2005. július 31. vasárnap 20:11

A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

 

Barankovics István

  

A keresztény politika iskolája

13. rész

XXXI. IGAZSÁGOS MUNKABÉR

A munkaszerződésről szólva megállapítottuk, hogy a munkateljesítmény fejében kikötött ellenszolgáltatásnak van egy alsó határa, amelynél kevesebbet a munkavállaló nem is fogadhat el. A munka ugyanis azért kötelesség, és egyben jog is a munkaképes és vagyontalan egyén számára, mert általa kell megszereznie, és csakis általa szerezheti meg mindazoknak a fogyasztási és kulturális javaknak a tulajdonát, amelyek szükségesek az emberhez méltó élet fenntartósához. Minden munkát tehát ebből a szempontból és legalább ebben a mértékben kell értékelni. Ezen az értékelésen a természetjog sérelme nélkül sem az egyén, sem a társadalom túl nem teheti magát. A mások megbízásából és számlájára végzett munka, vagyis a bérmunka javadalmazásának ezt az alsó határát jelöljük meg viszonylag igazságos munkabérnek, amelyet a munkavállalónak minden körülmények között meg kell kapnia. Ha azután a munkabér meg is egyezik azzal az értékkel, amelyet az egyén munkája vitt bele a munkatermékbe, akkor a munkabér abszolút igazságos munkabérré emelkedik. Ezt az abszolút igazságos munkabért azonban mindig csak eszményinek tekinthetjük, mert mihelyt valóra válnék, meg is szűnnék tiszta munkabér maradni.

Mindezeknek előrebocsátása után rátérhetünk az igazságos munkabér mennyiségi elemeinek meghatározására. Nyilvánvaló, hogy amikor az egyénnek „emberhez méltó” megélhetését teszik meg követelménynek, mint amit a jövedelemnek biztosítania kell, akkor az „egyén”-en az emberi személyt értjük. Következik ebből, hogy az „emberhez méltó” megélhetésnek magában kell foglalnia mindazoknak a jogoknak gyakorolhatását, amelyek az emberi személyt természettől fogva megilletik. E jogok között, amelyeknek zömét már tüzetesen tárgyaltuk, kimagasló helyen szerepel a családalapítás joga is. Ha viszont az ember él ezzel a jogával, akkor kötelessége, hogy nemcsak önmagának, de családjának fenntartásáról is gondoskodjék. Minthogy pedig erre a vagyontalan munkaképes embernek nincs más eszköze, mint a munka, – a munka javadalmazásának a család fenntartására is elégségesnek kell lennie. Látjuk tehát, hogy minden egyéb jövedelem híján az igazságos munkabérnek tartalmaznia kell a családtagok száma szerint növekedő ún. családi bért is.

Mindenesetre rá kell azonban mutatnunk arra, hogy a családi bér kérdése nem olyan egyszerű, mint így, első hallásra látszanék. Nem pedig azért, mert fogalmát is, meg szükségességét is jobbára csak a legújabb kor fejlődése hozta magával. Eredetileg ugyanis a család gazdasági közösség volt, amelynek nem önálló tagjai is – hitvestárs és gyermekek – képességeikhez mérten valamennyien részt vettek a család fenntartását célzó munkában és kiegészítették ezzel a családon belül végzett munkának gazdasági hasznával a családfő keresetét. Úgy, ahogy ez ma is szembetűnően történik a kis paraszti gazdaságban. Minél távolabb kerültek aztán egyes életkörök a természettől, annál szűkebbre szorult a családtagok családi keretben való összedolgozásának lehetősége és eredményessége. A nagyipari munkavállalók, vagy a nagyvárosi tisztviselők és szabadfoglalkozásúak családjai, akik bérházakban laknak, s amíg ott laknak, így már tisztán a családfő keresetére vannak utalva. Ha tehát nem akarjuk azt, hogy a család tagjai állapotbeli kötelességeik hátrányára, mint a feleség, vagy időnek előtte, mint a gyermekek, családon kívül kereső munkára kényszerüljenek, amit a természetjog alapján, de erkölcsi, sőt, gazdasági okból elleneznünk kell, akkor elengedhetetlen követelmény, hogy a családfőknek mindezek a csoportjai olyan munkabért kapjanak, amely a feleség és a még nevelésre szoruló gyermekek megfelelő ellátását is biztosítja. Persze, sokkal helyesebb volna, ha mindezeket a kiszakadt csoportokat vissza tudnánk vezetni a természetes életfeltételek közé, mint ahogy a keresztény politikának teljes céltudatossággal s más ideológiáktól élesen eltérően ebben az irányban is kell hatnia. Útjai ennek: a nagyvárosi tömörülések fellazítása és a bérkaszárnya-rendszer lehető megszüntetése, helyettük kertvárosok létesítése és a dolgozóknak családi kertes házakhoz juttatása. Addig azonban, amíg mindez megvalósulhat, természetesen ki kell tartanunk a családi bér mellett, amelyet legalkalmasabban továbbra is az országosan szervezett kiegyenlítő családpénztárak folyósíthatnak.

