra, meghatároztuk az egyén és a közösség viszonyát is. Kimutattuk, hogy a társadalom a közjó vonatkozásában fölötte áll az egyénnek, de mivel maga is az emberi természetnek köszönheti létét, múlhatatlanul korlátoztatnia kell hatalmát az egyén javára ama személyiségi jogok által, amelyeknek ugyanaz az emberi természet a forrásuk. A politikai ideológiáknak mind a három sarkalatos kérdése tekintetében adva van tehát álláspontunk, amely nem dogmatikusan a keresztény hitelvekre, hanem sziklaszilárdan a tiszta észre támaszkodik. A továbbiakban így már csak az a feladatunk, hogy levonjuk belőlük a politikai magatartás és cselekvés számára a gyakorlati következményeket.
Legelső teendőnk azoknak a személyiségi jogoknak a megállapítása, amelyek minden embert elvehetetlenül és elidegeníthetetlenül megilletnek, amelyeket tehát az államhatalomnak is minden körülmények között tiszteletben kell tartania. Ezeket a jogokat, kezdve a nagy francia forradalom 1789. évi deklarációjától az 1941. évi Atlanti-okmányig és a második világháború után elfogadott új francia és olasz alkotmányokig, a jognyilatkozatok egész sora igyekezett folyton bővülő tartalommal megszövegezni. Kitértek rájuk ismételten a pápák is szociális körleveleikben. Bizton állíthatjuk, hogy aránylagos szűkszavúságuk ellenére az utóbbiak a legvilágosabbak, a legpontosabbak és legtökéletesebbek, amin két okból sem csodálkozhatunk. Az egyik ok az, hogy nyilvánvalóan a keresztény gondolkodás rendelkezik a legjelesebb természet jogászokkal, márpedig, mint tudjuk, az emberi alapjogokat máshonnan, mint a természetjogból nem származtathatjuk. A másik ok az a közismert tény, hogy a pápák sohasem időnkénti politikai alkalmazkodásra, hanem maradandó el igazításul szánják még azokat a megnyilatkozásaikat is, amelyeket egyébként nem a csalatkozhatatlanság jegyében tesznek. Az emberi alapjogokra vonatkozó kijelentéseiket éppen ezért valláskülönbség nélkül, csakis az értelmesség nevében bárki elfogadhatja, sőt el is kell fogadnia.
Jobbat így természetesen mi sem tudunk adni a tárgyalt kérdésben, mint XIII. Leó, XI. Pius, és XII. Pius, akik a következő személyiségi jogokat sorolják fel:

jog az élethez,

jog az ember végső céljának munkálásához,

jog a társuláshoz,

jog a javak használásához,

jog házasság kötéséhez és házasságban való éléshez.

Eltörölhetetlen jogok ezek, amelyek az embert annál fogva illetik meg, hogy embernek született, megilletik minden más emberrel szemben, lépjenek fel azok akár egyénenként, akár csoportokban. Mert – ahogy XIII. Leó hangsúlyozta már 1880. évi Arcanum kezdető körlevelében – „az emberek elhatározásainak nincs akkora erejük, hogy megváltoztathassák a dolgok természetes célját és rendjét”. S „az állami törvényeknek is – mondotta ugyanő az 1830. évi Libertas kezdetű körlevelében – érdemben az örök törvényekre kell támaszkodniuk, azokat kell formába önteniük”. S hogy idézzünk egy nagy bölcselőt, Schopenhauert, (1788–1860), aki nem volt katolikus, sőt keresztény gondolkodású sem: „Akik tagadják, hogy az államon kívül jog lenne, összetévesztik az eszközt a jog érvényesítésére, magával a joggal. Védelme a jognak természetesen csak az államban van biztosítva, de a jog az államtól függetlenül is fennáll, azt csupán elnyomnia lehet a hatalomnak, de megszüntetnie soha.”
Ne felejtsük persze, hogy a felsorolt jogok csupán alapjogok, amelyek még maguk is kifejtésre szorulnak, különösen abban a tekintetben, hogy miként kapcsolódnak a három ideológiai alapkérdésre adott feleletünkhöz. Belőlük azután egész jogrendszer építhető meg, amely a társadalom életét és az állam szerepét messzemenően körvonalazza. Abból a tételből pl., hogy az embernek joga van a javak használásához, ki kell következtetnünk, – mint ahogy meg is fogjuk tenni, – a magántulajdon erősen korlátozott voltát. Vagy abból a másik tételből, hogy az embernek joga van a társuláshoz, következik, hogy az állam nem tilthatja meg az egyesületek alakítását és fenntartását. Kivéve a tilalomnak azokat a helytálló eseteit, amikor az egyesülés célja szembekerül az igazságossággal, vagy a társadalom biztonságával. Ilyenkor is azonban az államnak a legnagyobb óvatosságot kell tanúsítania, nehogy a társulási jog megsértésével nagyobb rosszat műveljen, mint amekkora rosszat a tilalommal szüntet meg.

