2005. augusztus 02. kedd 21:47
A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását
A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Barankovics István
A keresztény politika iskolája
15. rész
Az emberi személynek járó alapvető jogok közül utolsónak foglalkozunk a házasságkötés és a házasságban élés jogával. Hogy ez a jog is a természetjogon alapszik, annyira nyilvánvaló, hogy bizonyításra nem szorul. Minden élőlény a megjelenésével egyidejűleg feladatul kapja, hogy nemcsak önmagának, hanem fajának fenntartásáról is gondoskodjék, s a természet e rendelése alól az ember sem kivétel. Két nemre is azért oszlik, hogy utódokat hozzon létre. Férfinek és nőnek ebből a célból való kapcsolódását nevezzük házasságnak. A „házasság” szóban kifejezésre jut egy többlet a magasabb rendű állatok egymásra találásával, a párzással szemben. Ez a többlet az ember sajátos élettani tulajdonságaiból, valamint értelmes és erkölcsi lény voltából adódik. Döntő biológiai sajátosság, hogy az embernél a magatehetetlen gyermekkor aránylag sokkal tovább tart, mint bármely állatnál. A marxista Szalay Sándor említi, kitűnő példaként, hogy a ló harmadannyi ideig él, mint az ember, de az egyéves csikó már „maga keresi meg kenyerét” a réten, míg egy megfelelő korú, vagyis hároméves gyermek kellő gondoskodás nélkül elpusztul, és még hosszú-hosszú évekig csak gondozás révén él meg. Minthogy pedig a gyermek gondozása nemcsak örömet, hanem tartósan munkát és áldozatot is jelent, a társadalom, ameddig csak vissza tudunk tekinteni a történelemben, e munkát és áldozatot elsősorban a gyermek szülőire rótta. Ezt kívánta az ember értelmessége, de ezt kívánta a felelősség-tudatban és felelősségvállalásban gyökerező erkölcsisége is. A gyermek nemzésének és nevelésének valamilyen társadalmilag szabályozott formáját, a házasságot tehát mindig és mindenütt megtaláljuk. Maga a forma sokat változott a történet folyamán. A mai nyugat-európai forma pl. római, germán és keresztény elemekből alakult ki. Amikor azonban elismerjük a házasság társadalmi szabályozásának, a jogi keretnek szükségességét, bármilyen szabályozással szemben fenn kell tartanunk az emberi személynek azt a jogát, hogy maga és szabadon dönthesse el, kíván-e egyáltalában házasságra lépni, és ha igen, kit óhajt élettársául választani. Ez is egy természetjogi igény, amely, mint ilyen, fölötte áll a pozitív jognak. Ha az államhatalom, akár alkotmányos látszatú törvények útján is akadályozná, vagy lehetetlenné tenné ennek az igénynek érvényesülését, jogtalanságot és erőszakosságot követne el az emberi személy ellen.
Ne gondoljuk, hogy mindezt talán fölösleges is hangoztatni, avagy még fölöslegesebb politikai ideológiánkba iktatni. Ritkán volt rá akkora szükség, mint éppen napjainkban, amikor fajnemesítő ún. eugenikai irányzatok, továbbá fajkiválasztó és hatalmi törekvések veszélyeztetik, illetve sértik a házasságkötés és házasságban élés jogát.
A kér utóbbi törekvéssel, ideológiai szempontból is, röviden végezhetünk. Miről van itt szó? Egyfelől arról, hogy az államhatalom nacionalista, imperialista, gazdasági vagy egyéb, de hatalmi körébe vágó okokból határidő nélkül, tehát nemcsak átmenetileg, megtiltja, és hatályosan útját állja annak, hogy alattvalói más állampolgárságú egyénekkel házasságra lépjenek. Másfelől arról van szó, hogy ember és ember között faji megkülönböztetéseket téve, az államhatalom egyáltalán és joghátrányok terhe alatt megtiltja, hogy különböző fajúaknak nyilvánított polgárai egymással házasodjanak. Legkirívóbban lépett ez elő, mint emlékszünk rá, a nemzeti szocializmus és a nyilas korszak ún. zsidótörvényeiben. Mindezek a törekvések jobbára politikai adottságok, ami azt jelenti, hogy hatályosságuk nem annyira igazság-tartalmuktól, illetve tartalmatlanságuktól, mint sokkal inkább a mögéjük felsorakoztatható politikai erőktől függ. Mi az emberi személy jogainak védelmében egyszerűen szemben állunk velük.