Ilyen módon már csupán az összegszerűségeken múlik, hogy a munka javadalmazása elégséges legyen a dolgozónak és családjának kellő megélhetéséhez. Ezzel azonban még nem értünk végére. Tudjuk ugyanis, hogy az emberi személy fogalma kettőt jelent: értelmes lényt és erkölcsi lényt, értve utóbbin azt, hogy az ember mindig felelősségének tudatában jár el, és cselekszik. Ez a felelősség követeli, hogy az ember ne csak a mára tekintsen, hanem mind magáról, mind családjáról gondoskodni igyekezzék azokkal a szükségszerű kedvezőtlenségekkel s azokkal a kedvezőtlen eshetőségekkel szemben, amelyektől élete teljes. Szükségszerű kedvezőtlenség a megöregedés és elhalálozás, kedvezőtlen eshetőség a megbetegedés, baleset és rokkantság, nem utolsó sorban a munkanélküliség. Akadnak még önmagukban örvendetes események is, amelyek rendkívüli kiadásokkal járnak, amilyen a gyermek születése és a gyermek kiházasítása. Világos, hogy a fedezetet a dolgozónak ezekre is munka hozadékából kell tartalékolnia, munkabére tehát csak akkor nevezhető igazságosnak, ha abból: a kívánt mértékben félre is tehet. Minthogy azonban az ebbeli felelősség tudata nincs meg egyformán mindenkiben, másfelől pedig az egyéni megtakarítások sorsa, mint bőven tapasztaltuk, nagyon is bizonytalan, még akkor is kívánatos más utat választanunk, ha egyébként a munkabért ebben a tekintetben is igazságosnak minősíthetnők. Ez a másik út a társadalombiztosítás, amelyet általánosan kötelezővé kell tennünk, az állam minden alattvalójára ki kell terjesztenünk, ágazataiban és szolgáltatásaiban pedig egyre korszerűbbé és kielégítőbbé fejlesztenünk. Ne legyen egyetlen ember sem, akinek jelen és jövő megélhetésé felől bizonytalanságban kelljen leledzenie. Vonatkozik ez a családtagok külön kockázatára is, amikor pl. a családfő elhagyja a feleségét, vagy a gyermekét.

Összefoglalva a mondottakat: a munka javadalmazásának alsó határa a viszonylag igazságos munkabér, Viszonylag igazságos a munka javadalmazása akkor, ha elégséges a családfőnek emberhez méltó létfenntartásához, tehát vagy tartalmazza a családi bért is, vagy megfelelő gazdasági intézményekkel párosul, továbbá, ha megfelelő társadalombiztosítással egészül ki.

 

XXXII A NŐI MUNKA

Minthogy a nemi különbség nem befolyásolja az emberi egyednek sem emberségét, sem személy-voltát, nyilvánvaló, hogy a munka éppúgy kötelező a nőre, mint a férfira s így a munkához való jog tekintetében sem tehetünk különbséget köztük. A nőnek is fogyasztási és kulturális javakra van szüksége, hogy illően megélhessen, azok tulajdonjogáért tehát meg kell dolgoznia. Éspedig ha családi közösségen kívül magánosan áll, vagy családfőként maradt magára, ugyanúgy kereső munka által, mint a férfi.

