2005. július 13. szerda 21:52

 

Bal, jobb, bal, jobb

 

Azt mondják odafönn: lépni kell! Ne toporogjak egy helyben, ne üldögéljek a fenekemen. Lépni kell! Nem nagyot, de sok aprót, olyan hétköznapiakat.

Hát jó, lépek egyet. Lássa meg mindenki, milyen gyors és ügyes vagyok! Ne tessék engem megmosolyogni, vagy sajnálni! Igazságos, egyenlő megítélést követelek magamnak! Ebben az országban az jár az embereknek. Lépjünk megint!

Egy kicsit most elbizonytalanodom. A nagyemberek persze simán tovább csörtetnek, mintha nekik nem is ugyanott kellene előre haladniuk, ahol én erőlködöm. Be kéne vetnem valamilyen trükköt, mondjuk, védőhálót kellene kifeszíttetnem magam alá. Úgy nézem, azt én itt nem kapok. Nincs egy kicsi, rám szabott utacska sem, egy egészen pici kapu, amin belépve lerövidíthetném az utat.

Na jó, most aztán megmutatom! Hadd örüljön odafönn, hogy nem kell folyton felkarolnia, hogy sikerült megtanítania, hogy most már magamtól is megteszem a lépéseket, amikre bíztat. Lépegetek szorgalmasan. Nem nagyokat, csak olyan egyszerűeket.

Bal, jobb, bal, jobb.

Hiába, mindkettőre szükség van. Nem hagyhatom ki egyiket sem, mert felborulok.

Bal, jobb. De sok lépés van még hátra! Remélem, közben odafönn is tanulnak: hogy nem lehet úgy bánni velem, mint egy bábbal. Ne tessék engem jobbra-balra rángatni, mert akkor nem fogom tudni, hova is kell mennem!

Nem értem mit akarnak tőlem, miért kell nekem ez a sok erőlködés? Olyan jól elvoltam eddig. Üldögéltem kényelmesen, jókat ettem, aludtam, szórakoztam. Keményen megdolgoztam érte. Ha kellett, velük nevettem, ha kellett, velük sírtam. Most meg úgy tesznek, mintha az én hibám lenne, hogy nem jutottunk sehova. Mit tehetek én arról, hogy ők nem tudják, mit is akarnak tőlem? Tegnap azt mondták, minden rendben van, üldögéljek itt szépen, ők majd elvisznek oda, ahol jó lesz nekem. Ma azt mondják, lépni kell. Csoda, hogy összezavarodik az ember?

Bal, jobb, bal, jobb.

Azt mondja valaki odafönn: az a jobb annyira azért nem kell! Meg azt is mondja: nem a választások előtt vagyunk egy évvel, hanem héttel azután, amikor már lépni kellett volna!.

Hát nem! A születésem után vagyunk egy évvel! Hol az a babakocsi? Ennyi lépcső után ideje aludnom egy kicsit. Tudom ám, hogy Anyu csak azért mászatta meg velem ezt a sok lépcsőt, hogy elfáradjak, és hazafelé ne dobáljam szét a játékaimat, mint a múltkor. Ügyes trükk volt.

Legközelebb majd jobban figyelek.

És ha valaki föntről azt akarja, hogy lépjek, ne törődjek vele, hogy fáradt leszek, azt majd jól megdobálom a játékbirkámmal! Nem Anyut persze. Anyut szeretem, és ő mindig jót akar nekem.

Másokban nem vagyok olyan biztos.

Rajtuk tartom a szemem és figyelek.

 

Kiss János

 

 .

Vissza a kezdőlapra