Ideológiánk okából sokkal fontosabbak számunkra a fajnemesítő irányzatok. Még a múlt század tudományosságára támaszkodó tanításuk kiinduló tétele az, hogy, miután a kultúra mind nagyobb mértékben életben tartja a testileg, vagy szellemileg csenevész embereket is, az egész emberi faj gyorsuló satnyulásnak néz elébe, hacsak maga a kultúra meg nem gátolja a fajra káros vonások átörökítését. Az olyan egyéneket tehát, akiknek átörökíthető fogyatékosságai vannak, el kell tanácsolni utódok nemzésétől, súlyosabb esetekben lehetetlenné is kell tenni, hogy utódaik származhassanak. Utóbbinak módja az ún. sterilizáció, vagyis a magtalanság művi előidézésé, ami sebészi beavatkozással, vagy besugárzással történik.
Semmi kétség, hogy a házasságtól való eltanácsolás, ha a közvetlenül érdekeltek szabadon dönthetnek utána szándékuk végrehajtásáról vagy elejtéséről, még akkor sem sérti a házassághoz való jogot, ha a tanácsadó szerv igénybevételét kötelezően előírja az államhatalom. Sőt mi magunk is kívánjuk, hogy minden házasság megkötésének egyenes feltétele legyen az orvosi vizsgálat megtörténte, és az eredménynek mindkét házasuló fél által való ismerete. Abban sem látjuk a jog sérelmét, sőt magunk is hasznosnak tartjuk, ha a hatóság a házasságkötés engedélyezését a másik félre átterjeszthető, és az utódra átörökíthető betegségnek – amilyen pl. a vérbaj – megszüntetésétől teszi függővé. Mindezt azonban nem a faj nemesedése érdekében, hanem a másik házastárs és a gyermek védelmében, akiknek a rangsorban előbbre helyezendő személyiségi jogait – jog a létezéshez, a testi épséghez és egészséghez – a harmadik személy házassági joga sem sértheti. S ez lényeges mozzanat. Mert abban az esetben, ha gyermekfogamzásra orvosi megítélés szerint nem kerülhet sor, a felek pedig a következmények tudatában is egybe akarnak kelni, a házasságkötés megtiltása már igenis beleütköznék az emberi személynek, mint értelmes és erkölcsi lénynek szabadságába. S a hatóság szempontjából ugyanaz a helyzet akkor is, ha a házasulók bejelentik, hogy tartózkodni fognak a gyermekáldástól. (Világos, hogy keresztény erkölcsi szempontból másként fest a legutóbbi kérdés. Minthogy az a házasság, amelyet a gyermekáldás kizárásának szándékával kötnek, gyökerében semmis, ilyenkor a házassági jog gyakorlásáról a házasulónak az erkölcsi felelősség átérzésével önként le kell mondania.)
A sterilizáció tekintetében nem lehet semmi nehézségünk. Minthogy a művi magtalanítás sérti a testi épséghez való jogot, utóbbi pedig alapvető személyiségi jog, az államhatalom a sterilizációt jogszerűen el sem rendelheti. Egyetlen kivétel, ha azt bizonyos, a tettes által már ismételten elkövetett bűncselekményekre, azok feltehető további megismétlésének akadályozása céljából, fő vagy mellékbüntetésként szabja ki. Bár vitatható, hogy az egyszerű sterilizáció célra vezet-e.
