2005. július 27. szerda 21:54
A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását
A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Barankovics István
A keresztény politika iskolája
9. rész
XXII. JOG A JAVAK HASZNÁLATÁHOZ
Az embernek joga van a létezéshez. Ezt a tételt, amely alapja a természettől kijáró összes jogoknak, annak idején részletesen taglaltuk, és igazoltuk. Rámutattunk arra is, hogy a létezési jog az embert nemcsak, mint egyedet, hanem mint személyt is megilleti. Ennek nyomán alakult ki előttünk a szabadságjogok rendszere, kezdve a személyes szabadságtól a nemzetiségi szabadságig. Az embernek nemcsak a puszta élethez van joga, hanem joga van e szabadságokon keresztül mindazokhoz az értékekhez is, amelyeknek megszerzése feltételül szolgál személyisége kibontakozásához. Utóbbi pedig az a cél és feladat az ember számára, amely létezésének egyedüli értelmét adja.
Amit eddig megismertünk, annak további következménye, hogy az ember a maga célja eléréséhez és feladata teljesítéséhez eszköznek tekintheti a természet összes javait. Használatba veheti, vagyis fogyaszthatja, fogyasztásra begyűjtheti, fogyasztásra és használatra alkalmassá teheti mindazokat a javakat, amelyekre saját létfenntartása végett rá van utalva. Az embert tehát a külső javakra vonatkozóan használati jog illeti meg, amelyről le sem mondhat, mert hiszen akkor életéről kellene lemondania, amelyet nem magának, hanem Istennek köszönhet. A használati jog eszerint magának a természetnek ajándéka, s e jog tárgya a földi javak osztatlan egésze. A használati jog tehát természetjogként jár ki minden embernek.
A használat önmagában még nem jelenti azt, hogy a használó a dolgot most már sajátjának is tekintheti. Kétségtelen pl., hogy aki a megfagyás elől bemenekül egy pajtába, azzal nem rendelkezik, s nem is mondhatja a magáénak. Viszont az elsőrendű fogyasztási javaknál már a puszta használat sem képzelhető a dolognak tényleges birtokbavétele nélkül, ami magában foglalja a dolgokkal való rendelkezést, és másoknak a dolog birtoklásából való kizárását. Éhségét pl. senki sem csillapíthatja másként, mint úgy, hogy a kenyeret, vagy a gyümölcsöt megeszi. Az ilyen rendelkezést és másokat kizáró birtokbavételt nevezzük tulajdonnak. A tulajdonjog azt a jogot jelenti, hogy a dolgokkal, mint sajátunkkal rendelkezünk. Két fogalom jut benne kifejezésre: ezzel a dologgal én rendelkezem s ez a dolog az enyém. Nyilvánvaló, hogy a kifejtett értelemben és a körül írt elemi formában a tulajdonjog is, akárcsak a használati jog, feltétlenül természetjogi eredetű. Ezt is a természet adta az embernek, éspedig szükségszerű és egyéni jog gyanánt. Más képet ölt a kérdés, ha nem a fogyasztási, hanem a termelő javakra fordítjuk tekintetünket. Ezeknél ugyanis, mint később a tulajdonjog forrásairól szólva, ki fogjuk fejteni, a használati jog gyakorlása még nem rejti magában a tulajdonjogot is.
Köztudomású, hogy a civilizáció haladásával a földön egyre több területet és természeti kincset vettek tulajdonba az egyének, vagy az egyének csoportjai, avagy a természetes közösségek, aminő pl. a község és az állam. Idestova egy százada elértük a fejlődésnek azt a szakát, amikor a megszülető ember a világon már mindent birtokba vettnek talál. Ám a ma született, a „későn érkezett” embereket is éppúgy felruházza a természet a földi javak használatának jogával, mint a régieket, az első „foglalókat”. Minthogy pedig a használati jog erősebb jog, mint a tulajdonjog, nyilvánvaló, hogy a később született „nincstelenek” használati jogai, minél többen vannak az ilyenek, annál nagyobb mértékben korlátozzák azoknak a jogait, akik a javakat tulajdonukban tartják. A javakkal tulajdonként való rendelkezés nem mehet addig, hogy lehetetlenné vagy elviselhetetlenül nehézzé tegye a tulajdon nélkül állók számára a megélhetést.