Más a helyzet azonban, ha a nő, mint családanya, vagy annak helyettesítője, él benne a családban. Ebben az esetben a családon belül és a család javára végzett háztartási munkája kimeríti munkára való kötelezettségét, kereső munkára való joga pedig a mindenkori családfő ugyanilyen jogába olvasztható. Ésszerűen következik ez az elsődleges természetes munkamegosztásból, amely a gazdaságban nemek szerint történik, s ezt támasztja alá az emberiség gyakorlata és a társadalom érdeke is.

Az a munka ugyanis, amit a családanya otthonában végez, feltéve, hogy rendesen végzi, teljes értékű munka és társadalmi szempontból sem áll értékben a családon kívül folytatott kereső munka mögött. Ezt ismerte fel az angol társadalombiztosítás jelenlegi reformjához alapul vett Beveridge-terv is, amikor kimondja: „A férjes asszony munkája, ha nem is jár fizetséggel, életbevágó fontosságú, mert nélküle a nemzet sem állhatna fenn. A férjes asszonyokat a dolgozó nők külön osztályának kell tekintenünk.” Ha tehát a családanyát a maga háztartási munkáján felül többletként még kereső munkára is kényszerítik akár a családfő önzése, akár a külső körülmények, vele szemben igazságtalanság történik, amely a természetjogot sérti. Ezért emeltük ki legutóbb az igazságos munkabérről szólva annak egyik követelményeként, hogy a családfő keresetének a család emberhez méltó létfenntartására is elégségesnek kell lennie. Az a gazdasági rend tehát, amely erre semmiképpen sem ad módot, nem tartható, és változtatásra szorul. Annál inkább, mert a családanyákat nemcsak kell, de ott is lehet hagyni az otthonukban. Akár úgy, hogy a családfők keresetét a kívánt mértékben állapítjuk meg, akár úgy, hogy kertes házak építésével és juttatásával az értelmiségi és ipari dolgozók családjait is visszavisszük a természetes környezetbe.

Tudjuk jól, hogy a kereszténység feltűnése előtt az ókori kultúrákban jóformán csak a nő és a rabszolga dolgozott. A nők munkája utána sem szűnt meg, de mindaddig, amíg a modern gyáripar ki nem alakult, ritka kivétellel a családi tűzhely köré korlátozódott. Csak a gyáripar és a vele kapcsolatos nagyvárosi élet hozta magával, hogy kereső munkára mind több családanya szakadt ki otthonából. Jobbára és főleg kezdetben azért, mert a családfő munkabére kevés volt a család eltartására, kisebb részben és később, mert az igények természetes növekvése és a társadalmi emelkedésnek ugyancsak természetes vágya nagyobb pénzjövedelmet kíván.

Ha visszatekintünk erre a korszakra, több olyan megfigyelési szűrhetünk le, amelyeket a jövőre nézve is hasznosítani kell. Egyik mindjárt az az általános tapasztalat, hogy évtizedeken át a legtöbb nő a kereső munkát puszta kényszerűségnek tekintette, átmenetnek addig, amíg férjhez nem mehet. Ebből következik, hogy előkészület nélkül vállalta az éppen kínálkozó munkát, és szakképzettségre tovább sem törekedett. Így persze keresete is elmaradt a férfiaké mögött, az pedig, hogy ebbe bele is nyugodott, társadalmi szempontból is káros kihatással járt. Egyrészt a minimumnál is alább nyomta a nők általános bérszínvonalát, másrészt kedvezőtlenül befolyásolta a férfiakét is. Valamelyest segíthetett volna ezen már akkor is a szervezkedés, de a legtöbb nő, éppen, mert foglalkozását átmenetinek érezte, értetlenül és közömbösen állt szemben a szakszervezeti mozgalommal, annak még nevétől is félt, nemhogy önvédelemből melléje sorakozott volna.

