2005. július 26. kedd 20:20
A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását
A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Barankovics István
A keresztény politika iskolája
8. rész
A közvélemény támogatása nélkül államot kormányozni tartósan nem lehet.
Különösen nem a demokráciában, ahol szükséges, hogy a „közakarat” valóban a
köz akaratát képviselje. A hatalom gyakorlói részéről nem is marad el a
törekvés, hogy olyan közvélemény alakuljon ki, amely számukra kedvező. Ezt a
feladatot szolgálja egyéni, vagy csoportvéleményeik olyan célú hirdetése,
propagálása, hogy azok közvéleménnyé erősödjenek.
Egyéni vélemények szabad kifejtése, cserélődése és mérkőzése nélkül azonban, –
mint legutóbb rámutattunk – nem képzelhető egészséges közvélemény. A
közvélemény ugyanis annál egészségesebb, minél megfontoltabb egyéni vélemények
minél szélesebb körű és teljesebb egyezéséből tevődik össze, véleménybeli
egység pedig csak a sokoldalú vitában forrhat ki, amikor az érvek súlya alatt
általános meggyőződéssé válik: ebben vagy abban a kérdésben nem is
„lehetséges” másként vélekedni. A közvéleménynek ezt a természetes, magától
adódó keletkezését és változási folyamatát nem pótolhatja sem a tömegindulatok
sodra, sem azoknak a véleményeknek az áradása, amelyeket felülről próbálnak a
tömegre kényszeríteni.
Ha merőben mesterséges az a közvélemény, amelyre a „közakarat” hivatkozik,
akkor ez a mesterséges közvélemény állandóan ütközik a természetes
közvéleménnyel, és előbb-utóbb elveszíti teherbíró képességét. Egyszerűen
azért, mert a mesterséges közvélemény szükségképpen úgy tűnik fel, – még ha
nem is úgy volna – hogy az igazságnak kevesebb elemét tartalmazza, hiszen
egyébként szószólóinak nem volna okuk a viták kerülésére, hanem éppen
ellenkezően, maguk is oda hatnának, hogy véleményeik természetes úton az érvek
meggyőző erejénél fogva váljanak közvéleménnyé.
A helyes vélemények formálásának legfőbb kelléke, – mint legutóbb már szintén
előadtuk – az értesültség és pedig a jól értesültség a dolgok felől. Ha tehát
hiányzik a társadalomban a jól értesültség, akkor helyes közvélemény sem
alakulhat ki, legfeljebb közhangulat, ami azonban, minthogy főleg értelmen
kívüli, ún. irracionális összetevőkből ered, gyorsan változik. Ahhoz, hogy a
társadalomban jól megfontolt egyéni vélemények, és azok nyomán egészséges
közvélemény uralkodjék, megbízható értesülések és tájékoztatások kellenek.
Mindabból, amit az eddigiekben mondottunk, világosan kitűnik a sajtó és a
sajtószabadság óriási jelentősége. A mai társadalomnak nincs eszköze, amely
akkora mértékben látná el az értesítés és tájékoztatás feladatát, mint a
sajtó. Ebbéli szerepében csak kiegészíthetik, de nem pótolhatják a modern
technika olyan találmányai sem, mint a mozgókép és a rádió. A sajtószabadság
pedig, mint a helyes vélemények és az egészséges közvélemény alakulásának
legtermészetesebb feltétele, már nem is csupán az emberi személy szabadságának
kelléke, hanem a társadalom kimagasló értéke gyanánt lép elénk.
Ami az emberi személy szabadságához való vonatkozását illeti-, a
sajtószabadság jelenti a gondolatok sajtó útján való közlésének lehetőségét,
anélkül, hogy abban az embert a közhatalom előzetes cenzúra gyakorlásával
akadályozná. A sajtószabadság tehát egyenes folyománya a véleménynyilvánítás
szabadságának, amiből következik, hogy mindazokat a korlátozásokat, amelyek az
utóbbival kapcsolatban alkalmazhatók, a sajtószabadság tekintetében is
érvényeseknek kell tartanunk. Vagyis a sajtószabadság nem szolgálhat arra,
hogy általa mások jogait sértsük, az államhatalomtól pedig nem tagadható meg
az a jog, hogy a közérdek védelmében sajtórendészeti előírásokhoz folyamodjék.