Világítsuk meg mindezt egy példával. Ha egy hajótöröttet a vihar kivet egy szigetre, ahol nem lakik senki, hajótöröttünk lefoglalhatja magának tulajdonul az egész szigetet. Ha azonban újabb hajótörött érkezik, ennek használati joga erősebb jog, mint az első hajótörött tulajdonjoga. Az embert ugyanis teljes használati jog illeti meg mindazokra a javakra, amelyeknek használatától függ az élete. Az első hajótörött tehát, ha még nem művelte meg az egész szigetet, köteles a másodiknak a sziget feltöretlen területéből legalább annyit átengedni, amennyinek kiaknázásából ez megélhet. Ha pedig az első hajótörött már az egész szigetet művelés alá vette, köteles vagy megfelelő darabot haszonbérbe adni belőle, vagy munkateljesítmény ellenében rendszeresen kiszolgáltatni kevésbé szerencsés sorstársának a szükséges javakat. Kivéve, ha az illető munkaképtelen, mert akkor az első hajótörött munkateljesítmény nélkül köteles őt eltartani.
A példa teljes megértéséhez tudnunk kell azt, hogy az ember 'mint a legközelebbi alkalommal bővebben kifejtjük – két eredeti módon szerezhet a dolgok fölött tulajdonjogot. Az egyik az uratlan dolgoknak másokat kizáró birtokbavétele, amit foglalásnak nevezünk, a másik a munka. Minthogy pedig a használati jog gyakorlása a fogyasztási javaknál egyértelmű a tulajdonjog gyakorlásával, annak, aki már nem foglalhat, egyetlen tulajdonszerzési lehetősége a munka. Számára tehát a munka kötelesség, de a megélhetés mértékéig egyben jog is, amely jognak érvényesítése a javakat kezükben tartó tulajdonosokat terheli. A munkaképtelent viszont tulajdonszerző munka nélkül is megilleti a használati jog, egyszerűen azért, mert ember, s e használati jogának kielégítéséről azok kötelesek gondoskodni, akik a javakkal tulajdon gyanánt rendelkeznek.
Az eddig mondottakból leszűrhetjük azt a politikai és gazdasági tekintetben döntő fontosságú tételt, hogy a minden embert megillető használati jog állandóan és mind nagyobb mértékben korlátozza a tulajdonjogot. Minél több ember születik a földre s minél magasabb színvonalra emelkedik az emberhez méltónak érzett megélhetés, annál nagyobb megszorítás alá esik a tulajdon, éspedig két vonatkozásban: a javaknak annál kisebb hányadával rendelkezhetnek tetszésük szerint a tulajdonosok, s annál nagyobb teher hárul a tulajdonra, a munkaalkalom-nyújtási kötelezettség formájában. Ebből következik, hogy a javak magántulajdonként való birtoklásának rendjét sohasem tekinthetjük véglegesen rögzítettnek a társadalomban.
Minthogy az embernek joga van a létezéshez, az embert használati jog illeti meg a természet mindama javaira vonatkozóan, amelyek szükségesek ahhoz, hogy életét, mint egyed, és mint személy fenntarthassa. Az a körülmény tehát, hogy ilyen javakat a társadalmi fejlődés során egyének, csoportok és politikai alakulatok tulajdonukba vettek, nem szabad, hogy bárkit is megfosszon attól a lehetőségtől, hogy használati jogát gyakorolhassa. A tulajdonjog tudvalevően azt a jogot jelenti, hogy a tulajdonos a tulajdonába tartozó dolgokkal sajátjaként és másokat kizáró módon rendelkezik. A használati jog azonban, minthogy közvetlenül a létezési jogból következik, erősebb jog, mint a tulajdonjog. A tulajdonnak tehát határai vannak, amelyeket a minden embert megillető használati jog érvényesíthetése állapít meg. S valóban, minél érzékenyebbé válik a társadalom lelkiismerete s minél nagyobb politikai befolyásra tesznek szert azok, akik nem juthattak hozzá kellő és általuk igazságosnak hitt mennyiségben a javakhoz, annál szorosabb korlátozás alá kerül a javak tulajdonként való birtoklásának rendje.