XIV. JOG A FIZIKAI LÉTHEZ
A már megismert emberi alapjogok első helyén szerepel a jog az élethez. Utóbbi annyira nyilvánvalónak látszik, hogy mindenki nagyot nézne, ha el akarnák vitatni tőle.
Pedig, ha az embert csupán természeti lénynek, tehát egy magasan fejlett állatnak minősítjük, akkor – mint már szóltunk róla az ember fogalmának tárgyalásakor – nem ismerhetnők el azt, hogy az egyes embernek önmagában is értéke van, vagyis az egyén csak annyiban és addig a mértékig formálhatna jogot az élethez, amennyiben és amely mértékig a maga életével az egész emberi faj fennmaradását és boldogulását előmozdítja. Akkor tehát, hogy sok más közül példaként említsük, semmivel sem tudnók igazolni a gyengeelméjűek, vagy a munkaképtelen betegek és öregek jogát az élethez. Döntő tényezőnek pedig abban a kérdésben, hogy kiket hagyjanak életben, és kiket irtsanak ki, a társadalmat kellene elfogadnunk, vagy annak diktátori hatalommal bíró vezérét, illetve rétegét, vagy a közakaratot kialakító társadalmi tagok többségét.
Hogy ezt égbekiáltó elvetemültségnek érzi minden józan ember? Csak örülhetünk neki, de a közérzés még korántsem megnyugtató biztosíték, hiszen az érzések, ha nincs megalapozottságuk egy helyes ideológiában, el is ferdülhetnek, meg is romolhatnak, mint kisebb-nagyobb nyomokban kimutatható mindazoknál a többi politikai rendszereknél is, amelyek elvetették az ember és a társadalom keresztény szemléletét.
Akarod-e, hogy jogod legyen az élethez? Akarod-e, hogy ezt a jogodat senki kétségbe ne vonhassa, sem egyesek, vagy csoportok, sem az államhatalom? Ha igen, akkor nincs más választásod, mint vallani és másokkal is megvallatni az embernek azt a felfogását, amely az embert nemcsak természeti, de egyben természetfölötti lénynek is tekinti; mert csak ebben az egyetlen esetben számit az ember a fajtól és a politikai alakulatok vélekedésétől függetlenül, önértékkel bíró személynek, akit már annál a ténynél fogva, hogy embernek született, feltétlen jog illeti meg az élethez. Már most kiemeljük azonban, hogy miután ez az alapjog az emberre, mint emberi személyre vonatkozik, a puszta fizikai léten túlmenően magában kell foglalnia a szellemi-erkölcsi élet kifejleszthetésének jogát is. Az a megjelölés tehát, hogy „jog az élethez” jelenti egyrészt a fizikai létezésnek és a lét megőrzésének jogát, másrészt azonban a személy szabadságának jogát is.
A fizikai léthez való jog gyakorlati következménye mindenekelőtt az, hogy az államhatalom a legmesszebbmenő módon tartozik gondoskodni a maga területén az életbiztonságról. Éspedig nemcsak a szoros rendészeti értelemben, hanem a teendőik után járók, a közlekedési eszközöket használók és a munkahelyükön dolgozók életének és testi épségének biztonsága tekintetében is. Vonatkozik a védés kötelezettsége fogantatásától kezdve már a méhmagzatra is, a magzatelhajtást tehát általánosságban tilalmazni kell. Nem fogadható el az ún. eutanázia, a „kellemes halál” szándékos előidézése sem, mikor is a gyógyíthatatlan beteget saját kérésére, vagy anélkül, orvosi beavatkozással örökre megszabadítják szenvedéseitől. Nem fogadható el, tisztán társadalmi szempontból sem, mert rengeteg visszaélésre és közönséges gyilkosságra adhatna ösztönzést és lehetőséget. Szigorúan tilalmazni kell a párbajt is, ezt az elavult és a becsület helyreállítására teljesen alkalmatlan intézményt, amely szerencsére ma már a közvélemény elitélésével is találkozik.
Életétől az állam sem foszthat meg senkit, kivéve, ha súlyos bűncselekmények megtorlásaként az illetékes bíróság jogszerű eljárás során halálbüntetést állapított meg. Az, hogy a halálbüntetésnek, mint büntetési nemnek fenntartása egyáltalában szükséges és indokolt-e, régóta vitatott kérdés. Bizonyosnak látszik azonban előttünk, hogy ma még vannak körülmények, amelyek miatta halálbüntetés törlése, közönséges bűncselekményeknél, a közjó ellen volna, ám éppen ezért oda kell hatnunk, hogy a nép műveltsége és erkölcsi emelkedettsége mihamarabb lehetővé tegye ennek a büntetésnek a mellőzését. Semmiképpen sem engedhető meg azonban az ún. népítélet útján való kivégzés, mert ez többnyire csak emberölés, azzal a különbséggel, hogy nem egyesek, hanem a felelőtlenségüket feltételező, szenvedélyektől fűtött tömegek követik el, Ha azonban az állam megtorlásként a halálbüntetés formájában meg is tagadhatja a fizikai létet a bűntevőtől, testcsonkító büntetésekkel az állam sem élhet. Bár nem csonkítás, de ide tartozik az ún. sterilizáció, vagyis az ivarszervek rendeltetésszerű tevékenységének lehetetlenné tétele is, mert éppen ott, ahol elvileg megengedhetnők, tehát a büntetésként való alkalmazásból, egyáltalán nem hat büntetésül. A testcsonkítással nem járó verés és ütlegelés, ha jogszerű büntetésből történik, önmagában nem sérti a fizikai léthez való jogot, de sérti mindenképpen akkor, ha nyomozó közegek folyamodnak hozzá, olyan esetet pedig semmi körülmények között sem ismerhetünk el, amelyben a kínzás megengedhetővé válnék.
Mindezeket a kérdéseket egyébként a keresztény erkölcstan részletesen taglalja. Mi csak annyiban foglalkozunk velük, amennyiben beletartoznak abba a politikai ideológiába, amely pártunk gyakorlati programjának alapjául szolgál. Egy kérdés, a háborúé, még később külön fog tárgyalásra kerülni. A fizikai léthez való jog más, nevezetesen gazdasági vonatkozásait pedig a javak használati jogával kapcsolatban kívánjuk megvilágítani.