Mások jogainak tiszteletben tartása megköveteli, hogy a sajtó útján
elkövethető bűncselekmények, különösen a becsületsértés, rágalmazás és
hitelrontás a mainál sokkal keményebb megtorlással járjanak, mikor is
külön-súlyosbító körülménynek kellene számítani, ha az illető lap a sértettnek
helyreigazító nyilatkozatát annakidején egyáltalán nem, vagy nem megfelelő
módon közölte le. Míg a sajtószabadságnak ez a senki által nem kifogásolható
megkötése természetszerűen csak utólag, a jogsértő közlemény megjelenése után
érvényesíthető, addig a közhatalom birtokosai nagyon hajlamosak arra, hogy a
közérdek védelme címén a sajtó fölött előzetes cenzúrát gyakoroljanak. Mint
azonban már a sajtószabadság meghatározásából világossá válhatott, az előzetes
cenzúra minden körülmények között és feltétlenül sérti, de meg is szünteti a
sajtószabadságot. Ahol előzetes cenzúra van, ott egyszerűen nincs
sajtószabadság, s ezt az igazságot semmiféle ködösítés sem leplezheti. El
tudjuk képzelni, hogy egy kormány komoly okból – pl. háborúban állás miatt –
szükségét érzi az előzetes cenzúrának, de akkor és arra az időre ne is
tüntesse fel sajtószabadságnak a puszta látszatot. Ha a sajtószabadságot
valóban az emberi személy szabadságának körébe iktatjuk, mint ahogy észszerűen
oda is tartozik, akkor az államhatalomnak is be kell érnie az utólagos bírói
megtorlás lehetőségével, mert semmiféle kormány semmiféle cenzúra-hivatala sem
döntheti el megnyugtató módon, hogy mikor sérti egy közlemény a közérdeket, s
mikor csupán a pillanatnyilag hatalmon lévő politikai irányzat szándékait.
Ha pedig nekünk, mint keresztény pártnak minderre azt mondaná valaki, hogy a
katolikus egyház is gyakorolja az előzetes cenzúrát, annak a következőket
feleljük: az egyházi cenzúrának csak azok a katolikus írók vetik alá magukat,
akik elismerik, vagy akiknek írásaik jellegénél fogva (pl. „katolikus”
társadalom bölcselet) el kell ismerniük a legfőbb egyházi tanító hivatal hit
és erkölcs dolgában való csalatkozhatatlanságát. Probléma így fel sem merül,
mert erkölcsi szempontból nincs is sajtószabadság olyan értelemben, mintha
tévedést szabadon hirdethetnénk. Az erkölcsi kötelesség ugyanis, mint tudjuk,
a felismert igazságokhoz való alkalmazkodást jelenti. Aki viszont hit és
erkölcs dolgában nem tudja igazságnak elfogadni az egyház tételeit, az meg is
szűnt katolikus lenni, következésképpen nem is veti magát egyházi cenzúra alá.
Annál kevésbé, mert az egyháznak – s ez a társadalmi fejlődés helyes rendje –
már régóta nincsenek kényszerítő eszközei. Viszont az államhatalom semmiféle
kérdésben nem csalatkozhatatlan –, ha ezerszer mondaná, akkor sem igaz -, s
amellett bőséggel vannak kényszerítő eszközei, amelyeknek használása e fajta
igény esetében magát a sajtószabadság jogának gyakorlását tenné lehetetlenné.