Mindez világos és nyilvánvaló. A kihatásainál fogva döntő kérdés azonban az, hogy van-e a tulajdonnak olyan mértéke, amelyet az emberi személy sérelme nélkül még a használati jog nevében sem vonhatunk ki az egyéni birtoklásból? Hogy erre felelhessünk, mindenekelőtt szemügyre kell vennünk a tulajdonjog forrásait, majd pedig az egyén és a közösség viszonyát a tulajdon vonatkozásában.
Mint már a használati joggal kapcsolatban mondottuk, az ember két eredeti módon szerezhet a dolgok fölött tulajdonjogot. Az egyik az uratlan dolgoknak másokat kizáró birtokbavétele, amit foglalásnak nevezünk, a másik a munka. A foglalás éppúgy vonatkozhatik a gyümölcsre, mint a gyümölcsöző dolgokra. Az ősidők vándora, ha lakatlan területre ért, sajátjaként vehette birtokba nemcsak a terület kincseit, hanem magát a területet is. Ugyanígy sajátjának tekintheti az ember a maga munkájának termékeit és rendelkezhetik velük. Az ember ugyanis, amikor dolgozik, saját elgondolásait valósítja meg, vagyis eszméi szerint formálja a külső dolgokat. Minden dolgozó ember a dologba belelehel valamit a saját énjéből, átad neki valamit a saját lényéből, azaz legszemélyesebb tulajdonából, ami által olyan kapcsolatot létesít, amely azelőtt nem volt meg; a megmunkált dolog reá mutat vissza, mint okára, és várja további rendelkezéseit. Ez a kapcsolat tehát még szembetűnőbben a tulajdonos és a tulajdon kapcsolata. Ez a magyarázata annak, hogy mihelyt nem fogyasztási javakról van szó, a foglalás tulajdonszerző ereje is a dolog megmunkálásában vagy legalább a megmunkálásra irányuló komoly szándékban gyökerezik. A lakatlan föld nem megy át pl. a foglaló tulajdonába egyszerűen csak azért, mert ez a magáénak nyilvánította: meg kell annak határait jelölni, és a határok között hozzá is kell fogni annak hasznosításához, vagyis munkát kell végeznie. Gyümölcsöző javak tekintetében tehát a foglalás csak a munkával párosultan válik hatályossá.
A pozitív törvényekben felsorolt minden más tulajdonszerzési mód, vagy az előbbi kettőből származik, vagy azokat társadalmi megegyezéssel utánuk képezték.
Könnyű belátnunk, hogy a közvetlen fogyasztási javaknál a használati jog gyakorlása egybeesik a tulajdonjog gyakorlásával. Ha éhségemet kenyérrel csillapítom, akkor azzal a kenyérrel sajátomként rendelkezem, s amit én megeszem, azt más nem eheti meg. E fajta fogyasztási javakra tehát, hogy velük élhessen, az embernek feltétlenül egyéni tulajdonjogot kell szereznie. Vagy úgy, hogy foglal, pl. letépi a gazdátlan fáról a gyümölcsöt, elejti a nyulat a mezőn – vagy úgy, hogy megdolgozik érte. Más azonban a helyzet a gyümölcsöző javaknál, ahol a használati jog élesen elválik a tulajdonjogtól. Ahhoz, hogy tüzeléshez szenem legyen, nem szükséges, hogy tulajdonom legyen a szénbánya. Viszont az összes szénbánya-tulajdonosoknak nincs joguk arra, hogy megtagadják tőlem a szenet. Érthető tehát, hogy az emberi gondolkodást ősidők óta foglalkoztatja is a kérdés: vajon helyes-e az, ha az egyén a közvetlen fogyasztás körén kívül eső javak fölött tulajdonjoggal bír, vagy inkább a közösséget kellene az összes ilyen javak tulajdonosának tekinteni?
Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy bölcseletileg a „köztulajdon” esete csak akkor forogna fenn, ha a tulajdonos az egész emberi nem, vagyis a földkerekségen élő emberek összessége lenne. Ebben az esetben tehát még az állam sem emelhetne tulajdonosi igényt a saját területére, és a területén található javakra. A mindennapi szóhasználatban azonban, ami egyezik a jogtudomány fogalom-meghatározásával is, köztulajdonnak azokat a javakat nevezik, amelyek a politikai alakulatok, főleg az állam és a község tulajdonába tartoznak. Ezzel szemben magántulajdonon azokat a javakat szokás érteni, amelyeket egyes személyek vagy családok és társulások tartanak tulajdonukban. Véleményünk szerint azonban célszerűbben járunk el, ha a társulások tulajdonát kivesszük a „magántulajdon” fogalmából és új változatként kollektív, vagy együttes tulajdonnak nevezzük. Ebbe a csoportba kellene soroznunk a nem politikai jellegű szervezetek, (pl. munkaközösség, szakszervezet, szövetkezet) tulajdonát is. Így tehát a tulajdon három alakot ölthet: köztulajdon, együttes tulajdon és magántulajdon.
A világműveltség eddig legragyogóbb alakja, Arisztotelész (Kr. e. 4. században) a magántulajdon mellett foglalt állást, de már akkor voltak nem kevésbé nagy ókori bölcselők, – köztük Szokratesz és Platon is – akik a közösségi tulajdont tartották a helyes megoldásnak. Az első katolikus bölcselő, aki a magántulajdon kérdését komoly vizsgálat alá vonta, Aquinoi Szent Tamás volt. Abból az igazságból indult ki, hogy a föld csak nagyon kedvező éghajlati és talajviszonyok mellett, s akkor is csak kis mennyiségben ajándékoz olyan javakat, amelyeket nyomban szükségleteink kielégítésére fordíthatunk. Ezek is szinte kivétel nélkül a táplálkozás körébe esnek s nem jelentik az ún. kultúrjavakat, amelyek az állati sorból való kiemelkedés feltételei. A föld javait legtöbbször fel vagy meg kell dolgozni, hiszen még az őstermelés körében is a természet csak vadont nyújt. A termőtalaj már nem természeti adottság, hanem emberi alkotás. A minden embert megillető használati jog gyakorlására tehát csak az emberiség szaporodásával lépést tartó, egyre termékenyebb munka adhatja meg a lehetőséget. Ámde a munka – mondja Szent Tamás – annál alaposabb és gyümölcsözőbb, minél inkább magántulajdonhoz juthat általa a dolgozó. Minthogy pedig a használati jog annál nagyobb mértékben gyakorolható, minél több az a termék, ami használatba vehető, éppen a minden embert megillető használati jog gyakorolhatása követeli meg a nagyobb termelékenység okából a gyümölcsöző javaknak magántulajdonban tarthatását. Hivatkozik itt Szent Tamás arra is, hogy a tulajdonosra háruló kizárólagos felelősség az egyént nagyobb gondosságra és szorgalomra készteti, mint a közösségi gazdálkodásban a megosztott felelősség s hogy a dolgokkal való rendelkezési jogok pontos ismerete jobban biztosítja a társadalom békéjét, mint a megkülönböztetés nélküli összevisszaság.
Végeredményben tehát Szent Tamás a magántulajdont közvetlenül az emberi észből származtatja, nevezetesen az emberek ama meggyőződéséből, hogy a használati jog érvényesíthetése nagymértékben feltételezi az egyéni tulajdonjogot. Az emberi észnek ez a döntő szerepe, amelyet okfejtésében szán neki, magyarázza, hogy Szent Tamás az egyéni tulajdont nem tisztán természetjogi eredetűnek vallja, hanem intézményesítő forrását az általános emberi jogban, az ún. népjogban keresi.