Az eugenika olyan megengedett eszközeinek taglalásakor, amilyen az eltanácsolás és a feltételes tilalom, mondottuk már, hogy mi ezeket az eszközöket nem a faj, hanem az emberi személy érdekéivel igazoljuk. Hozzá kell fűznünk még, hogy a tudomány mai állása szerint meg is dőltek azok a feltevések, amelyekre az eugenika maradandónak hitt 'elmélete annakidején támaszkodott; így az „átlagember” megszerkesztése és mérései nyomán kitűnt, hogy az emberi faj korántsem satnyul. A kultúra fokozódásával éppen az ellenkezője következett be. Lámpással kellene ma embert keresni, aki beférne egy középkori páncélba, annyival nagyobb és izmosabb az alakunk. Nyugaton egy csecsemő élettartamának valószínűsége 1849-ben 40,19 év, 1935-ben már 60,47 esztendő volt. Beigazolt tény az is, hogy egyedi sajátosságok átörökítése csak a csírasejtben lévő testecskéknek - ún. géneknek - mutálásával történhetik, az ilyen mutáció pedig, ha fizikai képességekről van szó, annyira stabil életkörülményeket kíván - láthatjuk pl. a jól tejelő tehenek kitenyésztésénél –, amilyeneket a mai gyorsan változó társadalomban az ember számára el sem képzelhetünk. A szellemi képességek tekintetében kiderült az is, hogy az elmebeli fogyatékosságok visszamenőleges, recesszív jellegűek. Az elmebetegeknek csupán 11%-a származik elmebajos szülőktől, a többinél az átörökítők mind a régebbi, sőt egészen távoli nemzedékekben élnek. Ha ma minden elmebajost sterilizálnánk – nagy kérdés, hogy kit minősítünk annak? –, s feltesszük, hogy számuk az összlakosság 1%-át teszi, akkor ahhoz, hogy arányukat egy ezrelékre csökkentsük, kb. háromezer évre lenne szükség. A házasság jogával kapcsolatban tehát a faj állítólagos érdekeit is méltán rendeljük alá az emberi személy szabadságjogainak.
XXXIX. A SZABADSÁGJOGOK BIZTOSÍTÉKA
Megismertük immár mindazokat az alapvető jogokat, amelyek természettől fogva megilletik az embert, ha emberen nem csupán egy magasabb rendű állatot, hanem értelmes és erkölcsi lényt, vagyis személyt értünk. Ezek a jogok ésszerűen folynak az ember személy voltából. Róluk tehát csak az mondhat le, aki egyben arról is lemondana, hogy mások őt személynek tekintsék. Hogy pedig ez milyen keserves következményekkel járna, különösen az egyén és az állam viszonyában, azt ismételten számos példával megvilágítottuk. Gondolkodó embernek tehát, függetlenül mindenféle világnézeti felfogástól –, feltétlenül ragaszkodnia kell az alapvető személyiségi jogokhoz, s meg kell kívánnia, hogy azokat mások és az államhatalom is tiszteletben tartsák. S valóban tapasztalhatjuk is, hogy minél műveltebb és haladottabb egy nép, annál nagyobb súlyt tulajdonít e jogok védelmének, s annál inkább igyekszik azok érvényesülését intézményesen biztosítani.
Az egyén alapvető jogait két oldalról fenyegeti veszedelem. Egyrészt a magánosok, tehát egyesek és csoportok, másrészt a politikai alakulatok, főleg az állam irányából. Az igazi nehézségek az utóbbiak tekintetében vetődnék fél. S ez természetes is, mert amíg a magánosokkal támadt vitáiban valamiféle bírósághoz minden rendszerben folyamodhatik az érdekelt, addig a politikai alakulatok túlkapásaival és jogsértéseivel szemben nem mindenütt találhat védelemre. Hiszen megtörténhetik, hogy a többségi akaratra hivatkozva maga az állam léptet életbe olyan törvényeket, amelyek semmibe veszik, felfüggesztik, vagy közvetve meg is szüntetik az alattvalók egészének vagy kisebb-nagyobb hányadának szabadságjogait. Pedig a demokrácia, ha erkölcsi alapra helyezkedik, nem jelentheti egyszerűen a többség mindenható uralmát, hanem olyan többségi uralmat jelent, amely a kisebbség jogait is tiszteli. A korlátlanul alkalmazott többségi elv nagyon is ellenkezik a demokratikus egyenlőség elvével.