XV. SZEMÉLYES SZABADSÁG
A fizikai léthez való jogot taglalva, rámutattunk legutóbb arra, hogy ez a jog csupán egyik oldala az élethez való jognak, mert amikor az emberről van szó, az embert nemcsak egyénnek, az emberi faj sok példánya egyikének, hanem személynek is kell tekintenünk. Személyen pedig, mint már több alkalommal kifejtettük, azt kell érteni, hogy az ember nem egy közönséges, a természet erőinek alávetett és törvényeinek alárendelt, hanem értelemmel és szabad akarattal bíró lény, aki mint már ilyen is, fölötte áll a természetnek. Még nagyobb hangsúlyt kap persze az a vonás, ha az ész követelményeként is elfogadjuk a keresztény hitnek azt a dogmáját, hogy az embert Isten halhatatlan lélekkel alkotta meg.
Ha a vallás tanításának ezt a többletét figyelmen kívül hagyjuk, két mozzanat az, ami miatt az ember fölötte áll a természetnek. Az egyik, hogy megismerő képességgel maga fedezi fel és kapcsolja törvénnyé a természetnek megnyilvánulásait, amelyeket mind nagyobb mértékben a maga javára hasznosít, így tehát, amit mi természetnek nevezünk, az ember abba nemcsak egyszerűen beletartozik, hanem azt részben maga is teremti. A másik mozzanat, hogy az ember szeretni tud, szeretetében adni és önmagát odaadni, ebből pedig az következik, hogy az ember, nem a többi élők módjára, csak egyszerűen, hanem mindenkor önmagát birtokolva és önmagával rendelkezve létezik. (Most, lám, az is megvilágosodhatik előttünk, hogy miért nevezték a kereszténység nagy bölcselői Istent a teljes hatalmú „szuverén” Személynek. Azért, mert Isten léte maga is az értelem és a szeretet tiszta és abszolút jelenvalóságából áll.) Ez az oka és magyarázata annak, hogy az európai gondolkodás az emberi személyiség ismertető jegyének mindenkor a függetlenséget tekintette. E gondolkodás számára az emberi személy egy szellemileg létező valóság, amely önmagában is mindenséget jelent, egy független egészét, amely a világmindenség nagy egészétől különváltan is létezik. Az ember, ahogy már az ógörög filozófusok is nevezték, egy „mikrokozmosz”, egy önmagában teljes „kis világ”, szemben a „makrokozmosszal”, a kívüle tapasztalt „nagy világgal”. Az európai gondolkodásnak ez a nézet a legfényesebb eleme. Ezért van az, hogy Európa, ez a földrajzilag egyébként meghatározhatatlan világrész, ott terül el, és addig terjed, ahol és ameddig az emberi személy szabadságát tiszteletben tartják.
Mit jelent most már közelebbről az emberi személy szabadsága? Jelenti nyilvánvalóan ennek az emberi „kis világnak”, ennek a „mikrokozmosznak” külső hatalmi beavatkozástól való mentességét és az önmagában való kibontakozás lehetőségét, amit „jog a végső cél munkálásához” megjelöléssel az emberi alapjogok felsorolásában a második helyre tettünk. Ennek feltételeként, mintegy eszközeként jelenti azután az ember személyes szabadságát, amit még az élethez való jog kapcsán annak második oldalaként kell vizsgálat alá vennünk.