Messzebbmenő álláspontra kell azonban jutnunk, ha az emberi személynek általunk már megismert fogalmából indulunk ki. A személy, mint értelmes lény, aki tetteit értelmi felismerések szerint irányítja, személyiségénél fogva és ebből folyóan alapozza meg az egyéni tulajdonjogot. Az emberi munka ugyanis mindig egy valóságos konkrét személy értelmi erőfeszítésének ráalkalmazása az anyagra. Minden emberi munka művészi jellegű, még akkor is, ha a szó köznapi értelmében nem az. Mert a művészet nem más, mint értelmi tevékenység, amely egy mű előállítására irányul. S ez az a mozzanat, amely általánosságban ébren tartja az emberben az egyéni tulajdonszerzési törekvést, s megalapozza az egyéni tulajdonjogra való jogot. A személy jelenti ezenkívül azt is, hogy az ember erkölcsi lény. Mint ilyen, tudatában van elszakíthatatlan kapcsolatainak, amelyek Istenhez és embertársaihoz főzik, tudatában van ebből adódó felelősségének, és magatartását ehhez szabja. Következik ebből, hogy az egyénnek és nem a társadalomnak a feladata, hogy az egyén sorsáról határozzon. A közösségnek segítenie kell az egyént, de nem veheti magára a felelősséget az egyén sorsáért. Az a világ, amelyben a szociális berendezés oly tökéletes volna, hogy az embernek kötelességeinek teljesítéséhez mindenkor egy intézmény állna rendelkezésére, amely mentesítené őt a jó és a rossz, a jobb és a rosszabb közti választástól, az életet önműködő gépezetté tenné, s ezzel a szabadságot teljesen megszüntetné.
Az emberi személy sorsának meghatározása a személy feladata, érte a személy felelős. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor kétségtelen, hogy számára az élet esetlegességéivel szemben a legbiztosabb védelmet az értékálló s lehetőleg gyümölcsöző egyéni tulajdon, legalkalmasabban az ingatlantulajdon nyújtja. Még világosabb és nyomósabb igazság ez, ha az embert, mint társas lényt, egy család tagját tekintjük. Az anyagi hátvéd adhatja meg egyedül az embernek azt a lelki szabadságot, az ítélet és elhatározás ama függetlenségét, amely a demokrácia egészséges voltának is sarkalatos feltétele. Az egyént fel kell ruházni az anyagi önállóság és a függetlenség vértjével azért is, hogy ne legyen kiszolgáltatva az állam kénye kedvére, hanem éppen ellenkezően: ő határozhassa meg, hogy hol szűnik meg a szociális kötelezettség, és hol kezdődik az állami önkény. Oda kell hatni, hogy a társadalomnak minél több tagja szerezzen értékálló, egyéni tulajdont, mindenekelőtt saját otthont, amelyben meghúzódva a legkeményebb megpróbáltatásokat is át tudja vészelni.
Megállják helyüket természetesen azok a gyakorlati érvek is, amelyeket Szent Tamás felhozott. A legfontosabb mozzanat azonban változatlanul az, hogy a dolgoknak egyéni tulajdonként való birtoklása olyan jog, amely az emberi személyből folyik. Vagyis a magántulajdon létesítője nem az emberek célszerűségi megegyezése, hanem a természetjog, ami azt jelenti, hogy a magántulajdont az emberi személy sérelme nélkül az emberek megegyezése nem törölheti el.
Mindez azonban távolról sem gyöngíti a használati jognak elsőbbségét a tulajdonjoggal szemben.