Ma már józanabbul mérlegeljük a tényeket. Számot kell vetnünk azzal, hogy a nők jelentős része már a nemek számának aránytalansága miatt sem mehet férjhez, hogy a házasságok nagy hányada gyermektelen marad, mikor is a feleséget csak hiányérzetek hagyásával köti le az otthona, s el kell ismernünk azt is, hogy a házassági kötelék szilárdsága korántsem a régi. Mindezekből az okokból oda kell tehát hatnunk, hogy az iskolázás és szakképzés megadásával, a nők épp úgy felkészüljenek az egyéni hajlamaiknak megfelelő kereső munkára, mint a férfiak. Biztosítani kell számukra is az igazságos munkabért, a férfiakéval egyenlő munkateljesítmény esetében az övékével egyező javadalmazást, az előbbre jutásnak ugyanazt a lehetőségét, s az előírt képességek birtokában nem elzárni előlük egyetlen pályát vagy foglalkozást sem. Be kell vonni végül a nőket is a szakmai és érdekvédelmi szervezetekbe.

Egészen természetes az is, hogy, különösen a fizikai munkánál, figyelembe kell venni a férfi és a nő testalkatát és élettani különbségeit. Emiatt is szükséges, hogy mindazokban a hatóságokban, bizottságokban és szervezetekben, amelyek a munka ügyeiről intézkednek, hozzáértő nők is megfelelő helyet foglaljanak.

Más ideológiáktól eltérően a mi álláspontunk változatlanul az, hogy a nők, családi kötelékben, családon belül és a család számára dolgozzanak. Ez felel meg a nő veleszületett hajlamának és boldogságigényének is, amit mutat, hogy pl. Angliában 1939-ben a férjes nőknek mindössze egy nyolcada végzett kereső munkát. Viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy álláspontunkat csak gazdaságpolitikai és társadalompolitikai irányelvnek szabad tekintenünk. Nem utolsósorban azért, mert a nők közül többen fogják fel hivatásnak az általuk választott kereső foglalatosságot, s arról így akkor sem hajlandók lemondani, ha történetesen férjhez mennek, és anyává lesznek. Ez ellen pedig mi emelhetünk a legkevésbé kifogást, akik az emberi személy jogait hirdetjük és igyekszünk képviselni. Minthogy tehát a társadalmi berendezkedés egyöntetűségét ebben a vonatkozásban sem várhatjuk, családvédelmi teendőinket két irányban kell meghatároznunk. Az egyik cél az, hogy mindazoknak a családanyáknak, akik csak szükségből végeznek házon kívül kereső munkát, megadjuk a családban való bennmaradás lehetőségét, éspedig dolgozói mivoltuk, társadalmi megbecsülésük, anyagi és kulturális érdekeik minden sérelme nélkül. A másik cél pedig, hogy azoknak a nőknek, akik hivatásnak tekintik házon kívül kereső munkájukat, gazdasági és szociális intézmények útján könnyítsük meg a férjhezmenetellel és anyasággal adódó tehertöbblet vállalását.

 

XXXIII A PIHENÉS JOGA ÉS A MUNKAÖRÖM

Minél inkább átmegy a köztudatba a munka kötelező volta, és a munkához való jog, annál közelebb a veszedelem, hogy elhomályosul, vagy háttérbe szorul az emberi személynek az a sarkalatos joga, amelyet a pihenés jogának nevezünk. Különösen fennáll ez az eshetőség a társadalmi fejlődés olyan szakaszában, amely az általános jólét megteremtésének igyekezetében az anyagi javak szaporítását tekinti szinte egyedüli feladatának. Van ebben bizonyos szükségszerűség is, amikor nagy mulasztásokat, vagy kártevéseket kell rendbe hozni, de az anyagiaknak, a kilóval és méterrel mérhetőnek egyoldalú hangsúlyozása, aminek kedvez a társadalmi türelmetlenség is, egyebek mellett azzal a következménnyel járhat, hogy éppen azoktól követelik meg teljesítményeik fokozását, akik amúgy is a legeredményesebben dolgoznak.