Nincs miért csodálni, hogy minden
politikai irányzat, amely humánusan értelmezi a demokráciát, és komolyan
képviseli az emberi személy jogait, elsősorban az államhatalom jogsértéseinek
kívánja útját állni. Ebből a törekvésből adódik az a követelmény, hogy az
állam az alkotmányban, vagy ezzel egyenlő erejű alaptörvényben kifejezetten
tegyen hitet a személyiségi jogok mellett. Már most az emberi alapjogoknak
ilyen alkotmányba vagy alaptörvénybe iktatásából ésszerűen következik, hogy
még a törvényhozásnak sem szabad azokkal ellentétbe kerülnie, vagyis
érvénytelenek mindazok a törvények, amelyek sértenék esetleg a személyiségi
jogokat. Világos azonban, hogy a törvények ilyen alkotmányszerűségének
elbírálása nem tartozhatik a törvényhozás hatáskörébe, hiszen feltehető, hogy
a parlamenti többség az esetleg sérelmezett törvényt is abban a meggyőződésben
hozta, hogy az megfelel az alkotmányban kifejezésre juttatott jogelveknek.
Erre a célra külön bírói szervet, ún., alkotmánybíróságot kell felállítani. Az
alkotmánybíróság legfőbb teendője, hogy a törvények keletkezésének és
tartalmának jogszerűségét vizsgálja az alkotmány vagy az alaptörvény
szempontjából, és semmisnek nyilvánítsa mindazokat a törvényeket, amelyeket
jogellenesnek talál. Ennek az alkotmánybíróságnak kellene dönteni végső fokon
azokban a panaszokban is, amelyeket egyének, vagy csoportok azon a címen
emelnek a hatósági rendelkezések ellen, hogy azok beleütköznek a személyiségi
jogokba. Nézetünk szerint csak ilyen módon, alkotmánybíróság útján vihetjük át
az elméletből a valóságba a jogállamiságnak azt a lényegét, hogy az államnak
nemcsak végrehajtó hatalmát, de az alkotmány és az emberi jogok védelme okából
még a törvényhozó hatalmát is alárendeljük az állam bírói hatalmának.
Míg a törvényhozó hatalom alárendeltségét az alkotmánybíróság jelenti, a
végrehajtó hatalom alárendeltségének a közigazgatási bíráskodásban kell
kifejezésre jutnia. Az alkotmánybíróság, mint mondottuk, a törvényeket
hivatalból, a hatósági rendelkezéseket pedig panasz esetében az
alkotmányszerűség szempontjából bírálja el. A közigazgatási bíróság viszont
panasz esetében a törvényszerűség szempontjából ítéli meg a hatósági
rendelkezéseket: mennyiben felelnek meg azok az érvényben lévő törvényeknek?
Ha tehát a panasz tárgya az, hogy valakinek az adóját helytelenül állapították
meg, akkor az ügyet a közigazgatási bírósághoz, ha azonban a panasz arról
szól, hogy egy politikai pártot a programja miatt tiltottak be, akkor az ügyet
az alkotmánybírósághoz kell utalni.
Nyilvánvaló, hogy mind a két magas bíróság és a magánosok vitáiban eljáró rendes bíróságok is csak akkor lehetnek biztosítékai az emberi személy természetes jogainak, ha függetlenek a politikai hatalomtól, és mentesek minden befolyástól. Ez a feltétele annak, hogy a bíróságok a hatályos jogszabályokat valóban az igazságosság és az általános jogelvek szellemében alkalmazhassák. A külső és belső függetlenséget persze nem könnyű számukra megteremteni. A nehézségek azonban semmiképp sem szolgálhatnak ürügyül arra, hogy ne is keressük az egyáltalán elérhető legtökéletesebb megoldást. A bírói függetlenség és a bírói összeférhetetlenség ugyanis, ami megkülönböztetett helyzetet kíván a bírák számára mind a kinevezés és előremenetel, mind az anyagi ellátottság tekintetében, nem maguknak a bíráknak, hanem az állam összes alattvalójának kimagasló érdeke. Úgyannyira, hogy a bíróságok függetlenségére és összeférhetetlenségére vonatkozó igényt is méltán sorozhatnák az emberi személy alapvető jogai közé.