Döntő fontosságúnak mondtuk azt a kérdést, hogy vannak-e a tulajdonjognak olyan mértékei, amelyeket az emberi személy sérelme nélkül még a használati jog nevében sem vonhatunk ki az egyéni birtoklásból? Hogy felelhessünk rá, vizsgálat alá vettük az egyén és a közösség viszonyát a tulajdonjog tekintetében s arra a megállapításra jutottunk, hogy a dolgoknak egyéni tulajdonként való birtoklása olyan jog, amely az ember személy-voltából folyik, a magántulajdon létesítője tehát nem az emberek célszerűségi megegyezése, hanem a természetjog. Ebből már is nyilvánvaló, hogy a magántulajdont általában és elvileg a minden embert megillető használati jog sem szüntetheti meg. Utóbbi csak azért és annyiban erősebb jog a tulajdonjognál, mert ennek terjedelmét és gyakorlását a mindenkori szükséghez képest messzemenően korlátozhatja. Legjobb tehát ezt egy példával megvilágítanunk. Ha semmi más módon nem lehet a hajléktalanokat fedél alá juttatni, az állam igénybe veheti számukra a tulajdonos ellenére is a magánházak férőhelyiségeit, kivéve azokat a helyiségeket, amelyek ugyancsak a használati jog alapján magát a tulajdonost illetik meg. A tulajdonos tulajdonjoga azonban az igénybevett helyiségekre vonatkozóan is fennmarad, amiből következik, hogy értük neki ellenszolgáltatás jár s ezért az ellenszolgáltatásért végső fokon az állam felelős.
Más volna persze a magántulajdon helyzete, ha nem az ún. kényszerítő természetjog, ellenben az ún. megengedő természetjog származékának tekintenők. Ebben az esetben ugyanis az emberek köztulajdonba utalhatták volna, vagy utalhatnák az összes javakat, feltéve, hogy a többségnek az a meggyőződése, hogy ilyen módon minden ember könnyebben és biztosabban érvényesítheti a maga használati jogát. Akik így vélekedtek a keresztény gondolkozók közül, szívesen hivatkoztak Szent Tamásra, akinek fejtegetéseit legutóbb már összefoglaltuk. Méltán érdekelhet bennünket, hogy mi már most a katolikus egyház állásfoglalása ebben a politikai és gazdasági szempontból oly nagy kihatású kérdésben.
Az Egyház tanítása, amióta a magántulajdont a szocialisták az érdeklődés homlokterébe emelték, teljességgel félreérthetetlen abban a tekintetben, hogy az egyéni tulajdonjogot természetjog gyanánt kell kezelni. „Az Egyház a tulajdonjogot, amelyet maga a természet adott, érinthetetlen és sértetlen jogként rendeli bárkivel szemben” – szögezte le 1878-ban a Quod Apostolici Muneris kezdetű körlevél. Az 1891-ben kibocsátott „Rerum Novarum” szerint: „Azt a jogot, hogy személyét illetően és sajátjaként tartson birtokában dolgokat, a természet adta az embernek.” Ugyanilyen határozottsággal szól a tulajdonjogról az 1931-ben kiadott „Quadragesimo Anno” is. A körlevelek nem érték be a fenti tétel egyszerű kijelentéseivel, hanem – főleg a „Rerum Novarum” – részletes bizonyításba is bocsátkoztak. Az, hogy a tulajdonjog természetjog, egyrészt az anyagi javak rendeltetéséből, másrészt a munka gyümölcsöző voltából következik.
Természettől fogva joga az embernek, – fejtik ki – hogy önmagát életben tartsa, s életviszonyait tökéletesítse. Gondoskodnia kell tehát nemcsak azokról a szükségleteiről, amelyek a jelenben mutatkoznak, hanem azokról is, amelyek a jövőben is felmerülhetnek. Éspedig – a természet parancsa ez – az egyénnek kell gondoskodnia, nem a közösségnek. Azért eszes lény ugyanis az ember, hogy célokat kitűzhessen, illetve felismerhessen, s a célok szolgálatába eszközöket állíthasson. „Arra nincs ok, – mondja a „Rerum Novarum” – hogy a szükségletek fedezését az államra bízzák, az ember ugyanis előbb volt mint az állam, miért is természeténél fogva az állam megalakulása előtt volt joga életének fenntartására.