A kérdés megítélése azon fordul meg, hogy miként vélekedünk az egyén és társadalom rendeltetése felől. Ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az egyén célja a boldogság, a társadalomé pedig a boldogság feltételeinek lehető biztosítása, mint ahogy ezt az álláspontot sugallja a józan ész, akkor nyilvánvaló, hogy az egyénre háruló munkamennyiségnek nem csak a társadalom, de az egyén oldaláról is határokat kell szabnunk. Van egy tárgyi mérték, a társadalom tényleges szükséglete és helyesen felfogott érdeke, ami a társadalom minden munkaképes tagjára kirója azt a munkafaj és munkakör szerint számított átlagot, amelynek fejében neki és családjának az illő megélhetést nyújtja. Van azonban egy alanyi mérték is, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy ennek a társadalmilag szükséges és megkívánt átlagnak teljesítése után a további munkától az egyén szabadon elállhat, mihelyt annak vállalása számára már valami okból örömöt nem jelent. Világos, hogy itt rengeteg múlik az emberek erkölcsi neveltségén, kiváltképpen az összetartozási tudat, az egymásért való felelősség és az együttműködési készség kialakultságán, amit előmozdítanunk mindannyiunknak kötelessége, de a tétel kristálytisztán áll: a társadalmilag szükséges átlagon felül az egyéni munkateljesítménynek önkéntes elhatározáson kell alapulnia. Ezért nem fogadhatjuk el eszménynek azt a híres formulát, hogy „ki-ki képességei szerint, kinek-kinek szükségletei szerint”, aminek értelme tudvalevőleg az, hogy dolgozzék mindenki a képességei szerint, a javakból pedig részesüljön a szükségletei szerint. Helyesebbnek tartjuk azt, hogy „ki-ki a szükségletei szerint, kinek-kinek a teljesítménye szerint”, mikor is „szükségletek” nem csak szorosan vett javakat, de az öröm olyan tényezőit is tartalmazhatják, mint az emelkedés embertársaink szemében. Egészen kirívó példával világítjuk meg a mondottakat. Egy tudós vegyész éveinek minden napját, mind a 24 óráját rááldozhatja valamely felismerésének kimunkálására, mert egészségének megrokkanásáért is kárpótolja a hallatlan munkaöröm; de ugyanakkor az emberi személy jogainak hallatlan megsértése volna, ha társadalmi hatóságok azt a tudást fogságba vetéssel, és a táplálék büntető, vagy jutalmazó adagolásával kényszerítenék felfedezések és találmányok szerzésére.

Minthogy a munka sohasem lehet öncél, sem az egyén, sem a társadalom számára, hanem mindig csak eszköz a boldogság és boldogulás szolgálatában, az ember az időnek azt a részét, amely a társadalmilag szükséges átlag-munkamennyiség elvégzése után számára fennmarad, szabadon fordíthatja arra, amiben örömét leli. Az életet nem a munka végett kaptuk, hanem azért dolgozunk, hogy mindig emberhez méltóbban élhessünk. S a pihenés nem csak arra való, hogy pótoljuk elhasznált erőnket, a további munkához, hanem arra is, hogy eszmélkedjünk önmagunk felől. Elválaszthatatlan ez a tétel a keresztény gondolkodástól. Hogy mennyire az, mutatja, hogy amikor a nemzetközi munkásszövetség 18678-ben kihirdette a 8 órás munkanap követelését, voltaképpen a munkaidő tartamának olyan mérvű szabályozását óhajtotta, amely a XIII. és XIV. századokban már valóság volt.

Távolról sem mondjuk ezzel, hogy öröm forrása nem lehet a munka is. Nagyon is lehet, sőt, a társadalomnak intézményesen oda kell hatnia, hogy a dolgozók a társadalmilag szükséges munkamennyiség teljesítésében is ne csak elkerülhetetlen robotot lássanak, hanem abban örömöt is találjanak. Ennek az örömnek egyik ébresztője pl. a munkahely alkalmas szépítése, a világos és barátságos, tüdőnek hasznos, szemnek kellemes környezet. Rendszerint azonban az a helyzet, hogy nem is beszélve az egészségtelen, vagy undorító, vagy a nagyon megerőltető fizikai munkáról, amilyen pl. általában a bányamunka, az un. Helyettesítő munkák és a gép ütemének alávetett munkák önmagukban kevés, vagy semmi örömöt nem adnak. Helyettesítő munkák azok, amelyeket bizonyos, mindenki által elsajátítható ügyesség, vagy felkészültség birtokában bárki elvégezhet, pl. a postahivatalban az értékcikkek árusítása. Gép ütemének alávetett munka pl. mindaz a munka, amelyet futószalag mellett végeznek. Örömet annál inkább kelt önmagában is a munka, minél kevésbé helyettesíthető, tehát különösebb s már nem mindenki által megszerezhető ügyességet és szaktudást kíván, s minél inkább a dolgozó uralkodik a gépen. Előbbire példa a sebészorvos vagy a hirdetéseket kézzel szedő nyomdász, utóbbira a darukezelő vagy a mozdonyvezető munkája.

