2005. augusztus 20. szombat 08:04

 

Mayer Mihály püspök úr augusztus 20-i szentbeszéde

A Bazilika előtt 2002. augusztus 20-án elhangzott szentbeszéd teljes terjedelmében itt olvasható.

A bíboros úr köszöntése után legyen szabad ma mindenkit így köszöntenem: Kedves Zarándok Testvéreim!

Annál inkább, mert az egész prédikációmon ez a zarándokgondolat húzódik végig.
1083. augusztus 20-án Szent László király a szentek közé emelte István királyt.
Eszményképet adott a magyarságnak, hogy oly példa álljon előttünk, akiben megláthatjuk a Krisztus iránti elkötelezett ember, király nagyszerűségét.

Zarándokok vagyunk ma kettős értelemben is.
Ide jöttünk a Szent István bazilika elé, ahol a templom védőszentjének az ünnepnapja van.
Ez a Bazilika búcsúnapja, de azt is mondhatnám, Magyarország búcsúnapja.
De hát nincs ringlispíl, nincsenek sátrak!
Hol a búcsú?
Ezek nem a búcsú, ezek a búcsúi összejövetel délutáni ragadványai.

A másik értelmezés szerint a zarándok egész életében zarándokol a végső Cél felé, teljes élete zarándokút.
A zarándok tehát mindig is a Cél felé halad, a haladás közeledés.
Nincs a cél birtokában, de reményei megalapozottak.
Mi is valamennyien e kettős zarándoklat résztvevői vagyunk.
Haladunk, de néha meg-megállunk, erőt gyűjtünk az út előttünk lévő szakaszához.
Megállunk, hogy megtisztítsuk magunkat a történelmi közelmúlt és jelen divatos sarától.
Megpihenünk, hogy tudatosíthassuk, nem személytelen tömegben zarándokolunk, hanem Jézus Krisztussal és Jézus Krisztus iránt való elkötelezettségben.
Megállunk egy-egy ünnepnapon, de csak azért, hogy tudatosan, meggyőződéssel és elkötelezettséggel
tovább folytathassuk utunkat.

Ma is ezt tettük, tesszük augusztus 20-án az ország valamennyi templomában.
Ezt tesszük a Szent István-bazilika előtt is összeseregletten, a vallásszabadság felemelő érzületében és nem politikai erő fitogtatásában.
Szent István műve áll előttünk.
Sokan felteszik maguknak és az országnak a kérdést: mi is volt Szent István legalapvetőbb műve?
A Nyugathoz való csatlakozás?
Felcserélni az ősi vallást a kereszténységre?
Templomok, zarándokházak építése, vármegyerendszer közigazgatási kiépítése, az uralkodás megszervezése, egységes normarendszer törvényi előírása?
Még lehetne sok mindent felsorolni.

Én azt mondom, a legalapvetőbb, amelyből az előzőek fakadtak és értelmet kaptak az, hogy
befogadta és elfogadta hitben és elkötelezettségben a Szentháromság egy Istent, küldöttjét, az egy és egyetlen Messiást, Jézus Krisztust.
Mindennek ez a sarkköve és ez a fordulója!
De hát egyesek ezt megkérdőjelezik, nem fogadják el, visszautasítják!

Egy államférfit tudnék idézni: "na és?"

A zarándokúton nem arra szoktunk figyelni, hogy az út szélén letelepedettek vagy ott berendezkedettek
mit dobálnak felénk.

Eszembe jut egy rádiójáték, amelyet késő este autóvezetés közben hallottam.
Sajnos, nem tudom sem a mű címét, sem a szerzőjét.
De ilyen mélyen darab ritkán marad meg bennem.
Miről is van szó?
A rómaiak elfoglalják a választott nép földjét és fővárosát, Jeruzsálemet.
Annak idején nem a napok megünneplésével törődtek, hanem pogány isteneik közül igyekeztek legalább egyet elhelyezni a jeruzsálemi templomban.
A dialógusban a rómaiak politikai, biztonsági nagyvonalúságaikat méltatták, csak egy apró, kis, jelentéktelen gesztust vártak volna viszonzásul: egyetlen szobrot állíthassanak a templomba!
Igazán nem nagy kérés.
A rabbi pedig vonakodott, nem volt hajlandó semmilyen politikai nyomásra, fenyegetésre sem engedni,
mert ha az Igaz Isten mellé elhelyeznek bálványszobrot, akkor az Igaz Isten nem marad az Egyetlen,
kizárólagos, semmivel és senkivel nem összekeverhető Örökkévaló.
Látszatra a rabbi fundamentalista volt, a római dialógus- és kompromisszumkész, de a valóságban a rabbi
volt a hűséges és következetesen személyében is elkötelezett.

Mi is így vagyunk zarándokutunkon Jézus Krisztussal, az egy és egyetlen Megváltónkkal.
Ezért mondtam: na és?!
A "politeista" ma is dialógus kész, ha Jézus Krisztust relativizálhatja!
Amikor azt mondom, Szent István legalapvetőbb műve az, hogy az egy és egyetlen Megváltót személyes Isteneként elfogadta, többet jelent mint egyszerűen a sámánok helyébe egy másik istenséget helyezni.
Ezért e kifejezés bármennyire érvényes, hogy átvette a kereszténységet, többet jelent mint vallásváltást!