Az ember azonban nemcsak egyén, hanem szükségszerűen egy családnak ragja is, a szülőknek pedig közvetlen kötelességük, hogy gyermekeiket neveljék, azoknak jelen és jövő szükségleteiről gondoskodjanak, majd őket önálló megélhetéshez segítsék. „A természet legszentebb törvénye, – hangzik a „Rerum Novarum”-ban – hogy a családatya gyermekeit minden szükségessel ellássa, s e törvényt maga a természet oda magyarázza, hogy az atya gyermekeinek, kik személyét szintű sokszorosítják, s életét mintegy halála után is folytatják, annyit iparkodjék szerezni, hogy magukat az élet kétes folyásában a nyomorúságos sorstól tisztességesen megóvhassák. Ez pedig másként nem valósítható meg, csak gyümölcsöző javak birtoklásával, amelyeket örökségképpen gyermekeire hagyhat”. Az embernek ebből a kettős kötelességéből – önmagával és gyermekeivel szemben – következik tehát, hogy az anyagi javak csak akkor érik el céljukat, ha az egyéneknek joguk van magántulajdont, hozzá gyümölcsöző tulajdont is szerezni. Másként, vagyis magántulajdonba vétel nélkül az anyagi javak kielégítően nem felelhetnek meg rendeltetésüknek.
Ha nem volna továbbá magántulajdon, akkor az emberek nem elégíthetnék ki szükségleteiket rendben és békességben. A társadalom szempontjából nincs értékkülönbség a munka különböző fajai között: éppúgy szükség van sebészekre, mint utcaseprőkre, bírákra, mint mosónőkre. Ezt értjük a munkanemek szociális egyértékűségén. Egyénileg azonban vannak könnyebb és terhesebb, magasabb rendű és alacsonyabb fajtái a munkának. Már most, ha az emberek azonos anyagi feltételek közé születnének, vagyis nem volnának a magántulajdonból eredő szociális különbözőségek, senki sem akadna, aki önként vállalná a terhesebb és alantasabb foglalkozásokat, hanem azok végzőit a hatóságnak kellene kijelölnie. Forrása lenne ez az örökös panaszoknak tűrhetetlen szolgaságról és igazságtalanságról, ami állandóan zavarná a társadalom rendjét és békéjét. De ha még belenyugodnék is valaki a hatósági parancsuralomba, hamarosan tapasztalná, hogy a szükségletfedező javak szétosztása sem megfelelő. Ha mindenki a közösség számlájára dolgozik, a neki szükségeset is a közösségtől kell kapnia. Ám munkateljesítményének értékét és szükségleteinek mértékét sem állapíthatná meg más, mint a hatóság, ez pedig – eltekintve az óriási igazgatási feladatoktól – nem mehetne végbe örökös sérelmezések, irigykedés, bosszúvágy és szabotálásban kielégülő ellenállási hajlamok nélkül. Ha nincs mód továbbá magántulajdon szerzésére, kiesik a tömegek életéből az éppen szükséges, vagy kikényszeríthető mértéken felüli munka ösztönzése is, vagyis elvesztenék legfőbb rugójukat az egyéni erőfeszítések, amelyek a civilizáció haladását biztosítják.
Ha mindezt átelmélkedjük – mondják a körlevelek – valóban nem juthatunk más következtetésre, mint arra, hogy a földi javak csak akkor érhetik el céljukat, ha az embereknek joguk van magántulajdont szerezni.