A most előadottakból következik, hogy a társadalmi életnek csak azt az alakulását minősíthetjük haladásnak, amely a munkaöröm mértékét is figyelembe veszi, amikor az egyénekre, munkafaj és munkakör szerint kirója a munkamennyiségnek még igazságos munkabérrel javadalmazható átlagát. Mert minél, racionalizáltabb, gépiesebb és lélektelenebb a munka, annál több igényt teremt a pihenésre, mint szükséges ellensúlyra. Semmi lehetetlen nincs abban, hogy a társadalom azokat pl., akik a szennyvízcsatornákat tisztogatják, aránylag magasabban javadalmazza, mint az államtitkárokat vagy az egyetemi professzorokat. Ezen csak olyasvalaki ütközhetnék, aki nem szokta meg, hogy általa is elfogadott tételt bátran végiggondoljon.

Ha ugyanis elismerjük, hogy az egyén célja a boldogság s a társadalomé a boldogság feltételeinek lehető biztosítása, akkor az igazságosság követelményeként lép e lénk, hogy a munka időtartamát egyenes, a pihenést pedig fordított arányba állítsuk a választott munkafajban és a vállalt munkakörben elérhető munkaörömmel. Természetesen ezt az álláspontunkat is csak társadalompolitikai és gazdaságpolitikai eszménynek foghatjuk föl, amelyhez a konkrét intézkedéseknek a lehetőség szerint igazodniuk kell. Mindenesetre ellenkeznék ezzel az eszmén) nyel a munkaidőnek mindenféle munkára azonos tartamban való meg állapítása. Ugyancsak ellenkeznék azonban az is, hogy felülről írják elő a dolgozók szabadidejének mikénti felhasználását. Munkakötelezettségének teljesítése után az egyén, mint felelősségének tudatában lévő személy, maga és egyedül maga jogosult meghatározni, hogy miben keresse örömét, sétában, vagy labdarúgásban, nyúltenyésztésben, vagy gyufaskatulyák gyűjtésében, és hogy pihenésének idejét mennyiben fordítja a választott örömök szerzésére. A társadalom természetesen közérdekből korlátokat állíthat az egyén ebbéli szabadsága elé, de beavatkozása mindig csak tilalmi jellegű lehet. Annak nincs akadálya, hogy a kisebb műveltségű dolgozókat igyekezzenek ránevelni szabadidejük helyes felhasználására, s ehhez nekik segítséget nyújtsanak, sőt fölöttébb kívánatos, hogy állami és társadalmi szervezetek ilyen irányban is tevékenykedjenek. Azt azonban, hogy az egyén mit cselekedjék, pl. moziba menjen, szónoklatokat hallgasson, vagy a réten táncoljon, pozitív módon, parancsformában csak az emberi személy jogainak megsértésével rendelhetnék el.

 