Bármilyen és bármennyi biztosítékkal: vegyük is körül az emberi személynek járó jogokat, ez mind kevés lesz akkor, ha az állam irányításában uralkodó politikát nem hatja át a mélységes és őszinte emberszeretet. A bírói védelemben kifejezésre jutó igazságosság ugyanis csak a jogsértéseket torolja meg, s így közvetve csak a jogsértéseknek állja útját, márpedig az egyén arra is rászorul, hogy jogainak érvényesülését a közösség cselekvően mozdítsa elő. Az igazságosság mellől nem hiányozhat tehát az emberszeretet sem, mert míg az igazságosság csupán az alapvető emberi jogok nem sértését, a szeretet az érvényesülésükben való hatékony közreműködést is előírja. Így minél általánosabbá válnék, s minél magasabb fokra hágna a társadalomban a szeretet, annál több boldogságot találna környezetében az ember. S ne gondolja senki, hogy mindez csak kenetes szólam. Szociológiai tény, amelyre a kortársak soha nem inthetők elégszer. Nemes emlékű tudósunk is, Földes Béla, éppen, mert társadalmi kérdésekkel foglalkozott, hosszú életének nyugalmasabb végén, ezeket a sorokat rótta „szociális breviáriumába”: „Szeretetet kell hirdetni, mert szeretetre van ma az emberiségnek legtöbb szüksége. És” – fűzte hozzá – „mert a mai kornak szeretetre van elsősorban szüksége, azért Krisztus, aki a szeretetet hirdette, a legmodernebb.”
A francia forradalom nem ok nélkül írta oda a szabadság és egyenlőség, mellé a testvériséget is, és csak sajnálhatjuk, hogy ennek a harmadik jelszónak értelmét, vezetők és tömegek, azóta is olyan kevéssé fogták fel. Mert emiatt következett be, hogy a szabadság és az egyenlőség ellentmondássá változott, noha mindkét követelmény ösztönösen támad az ember tudatában. A liberális, a szabadelvű korszak a maga múlt századi óhitű formájában szinte korlátlan szabadságot hirdetett polgárainak, s ezzel csak az egyenlőtlenséget élezte ki elviselhetetlenül. Hogy egy közismert mondással világítsuk meg: gazdagnak és szegénynek egyaránt szabadságában állt, hogy az éjszakát a híd alatt aludja át. Viszont a fellázadt tömegek, amelyek különböző zászlók után az egyenlőségért vonultak harcba, az egyenlőséget mindenképp csak azon az áron vívhatták ki, hogy megtagadták a szabadságot. És nemcsak a szabadság iménti élvezőire, de önmagukra is rárakták a zsarnokságot. A történelem igazolta Tocqueville meglátását, aki vagy száz évvel ezelőtt figyelmeztetett: „A szabadságnak, amely nélkül az egyenlőség létre nem jöhetett volna, most arra kell törekednie, hogy megszilárdítsa a helyét az egyenlőség mellett, nehogy az felfalja saját édesanyját”. S hogy mégis ez lett a folyamat, nem csodálkozhatunk rajta, mert hiszen a szabadság és az egyenlőség nyilvánvaló ellentétét a testvériségnek kellett volna feloldania, a testvériség pedig abban a gyorsuló iramban silányult üres cirádává, amilyenben erejét vesztette az egyén és a köz életében - a keresztény hit.
Tekintsük a dolgokat úgy, ahogy vannak. Az emberek testi erőben és szellemi képességekben nem egyenlőkké születnek, szabadságra viszont egyformán áhítanak. Akárcsak az állatok. A természet rendjében nem is képzelhető másként, mint hogy az erősebbé és ügyesebbé az „oroszlánrész”. Aki bírja, marja; az ember azonban értelmes lény, s értelmével ki is emelkedett a természetnek ebből a rendjéből azáltal, hogy a társaival való együttélésben és együttélésre szabályokat alakított ki. Ám nem vitás, hogy ezeket a szabályokat minden embercsoportban a legerősebb ember, vagy emberek diktálják, semmiképp sem a saját hátrányukra; s az sem vitás, hogy ugyanezeket a szabályokat a legtehetségesebbek és legügyesebbek használják ki leginkább, a maguk érdekében. Olyan igazság ez, amely minden társadalmi rendszerre egyképpen áll, mert nem képzelhető el az a rendszer, amelyben ne lennének jóval kisebb számban a vezetők, és jóval nagyobb számban a vezetettek. A kultúra haladásával ezen felül is, minél aprólékosabban tagozódnak a társadalmi viszonyok, annál élesebben