Nem kevésbé fontos tudnunk, hogy a sajtószabadságnak jelentenie kell magának a
sajtónak a szabadságát is. Láttuk, hogy egészséges közvélemény nem alakulhat,
ha hiányzik a jól értesültség és a megbízható tájékoztatás. Egyénekről és
eseményekről azonban csak akkor tudunk helyes véleményt formálni, ha a reájuk
vonatkozó híreket és tudósításokat nem egyetlen, monopólium jellegű forrásból,
hanem különböző forrásokból más és más megvilágításban kapjuk. A társadalom
érdeke tehát, hogy a lapkiadás és a hírszolgálat szabad legyen, hogy a
kormánylapok mellett ellenzéki lapok is megjelenjenek s a hivatalos
laptudósitó irodák mellett magán-irodák is működjenek. Bárhogy is vélekedjünk
továbbá az ipari üzemek államosításáról, a sajtószabadság okából feltétlenül
elleneznünk kell a nyomdavállalatok államosítását.
Mellesleg még csak annyit, hogy a sajtószabadság bármilyen tökéletes
érvényesítése sem teremtheti meg igazi áldásait addig, amíg a közönség meg nem
tanul újságot olvasni. Elmaradottságunk ezen a téren egyenesen ijesztő. Mert
nem elég csak a betűket olvasni, hanem az ész alapján kell tudni mérlegelni is
azokat. A sajtóra vonatkozó elemi ismereteket és az újságolvasás módját
mielőbb bele kellene állítani legalább az általános iskola oktatási anyagába
és a népművelés keretébe.
XX. A TANÍTÁS ÉS A TANULÁS SZABADSÁGA
Társas életünknek mindazok a tényei, és az emberi észnek mindazok a
követelései, amelyekre a sajtószabadság elméleti megalapozásaként legutóbb
rámutattunk, nagyrészt vonatkoznak a tanítás és a tanulás szabadságára is.
Lényegében ugyanis a sajtó, bár kötetlenebb formában, annak a feladatnak
végzését viszi tovább, amit az iskola kezdett. Mindenesetre nagy különbség
köztük, hogy az iskola legalábbis az előirt oktatási anyagában, sokkal kevésbé
véleményeket, mint tudományosan igazolt tételeket és későbbi vélemények
alakításához elengedhetetlen ismereteket nyújtja. A tanításnál így jóval
kevesebb tere nyílik a vitának, alsó fokon sor sem kerülhet rá, s a
meggyőződést célzó vita helyett az igazság igényével előadott tudnivalóknak
tekintélyi elfogadtatása lép elő. Éppen ezek a különbségek teszik szükségessé,
hogy amikor az emberi személy szabadságát részleteiben és gyakorlati
kihatásaiban vizsgáljuk, a tanítás és tanulás szabadságával behatóbban
foglalkozzunk.
A tanítás szabadságán értjük a lehetőséget az állam minden alattvalója
számára, hogy azt, amit igaznak tud, embertársaival közölhesse magánúton, vagy
nyilvánosan, különösen pedig gyermekekkel és serdülőkkel az e célból
fenntartott intézményekben. A tanulás szabadsága viszont azt jelenti, hogy
bárki, a fiatalkorúak nevében a családfő, szabadon választhatja meg azt az
oktatót, vagy azt az iskolát, akitől, vagy ahol tanulni kíván. Ez
általánosságban az elv, amelytől az emberi személy szabadságának, jelesen a
lelkiismereti szabadságnak sérelme nélkül nem térhetünk el.
Nyilvánvaló azonban, hogy a szó erkölcsi értelmében nem beszélhetünk tanítási
szabadságról, mintha t. i. bárki bármit taníthatna. Annak, aki tanít, erkölcsi
kötelessége az igazat tanítani. A tanításnak ugyanis nem lehet más tárgya,
mint az igazság. Tévedést tanítani a szó fogalmi jelentésében sem tanítás,
mert akkor már nem az értelemnek és a tudat igazságtartalmának növelése megy
végbe, hanem az értelem elnyomása és a tudat megrontása, kiváltképpen
gyermeknél és a serdülőnél, aki még nem képes eldönteni, hogy oktatója
félrevezette-e őt, vagy sem. Bölcseleti értelemben persze nagyon is megvan a
tanítás szabadsága, mert az ember – lévén szabad akarata – kivonhatja magát az
alól az erkölcsi kötelesség alól, hogy ne hirdessen mást, mint az általa
felismert igazságokat. S lehetnek, mint ahogy sűrűn adódnak is esetek, amikor
a tévedések szószólói jóhiszeműek, mert miután tévedésüket igazságoknak
tartják, azok terjesztésével erkölcsi kötelességüket vélik teljesíteni.