XXXIV. A SZAKSZERVEZKEDÉS JOGA

Mindazok a követelmények, amelyeket a munkával kapcsolatban a dolgozók javára felállítottunk, annál könnyebben és hamarább mennek át a valóságba, minél szorosabban összefognak s minél egységesebben lépnek fel értük maguk a dolgozók, akik minden társadalom óriási többségét teszik. Mert az a körülmény még, hogy valamely igény, pl. az igazságos munkabér igénye, természetjogban gyökerezik, korántsem biztosítja annak teljesülését. A természetjogi-tételnek előbb hatályosan érvényesülő magatartási mintává kell válnia. Akár úgy, hogy a természetjogi tételt a törvényhozás megfogalmazza, és jogszabállyá emeli, amikor is az államhatalom annak betartását közvetlenül kikényszerítheti; akár pedig úgy, hogy a szóban forgó tételt az érdekelt felek vagy az arra illetékes szervek bíróság elé vihető Szerződésbe foglalják. Nyilvánvaló azonban, mindkét megoldásnak feltétele, hogy azok, akiknek a természetjogi tétel érdekükben áll, kellő befolyást gyakoroljanak a törvényhozásra és az államhatalomra; illetve kellő nyomást gyakorolhassanak, azokra az egyénekre vagy csoportokra, akiknek érdeke az övékével ellentétben alakult. Politikai befolyás és gazdasági nyomás pedig mindig az erőviszonyok kérdése. Ha nem így lenne, akkor a történet is igazolta volna a Marx előtti romantikus szocialistákat, akik a társadalom reformját a fennálló helyzet igazságtalanságának és a javasolt intézkedések igazságosságának „belátásától” várták.

Nem kétséges, hogy az ipari munkások a kapitalizmus kezdetén, a mezőgazdasági munkások pedig jóval hosszabb időre csak azért kerülhettek azok közé az embertelen körülmények közé, amelyeket néhány adalékkal régebbi előadásainkban már jeleztünk, mert külön-külön egyenként és elszigetelten sem politikai, sem gazdasági tekintetben a legcsekélyebb erőt sem jelentették. Velük szemben hasonlíthatatlan fölényben voltak a termelési eszközök tulajdonosai, ami a munkafeltételek egyoldalú, önkényes megállapításában is kifejezésre jutott. A munkabéreket le is szállították arra a legkisebb mértékre, amely éppen, hogy lehetővé tette a munkás életben maradását. Ha ugyanis a munka csak árunak számit, amelynek árát a kereslet és a kínálat aránya határozza meg a „munkapiacon”, akkor értéke a kapitalizmus rendjében elméletileg – a híres határhaszon-elmélet értelmében – semmi, mert miután a rendszerrel szervesen együtt jár, hogy a munkakínálat a „tartaléksereg” nyomán mindig felülmúlja a keresletet, a készlet, amelyből a tőkés meríthet, gyakorlatilag kiapadhatatlan. Hogy mégis volt értéke és ára a munkának, annak csupán az az oka, hogy ha valakinek mindenképpen éhen kell halnia, akkor inkább munka nélkül, mint munka mellett hal éhen. Azt a legkisebb munkabért tehát, amely a munkás életben maradását biztosítja, a tőkéseknek a kereslet és kínálat viszonyától függetlenül meg kellett fizetniük, ha ők maguk is boldogulni kívántak.

Nem szabad persze azt hinnünk, hogy a termelési eszközök tulajdonosai valami emberi gonoszságból fukarkodtak ennyire a munka javadalmazásában. Akadtak köztük nem kevesen, akik őszintén átérezték ennek az állapotnak igazságtalanságát, de segíteni nem sokat segíthettek rajta, mert a gyilkos versenyben, amely akkortájt közöttük folyt, a magasabb munkabérek és jobb munkafeltételek elviselhetetlenül drágították volna termelésüket. A munkavállalók tehát csak abban az esetben várhatják sorsuk jobbrafordulását, ha befolyást szereznek a munkapiacra, vagyis irányítani tudják a munkakereslet és kínálat arányát. Minthogy pedig a keresletre hatással nem lehettek, egyetlen módként a munkakínálat megszorítása nyílt számukra. Ebből a felismerésből született és ennek a feladatnak eszközeként lépett elő a szakszervezet.