Könnyű belátnunk, hogy az ember személyes szabadsága nem lehet korlátlan abban az értelemben, mintha az egyén mindent meglehetne, amire csak fizikailag képes. Mert hiszen az embernek, amikor cselekszik, figyelemmel kell lennie embertársai hasonló szabadságóra is. A társadalomban való együttélés tehát szükségszerűen szabályozásra szorul. Ezt a feladatot teljesítik a jogszabályok, amelyeknek összességét jogrendnek hívjuk. Bár a jogszabályok zöme tiltó jellegű: „ezt vagy azt nem szabad cselekedned”, az egyén tényleges szabadságát a jogrend adja meg, mert az egyén most már mindazt, amit a jogszabályok nem tiltanak, nemcsak megteheti, hanem másoktól meg is követelheti, hogy őt ebbéli cselekvésében ne gátolják, ha pedig mégis gátolnák, védelme okából az államhatalom közbelépését igényelheti.
Ezek után tisztán állhat előttünk annak az elvnek értéke és megdönthetetlensége is, hogy az egyént, amíg a jogszabályok keretei között mozog, a személyes szabadság teljessége illeti meg. Senkit sem lehet tehát büntetni olyan cselekményért, amelyet elkövetése idején semmiféle jogszabály nem tilalmazott, ha pedig valakit bűncselekményekért vonnak felelősségre, a büntetés nem lehet más, mint amit arra a cselekményre a törvény előre kiszabott. Amikor azonban a jogbölcseletnek ezt a klasszikus tételét: „nullum crimen sine lege” (nincs bűncselekmény törvény nélkül) kimondjuk, ügyelnünk kell arra, hogy nemcsak államjogi, hanem természet jogi törvények is vannak, sőt ütközés esetén éppen az utóbbiak az erősebbek. Hasztalan engedné meg valamely politikai rendszer „törvényes eljárásként” pl. az emberölést, a kínvallatást, a személyes szabadságnak bírói ítélet nélkül való elvonását, vagy a minden kenyérkereseti lehetőségtől való megfosztást, az ilyen „jogszabályok”, miután sértik a természetjogot, tipikusan jogtalan jogok, kibocsátóikat és végrehajtóikat tehát semmi sem mentesítheti a büntetőjogi felelősség alól.
A fentiekben lényegileg már meg is vontuk a személyes szabadságnak azt a körét, amely a legszembetűnőbb. De ide tartozik még az otthon védettsége, a titokvédelem, és a mozgás szabadsága is. Az első azt jelenti, hogy magán-lakásában az ember még hatósági közeget is csak akkor tartozik beengedni, ha az kellően igazolta magát, és küldetését, házkutatást pedig – egészen kivételes esetektől eltekintve – csak a vizsgálóbíró rendelhet el. A titokvédelem főleg arra vonatkozik, hogy a zárt leveleket ne cenzúrázzák, a statisztikai adatgyűjtéseket a megjelölt célokon kívül más célokra ki ne szolgáltassák, a papot, az orvost és az ügyvédet hivatási titoktartásának megszegésére rá ne kényszerítsék.
A mozgás szabadságán nemcsak azt kell értenünk, hogy az állampolgár, az állam területén, szabadon változtathatja tartózkodási és lakóhelyét, hanem azt is, hogy a törvényes előírások betartásával az állam területét ideiglenesen vagy végleg el is hagyhatja. A személyes szabadság súlyos sérelme nélkül ugyanis senkit sem lehet kötelezni arra, hogy olyan államban éljen, amelynek jogrendjével bármi okból nem ért egyet. Az embernek természetes joga, hogy születési államából kivándorolhasson, vagyis boldogságát a földnek azon a részén és olyan jogrend uralma alatt kereshesse, ahol elképzelése szerint azt meg is találhatja.
(folytatjuk)

Vissza a kezdőlapra