Könnyű belátnunk, hogy a tanítás szabadságának kérdése így nem is okoz nagyobb
gondot olyan világnézeti irányoknak, amelyek ebbeli vonatkozásokban az igazság
kizárólagos birtokosainak tekintik magukat. Az ilyen irányok érdemben tagadják
a tanítás szabadságát és az oktatás egyedüli végzésére, iskola-monopóliumra
emelnek igényt. Fel lehet-e mármost oldani az e fajta ellentéteket és meg
lehet-e menteni a tanítás szabadságát is? Igen, lehetséges, de csak politikai
síkon, ugyanúgy, ahogy a lelkiismereti és vallásszabadság esetében tettük.
Az államhatalomnak biztosítania kell a tanítás szabadságát minden egyház és
minden világnézeti irány számára. Éspedig a polgári türelmesség címén, mert e
nélkül két másik szabadságot sértene meg: Először is a lelkiismereti
szabadságot, amely – mint tudjuk – politikai értelmezésében az ember szabad
akaratának elismerésén nyugszik, s amelynek a tanítási szabadság már csak
következménye, másodszor annak a családfőnek a szabadságát, aki erkölcsi
kötelességének tekinti, hogy gyermekeit a saját felelősségére s a maga
meggyőződése szerint neveltesse. A tanítás ilyen szabadságának biztosítása
ellenében viszont – s ez megint politikai követelmény – egyet kell értenünk
abban, hogy ez a szabadság is, miként a többi, korlátokra talál a közjóban. Az
államhatalmat tehát megilleti az ellenőrzés joga az összes iskolák fölött.
Megkívánhatja a tanítóktól az erkölcsi magatartás és értelmi felkészültség
szükséges mértékét, és saját közegeinek kiküldése útján megbizonyosodhatik
afelől, hogy sehol sem tanítanak olyasmit, ami sérelmes a fennálló alkotmányra
és az általa gondozott rendre.
Ez a megoldás annyira észszerű és természetes, hogy feltehetően a világnézeti
vetélytársak sem vitatnák, ha már a múlt század kezdetén elő nem lépett volna
a tanítási szabadság legfélelmetesebb ellensége, maga az állam. A jakobinus
hagyományú francia állam volt az első, amely azért, hogy a lelkeket a saját
képére alakíthassa, kizárólagosan magának követelte a tanítás jogát, Napóleon
pedig 1808-ban az összes egyetemek államosításával gyakorlatilag is
megindította a folyamatot, amely sok országban új „regálévá”, állami joggá
igyekszik tenni a tanítást.
Szembe kell néznünk tehát ezzel a kérdéssel is. Hogy az államot egyáltalán
megilleti-e a tanítás joga, erre vonatkozóan idézhetnők a legeltérőbb
nézeteket. A válasz lényegében azon fordul meg, hogy mit tartunk az állam
céljának, és hatáskörébe milyen feladatokat utalunk. Ha követjük a nagy
keresztény gondolkozóknak azt a felfogását, hogy az oktatást csak a pótlás
kiegészítési jellegével sorozhatjuk az állam feladatai közé, akkor elvben
bízvást tagadhatjuk az állam tanítási jogát, gyakorlatilag azonban nem sokra
mennénk vele, mert még a hatalom birtokában sem gondolhatnánk arra, hogy pl.