A szakszervezet eredetileg nem más, mint egyesület, amely a munkavállalókat szakmák szerint tömöríti abból a célból, hogy a munkakínálat korlátozása, akár teljes beszüntetése – utóbbi a sztrájk – útján a munkaadókat a munkafeltételek tekintetében egyezkedésre kényszerítse.
„Ha a szakszervezetnek ezt a lényegét átgondoljuk, akkor máris tisztán áll előttünk a szakszervezeti mozgalom jelentősége, szükségessége és menete. Jelentősége az, hogy általa válhatott a tőkésekkel mind egyenlőbb rangú tárgyalóféllé a munkásság. A termelési eszközök tulajdonosai, feltéve, hogy termelni akartak, most már nem diktálhatták szabadon a munkafeltételeket, hanem meg kellett hallgatniuk és fontolóra kellett venniük a munkavállalók kívánságait is. Ebből következik, hogy a szakszervezet a munkásság számára annyira szükséges intézménnyé emelkedett, hogy arról legelemibb emberi jogainak feláldozása nélkül semmiképpen sem mondhat le. A szakszervezeti mozgalom menete pedig csak az lehetett, hogy a munkásság legképzettebb és legműveltebb rétege felől kiindulva, fokozatosan igyekezett a kevésbé képzett és művelt rétegeket is kereteibe foglalni. Ne feledjük ugyanis, hogy a munkásság mindaddig, amíg politikai befolyásra is szert nem tett, csak a munkakínálat korlátozásával szolgálhatta érdekeit, annak pedig, hogy szűkösség támadjon a „munkapiacon”, több feltétele volt. Így az, hogy a munkások megértsék a kapitalizmus törvényszerűségeit, és önként alávessék magukat a szakszervezeti fegyelemnek, vagyis műveltek legyenek, továbbá az, hogy a munkakínálat megszorítása a munkára jelentkezőknek szinte kimeríthetetlen sokasága miatt ne ütközzék leküzdhetetlen akadályokba, vagyis aránylag kevesen legyenek azok a munkavállalók s ilyenek a különleges képzettségűek –, akik a tőkések rendelkezésére állanak.

Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a kapitalizmus tőkés osztálya ellenségként fogadta, s úgy is próbálta kezelni a szakszervezetet és a szervezett munkást. Abban sincs meglepő, hogy az államhatalom, amely a tőkések kezében volt, hasonló magatartást mutatott. A nagy francia forradalom után, amelynek csekély szociális tartalma amúgy is gyorsan kiszikkadt, a Napóleon-féle törvénykönyv egyenesen bűncselekménynek nyilvánította a munkások állítólagos közös érdekeiért való tömörülést, ami nagy hatást tett egész Európa törvényhozására, sőt még az Egyesült Államok bírósága is összeesküvésnek tekintette a szakszervezkedést. A szakszervezeti mozgalom azonban átküzdötte magát a gazdasági rendszer benne rejlő nehézségein éppúgy, mint a politikai és jogi természetű mesterséges megkötéseken s előbb-utóbb a föld minden országában kivívta – ha nem is egyenlő mértékben – a maga létezési jogának és működés, szabadságának elismerését. Elsőnek Angliában, 1824-ben, utolsónak a cári Oroszországban a XX. század elején. Az első világháború után, amikor 1919-ben, a versailles-i békeszerződés, felállította a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetet, ennek alapokmánya már kimondotta, hogy a munkavállalók képviselőit minden kormány a szakszervezetek kijelölései alapján tartozik kiküldeni. Nem vitás, hogy a dolgok ilyen alakulásában megbecsülhetetlen szerepe volt a munkásság politikai szervezkedésének is, elsősorban a marxista munkáspártoknak, de az sem kétséges, hogy része volt benne annak a szellemi áramlatnak is, amely főleg keresztény gondolkodók nyomán az egész társadalmi berendezkedés gyökeres megváltoztatására és a munka jogainak érvényesítésére tör.

Nem is olyan régen még, a húszas évek derekán, napilapjaink zöme „védelmet” sürgetett á kormánytól az ellen, hogy a szakszervezetek „beleszólhassanak” a munkabérek megállapításába, a túlórák díjazásába és a munkaközvetítésbe. Annál inkább feladatunk nekünk, hogy minden társadalomszervezés központi pilléreként világítsuk meg és állítsuk előtérbe a szakszervezetet, mert ha az igazságos munkabér és az igazságos munkafeltételek – mint kimutattuk – természetjogként járnak ki minden dolgozónak, akkor nyilvánvaló, hogy a szakszervezkedés joga is, mint a mondott természetjogi igények egyedüli lényeges biztosítéka ugyancsak természetjog alapján illeti meg a dolgozókat. S nem képzelhető gazdasági rendszer, amelyben a szakszervezet ezt a biztosíték-jellegét elveszíthetné.

(folytatjuk)

Vissza a kezdőlapra