lépnek elő a természetes egyenlőtlenségek. A vezetők megvalósíthatják ugyan azoknak egyenlőségét, akiket vezetnek, de csak szabadságaik mind nagyobb mérvű megkötése árán, viszont sohasem valósulhat meg a vezetők és vezetettek egyenlősége, mert a vezetők, ha másban esetleg nem is, de szabadságuk terjedelmében a vezetettek fölött maradnak. Származzék a társadalmi hatalom bárminő forrásból, a vele való visszaélés lehetősége mindig adva van, s hogy átok, vagy áldás kél-e a hatalom gyakorlása nyomán, elsősorban azon fordul még, hogy miként szemlélik, és minek tartják embertársaikat a hatalmasok, s itt jutunk vissza a testvériség követelményeihez. Éppen, mert a természet semmiféle egyenlőséget nem ismer, kap tartalmat annak a testvériségnek fogalma, amely által a természetes egyenlőtlenség elveszti járulékos elemeit, az önkényt, az erőszakot és a szeretetlenséget. Általa, a testvériség által alakíthatjuk ki egyedül magunkban azt az emberi személyiségét, amely a természetes egyenlőtlenségen, de mindjárt annak legyőzésén is nyugszik. Így, ha az emberek egymást testvérnek tekintik, akkor tisztelik és szeretik is egymásban az emberi személyt, utóbbinak kibontakozását nemcsak nem gátolják, de tőlük telhetően elő is segítik, személyiségi jogait nemcsak nem sértik, de védik és gondozzék, a kézzelfogható egyenlőtlenségeket pedig szellemileg hozzák egy szintre az „emberségben”, amely minden embert egyformán befejezett egésszé emel.
Míg a materiálisan felfogott egyenlőség a legszorosabban együtt jár a despotizmussal, addig az emberszeretettől lelkesített vezetők akként uralkodnak a vezetettek fölött, mint szabad emberek fölött, vagyis a szabadságjogok megkötésében nem mennek tovább annál, mint amit azoknak java kíván, akik fölött uralkodnak. A katolikus bölcselet nagy elméjének Aquinói Szent Tamásnak meghatározását dolgoztuk bele ebbe az utolsó mondatba.
Testvért látni minden emberben, kivétel nélkül, nem könnyű feladat. Hogy mennyire nehéz, mutatja a gyűlölködés áradata, amely egyik katasztrófából a másikba űzi a világot. Mert ha igaz is, hogy az igazságért és ennek terjesztéséért harcot kell vívni, más a harc és más a gyűlölet. Egyes vonatkozásokban szeretni az állatok is tudnak, még az áldozatosság és az önfeláldozás sem hiányzik náluk. Azok az emberek tehát, akik csak úgy tudnak szeretni, hogy amikor szeretik társaik egyik csoportját, a másik csoportot annál inkább gyűlölik, voltaképpen ki sem kerültek az állati létből, s a szó humanista jelentésében barbárok maradtak.
A testvériséget, mint a társadalom összes tagjai felé egyformán megnyilatkozó szeretetet, amely nélkül örök ellentmondás marad a szabadság és az egyenlőség, nem is alapozhatja meg más, mint egyedül az a tétel, hogy minden embert egyképpen és ugyanazzal a rendeltetéssel az Úr Isten teremtette a maga képére és hasonlatosságára. Csak ebben az esetben fogjuk vallani és tettekben is megvallani a klasszikus Menander szavait: „Magam is ember vagyok s mindaz, ami mással történik, velem is történik.” S az elkövetkező időknek nem lehet nagyobb feladatuk, mint igazi emberit formálni e földön azáltal, hogy valami istenit adnak hozzá: a szeretetet. Ami szükséges, nem a kereszténység középkori eszményének, egy „szent birodalomnak”, még kevésbé egy osztály, a nemzet, vagy az állam mítoszának munkálása, hanem egy olyan emberi közösség és politikai rend felépítése, amely megfelel az emberi személy méltóságának, és minden intézményében a testvériség követelményének. Erre irányul gyarlóságunktól telően a mi politikánk: az emberi személy jogaira alapozott perszonalizmus, amelynek hármas jelszava: igazságosság, szeretet, szabadság.
Az Istentől való teremtettség tételének elfogadása mindannyiunk számára oly sarkalatos érdek, hogy pusztán értelmi belátás alapján hitetlennek is ragaszkodnia kellene hozzá. Ama következmények miatt a gyakorlati politikában, amelyeket lehetetlen nem tapasztalnia.
(folytatjuk)
Vissza a kezdőlapra