hazánkban megszüntessük az állami oktatást. Arinál inkább tisztában kell
lennünk viszont az állami oktatás veszedelmével. Egy világnézetileg nagyon is
megosztott társadalomban az államhatalomnak, ha nem rendeli magát egyetlen
világnézet vagy párt szolgálatába, hanem mindenkinek jogait tisztelni kívánja,
semlegességet kell tanúsítania. A semlegességet nem szabad összetéveszteni a
pártatlansággal, mint sokszor cselekszik, mert a pártatlanság egyszerűen
kötelesség a becsületes ember számára. Semlegesség azonban, ami azt jelenti,
hogy nem foglalunk állást sem ebben, sem abban az irányban, csupán a
számtanban s kisebb mértékben a természettudományok terén képzelhető, ám
lehetetlen az ún. morális tudományokban, ahol a semlegesség menthetetlenül
indifferentizmusba, vagy atheizmusba fullad. Nem is beszélünk arról az
eshetőségről, hogy az államhatalom birtokában lévő irányzat, vagy párt
egyszerűen kisajátítja magának az állam iskoláit.
Ami nem vitatható, és amiből soha nem engedhetünk, az, hogy az állam semmi
körülmények között sem követelheti magának a tanítás kizárólagosságát,
megszüntetve ekként a tanítás és tanulás szabadságát. Tiltakozik ellene a már
említett két követelmény: A lelkiismereti szabadság és a családfői jogok
tiszteletben tartása. „Az állam oktatási és nevelési monopóliumát – mondotta
igen helyesen Jules Lemaître – csak akkor engedhetnők meg, ha az állam bírná
az abszolút igazságot vallásban, bölcseletben, erkölcsben és politikában, és
ha ezt az igazságot egyetemesen elismernék. Ettől pedig ugyancsak messze
vagyunk” Éppen, mivel az államnak nincs doktrínája és nem is lehet doktrínája,
amit erkölcsileg kötelezőnek érezhetnénk, a tanítás szabadságát úgy is kell
tekintenünk, mint az állami oktatás egészséges ellensúlyát.
Az eszmény, amely a tanítás és tanulás szabadságát biztosítaná, s amely
összeegyeztetne minden jogot és kielégítene minden érdeket, kétségkívül az
lenne, ha mindenütt és minden fokon találnánk nem állami iskolákat: laikusokat
és felekezetieket, amelyek az államfelügyelete alatt állnak, és amelyeknek
költségeit a tanulók száma arányában az állam fedezi.
Az emberi személy szabadsága megkívánja azt is, hogy az ember akadályoztatás
nélkül élhessen a maga természetes környezetében. Ennek a természetes
környezetnek a kiinduló pontja és maradandó középpontja az egyes ember számára
a családi környezet, egész kiteljesedése pedig a nemzeti környezet, amely
voltaképpen a családi környezetet szélesíti ki, éspedig egyszerre kulturális,
népi és területi alapon. A nemzeti környezet alakító, nevelő és helyhez kötő
hatást gyakorol az egyénre s ez a hatás, miután előző nemzedékek felhalmozott
szellemi és anyagi hagyatékát tartalmazza, elengedhetetlen az emberi személy
mind tökéletesebb kibontakozásához. Az emberi személynek tett ez a szolgálat
alapozza meg természeti jogként a nemzetiségi szabadságot. Utóbbin értjük azt
a jogot, hogy ki ki saját nemzeti kultúrája szerint élhet, anélkül, hogy ebben
olyan politikai beavatkozások korlátoznák, amelyek erőszakos asszimilálására,
vagyis más nemzeti kultúrába való erőszakos beolvasztására irányulnak. („Assimilare”
latin igéből „hozzá hasonlítani”). Ebből a nemzetiségi szabadságból különös
jogok és kötelességek hárulnak az egyes államokra, a nemzeti csoportokra és az
államok társaságára is.
Hogy a szóhasználat további fejtegetéseinkben zavart ne keltsen, előre kell
bocsátanunk, hogy a „nemzet” és a „nemzetiség” kifejezés ugyanazt a csoportot
jelenti. Csak nemzetnek a csoportot a maga egészében és az emberiség
nézőpontjából, nemzetiségnek pedig az illető állam területére eső részében és
az egyes államok nézőpontjából nevezzük.