A tulajdonjog azonban természetjog azért is, mert az embernek sajátjaként van joga munkája gyümölcsére. Aki uratlan dologba viszi bele munkáját, pl. asztalt készít fából, amely senkié, megszerzi az anyagnak, a fának tulajdonát is, mert munkájának eredménye, az „asztal”, elválaszthatatlan az anyagtól. „A földet – mondja a „Rerum Novarum”- a megművelő keze és a hozzáértő megmunkálás teljesen megváltoztatja; a vadonból termőtalaj lesz, a keveset hozd földből dúsan jutalmazó. A feljavítás alkalmazott eszközei azonban annyira egybeforrtak a talajjal s annyira átmentek abba, hogy azokat szinte teljesen lehetetlen attól különválasztani. . Rendjén van tehát, hogy miként az előállított dolgok az okhoz kapcsolódnak, amely életre hívta azokat, akként a munka gyümölcse is azoké legyen, akik a munkát végezték”. Ha azonban ilyen módon el kell ismernünk az ember jogát magántulajdon szerzésére, nem vonhatjuk kétségbe azt sem, hogy tulajdonszerzési joga a termelő javakra is kiterjed. Az asztalt becserélheti élő fára, vagy földre és övéi lesznek azok gyümölcsei is.
A két főérv mellett – a javak rendeltetése és a munka gyümölcse – utalnak a pápák a történet bizonyságára is. Olyan intézményről, – úgymond – amely minden nemzetnél és minden időben megtalálható, s amely annál fejlettebb, minél magasabb műveltségi fokon álló társadalomban vizsgáljuk, nem mondhatni mást, mint azt, hogy a természet s a természettörvény írja elő. Akik a történet ebbéli tanúságtételét cáfolni próbálják, vagy tévesen, vagy megtévesztő szándékkal magyarázzák félre a pozitív jog amaz intézményeinek változásait, amelyekben a természettől adott tulajdonjog tételesen megjelenik. Hiszen ami ezeket a változásokat – primitív, patriarchális, feudális, kapitalista rendszerek – illeti, éppen XIII. Leó és XI. Piusz hirdeti a legnagyobb nyíltsággal – ezért is keresik a reformokat – , hogy a tulajdonjog konkrét formáit a társadalmi feltételek és korok határozzák meg. Amit a körlevelek tagadásba vesznek, az, hogy a tulajdonjog a maga lényegében is pozitív – csupán az állami törvények által létesített – jog lenne, mint ahogy sokan állítják. Ebből ugyanis az következik, hogy az állam bármikor jogszerűen meg is szüntethetné a magántulajdont, márpedig – rögzíti le teljes határozottsággal a „Rerum Novarum” – minthogy a javak magántulajdonként való birtoklásának jogát nem az emberek törvénye, hanem a természet adta, a közhatalom magát a jogot nem is törölheti el, csupán a vele való élést szabályozhatja és hozhatja összhangba a közjóval.
Mint látjuk tehát, a most taglalt pápai megnyilatkozások semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy az Egyház az egyéni tulajdonjogot „kényszerítő” természetjognak tekinti. Megállapításuk így teljesen fedi azt, mint amire az emberi személy fogalmából és a személyt megillető szabadságok alapján – követve a legújabb katolikus bölcselőket – mi is jutottunk előző előadásunkban. A személyiségi elvet különben már Szent Tamásnál is megtaláljuk. S voltaképpen a „Rerum Novarum” is Szent Tamásnak erre a meglátására támaszkodik, amikor előadja, hogy amíg az állatot ösztönei vezetik, az embert értelme az állat fölé emeli s éppen ezért a földi javak az embernek nemcsak használatra adatnak, mint az állatnak, hanem állandó birtoklásra is, és pedig nemcsak a fogyasztási, de a termelő javak is. „Az embernek a földön – mondja a körlevél – nemcsak egyszerű használati joga van, mint az állatnak, hanem tartós tulajdonjoga is, éspedig nem csupán ama dolgok tekintetében, amelyek a használattal felemésztődnek, hanem azok tekintetében is, amelyek a használattal nem emésztődnek fel.”
Ezeknek az ismereteknek birtokában most meghatározhatjuk már a tulajdonjog terjedelmét, különös tekintettel a magántulajdon terheire.
(folytatjuk)
Vissza a kezdőlapra