A nemzetiség az állam alattvalóinak – akár egyetlen és egyedüli, akár többféle
nemzetiségről van szó – természetes környezete és értékes öröksége. Az
államnak így, mint a közjó és az összes emberi értékek Őrének, védelmezőjének
és szolgálójának különösképpen kell őriznie, védenie és szolgálnia azokat az
értékeket, amelyeket a nemzetiség zár magába. Tartozik együttműködni annak
érdekében, hogy a nemzetségek teljesíthessék kulturális és nevelő feladatukat.
Az állam segítségét főleg a vallási és az iskolai élet területén kell
megkövetelnünk, mert a történet tanúsága szerint is a vallási intézmények és
az iskolarendszer számítanak a nemzeti környezet megszokott ható eszközei
közé. A nemzeti csoport tagjai viszont az állam iránt, amelynek alattvalói,
mindazokkal a kötelességekkel tartoznak, amelyek az állam létezési okából
kifolyóan az alattvalóknak nemcsak külső magatartását szabályozzák, hanem
lelkiismeretét is terhelik. Idetartozik elsősorban a lojalitás és a hűség az
állam iránt.
Nehezebb kérdésnek látszik a nemzetiség jogainak meghatározása. Itt
mindenesetre abból a tényből kell kiindulnunk, hogy amíg az állam főleg jogi,
addig a nemzet főleg erkölcsi közösség. Az állam lényegileg nem más, mint a
területén érvényesülő legerősebb jogrend legfőbb alanya, politikai alakulat,
amely jogszabályokat bocsát ki, és ki is tudja kényszeríteni azok követését. A
nemzet viszont a sorsközösség és együvé rendeltetés tudatától összetartott
csoport. Ezt a nemzeti tudatot a csoport múltjának, hagyományainak,
szokásainak és eszményeinek, nem utolsó sorban nyelvének azonossága alakítja.
A „tudat” fogalmából következik azonban, hogy az egyének, mihelyt önálló
gondolkodásra képesek, már csak annyiban tartoznak ehhez és nem a másik
nemzethez, amennyiben az odatartozás eleven érzés is bennük, másként
kifejezve: amennyiben a sorsközösség és együvé-rendeltetés vállalását erkölcsi
kötelességüknek tartják. A nemzeti környezet, mint mondottuk, természetes és
nélkülözhetetlen környezet az ember számára, de annak, hogy az ember ehhez s
nem a másik nemzethez tartozik-e, a; önálló gondolkodásra való képesség idején
már nem tárgyiak az ismérvei, hanem döntő súllyal az egyéni akarat esik latba.
Vagyis egyedül az számit, hogy az állam alattvalója milyen nemzetiségűnek
vallja magát. Így tudjuk csak elkerülni a nemzetiségi szabadságnak olyan
kirívó megsértéseit, mint aminő az első világháború után a névelemzés és az
ősök kutatása volt.
Röviden érintettük csak az állam és a nemzet különbségeit, amelyekre még a
társas alakulatok vizsgálásakor vissza fogunk térni. Ennyi is elegendő azonban
annak belátására, hogy amíg az állam célja politikai természetű, a nemzeté
kulturális természetű, következésképpen ilyen természetűek a belőle folyó
jogok is. A nemzeti közösség tehát önmagában és közvetlenül nem politikai,
hanem kulturális jogokat támaszt. Ilyen jogok vonatkoznak, mint már kiemeltük,
az egyházi és az iskolaügyre, de vonatkoznak kétségkívül a sajtóra,
tudományra, művészetre, szórakozásra, szociális tevékenységre, általában az
egyesületi életre. Az eszmény, amely felé törekednünk kell, a nemzetiségek
kulturális önkormányzata, amely természetesen csak demokratikus alapon és csak
a demokráciában érhető el. Annak ellenére tehát, hogy a nemzet célja
kulturális természetű, az állam alattvalói ebből eredően is méltán küzdhetnek
olyan politikai rendszerért, amely a kulturális intézmények fejlesztésére a
nemzetiség alapján is lehetőséget ad. A nemzetiségi szabadság érvényesítésére
irányuló ilyen törekvést pedig semmiképpen sem minősíthetjük illojalitásnak,
vagy hűtlenségnek az állam iránt.
A nemzeti környezet élő valóság lévén, a nemzetiségi szabadság sérelme nélkül
senki sem vitathatja el a nemzetiségtől, mint kultúrahordozó csoporttól, azt a
jogot, hogy saját kultúrájának ápolásával hozzájáruljon nemzeti jellegének
fejlesztéséhez s általa az emberi személy tökéletesebb kibontakozásához.
Kárhoztatni kell tehát mindennemű nyomást, amelyet egyik nemzeti csoport
akarna gyakorolni a másikra. Az ún. asszimilációt – ha ezen nemzeti
sajátosságok más utakon való megszüntetését értjük, mint azokon az utakon,
amelyek önként nyerik meg egy nemzeti csoport tagjait az emberi kultúra más
formáinak – egyaránt el kell ítélni, történjék akár az állam, akár olyan –
rendszerint többségi – nemzeti csoport részéről, amely nem akar tűrni
semmiféle különbözőségeket. El kell ítélnünk nemcsak a nemzetiségi szabadság,
hanem az egyetemes emberi érdek okából is. A nemzeti kultúrák változatossága
ugyanis csak egyik bizonysága és folyománya az emberi természet gazdagságának,
önmagában tehát semmiképp sem ártalmas a politikai alakulatokra, sőt a
versengés benne rejlő eleme nyomán a haladásnak ösztönzője.
Minthogy az emberi személy szabadsága az, ami az ész legmagasabb
követelményeként a nemzetiségi szabadságnak is alapul szolgál, nemcsak az
erőszakos asszimilációt kell elutasítanunk, hanem az olyan nemzetiségi
elzárkózást, ún. partikularizmust (partica latin főnévből: „részecske”) is,
amely a kultúra szabad fejlődésének tudatos lefékezésével, más kultúrák
ráhatásainak kikapcsolásával ugyancsak korlátozná az emberi személy
kibontakozását. Sem erőszakos asszimiláció, sem szándékos partikularizmus.
Államoknak és nemzeti csoportoknak szüntelenül szem előtt kell tartaniuk
kölcsönös viszonylataikban azokat a kötelességeket, amelyek ebből a kettős
elvből erednek.
Legtöbbet vétett e kötelesség ellen az újkorban az emberiség annak az
ideológiai áramlatnak a hatása alatt, amelyet nacionalizmusnak hívunk. A
nacionalizmus lépett fel mindenekelőtt azzal a hamis tétellel, hogy az állam
nem egy népnek, hanem egy nemzetnek a jogi rendje, miért is a nemzet-jelleget
a saját államiság adja meg, az államnak pedig nemzetivé kell válnia. Ebből
következik egyrészt az államon belül az uralkodó nemzetiség kíméletlen harca a
többi nemzetiség ellen, másrészt az államnak az a törekvése, hogy magához
csatolja azokat a szomszédos területeket, amelyeken a magáéval azonos
nemzetiség lakott. Ekként lett szülője a nacionalizmus egyfelől a kisebbségek
elnyomásának, másfelől az ún. irredentizmusnak (irredento: olasz szóból:
megváltatlan, idegen uralom alatt álló), ami természetszerűen csak fokozta az
államok egymásközti viszonyának romlását. Tovább ment a német nemzeti
szocializmus ideológiája, amely minden németet és az általuk lakott minden
területet a német birodalomba kívánt iktatni, függetlenül attól, hogy a
területek szomszédosak voltak-e azzal, vagy sem. Ismertető jegye még a
nacionalizmusnak, hogy értékelő megkülönböztetést tesz az egyes nemzetek
között, s a magáét emeli első helyre, amiből azután más államok meghódításának
vagy függésbe hozásának jogát vonja le a maga számára.
(folytatjuk)
Vissza a kezdőlapra