Szent István ezzel elfogadta mind a maga, mind alattvalói részére, hogy létezik Felső Hatalom, aki felé számadással tartozik.
Nem a személyes önkény, nem az egyesek által fellázított pogányok lázadása a törvény,
mert van objektív törvény, az erkölcs tudománya is létezik, amely ma is felette áll a társadalmi erkölcsnek.

Ma a parlamentarizmus korában sem haszontalan ezt tudatosítani.
Amikor Nossol érsek, egy a lengyel püspökök között, az EU-nál járt, beszédében kérte, hogy ne a tagok személyi felfogása legyen a törvényhozás mércéje!
A törvényhozásnak a parlamentekben sem a képviselők korlátai szerint kellene szavazni, hanem az annyira hangoztatott szakértelem, szaktudomány szerint.
Ezért oly nehéz a döntés, vagy könnyű egyházi kérdéseknél.

Az Isten kegyelméből való országlás, uralkodás szolgálatot jelent.

A bitorlás, az önkény a felvilágosult királyoknak, az abszolút királyoknak a sajátja, akik maguk felett
nem akartak Istent elismerni, hanem akik a királyi trón helyett Isten trónjába ültek.

Az Isten kegyelméből való királynak méltó szobra a tavaly augusztus 15-én átadott esztergomi Melocco-mű, amely valódi szimbólum.
Első pillanatra nem is Szent István a főalak.
A püspököt látjuk főszereplőnek, aki nem a maga személyében cselekszik, hanem Isten uralmát, hatalmát és méltóságát szimbolizálja. István király Isten kezéből fogadja el a királyi méltóságot.
Isten kegyelméből király!

De nem egyes történelemkönyvek hamisítása, manipulálása szerinti értelemben.

A Szent István-i művet nem mindenki érti.
Ha valaki ezt bevallja, becsülendő, de ha a zarándokokra sarat dobál, az nem tisztességes eljárás.
Szeretnék visszatérni a szobor megáldásához.
Csak azért, mert szerintem alig érthette meg valaki, legkevésbé azok, akik a hivatalosnak mondott
véleményeket alakítják.
Minden jelentős felekezet megáldotta a szobrot, rajta keresztül a Szent István-i művet, amelynek gyökere Jézus Krisztus, a mi Megváltónk.
A pécsi rabbi úr, akit nagyon becsülök, is odaállt a megáldandó szobor elé.
Nem áldást mondott, nem olvasott szokása szerint az ószövetségi szentírásból, hanem azért könyörgött,
hogy István király művét ő is megértse!
Őszinte és egyenes volt, mint máskor is!
Kiben tudatosult ez?
Ki idézte?
A hívő zsidó ember őszinte imája volt.

Vannak vádaskodók, pedig nem a vádaskodás a szabadság csúcsa!
Szekszárdon történt plébános koromban.
Üzentek az egyik nagyobb városból, hogy rokona súlyos beteg, lássuk el.
Megtörtént.
A következő nap bejött a fia panaszt tenni.
Micsoda dolog, hogy elláttuk az édesapját, aki egész életében meggyőződéses ateista volt.
Azt válaszoltam: édesapja megköszönte, hogy pap volt nála, hálás volt.
Inkább azon gondolkozzon el, hogy édesapjának miért kellett egy életen át hazudnia, még a családjának is.
Miféle nyomás alatt volt?

Tudom, hogy sokan nem kapták meg a keresztény örökséget az elmúlt évtizedekben.
A privát szférába szorított egyház megalázottságának és a hivatalos ideológia privilégiumának, egymásra feszülésének gyümölcseit ma is érezzük.
Azt mondja az egyik 70 éves beteg a kórházi gyónása és áldozása után:
Olyan szívesen elmennék vasárnaponként szentmisére, de félek, hogy a lányom kigúnyol!
Az elmúlt idő ideológiai áldozatai ma is szülik áldozataikat.
Ne az áldozatokat marasztaljuk el, hanem az áldozatgyártókat.
Zarándokolunk és pedig közösségben és nem privát módon.
Közösségben, a vallásszabadság adta jogaink tudatával.
Ez nem olyan egyszerű kijelentés mint ahogyan az elmúlt időben beadták, és átvettük.


A vallásszabadság az alapvető emberi jogok része.
Mit jelent ez?
Azt, hogy ugyanúgy nem kérdőjelezhető meg, mint más alapjog.
Nem az állam kegye és nagyvonalúságának ajándéka.
Vallásszabadság nem az Istennek való hátat fordítás, az istentagadás szabadsága és privilégiuma.
A vallásszabadság szabad út az Isten felé és nem az Istentől.
Ezért minden zarándok, Isten felé megy és mindenki, aki tagadó, az út szélén ülő bámészkodó.
A vallásszabadságot élő és gyakorló ember a keresztény társadalmi tanítás szerint az Istentől értelmezett ember.
Ez az ember a társadalom része és nem színezője.
Ezért kollektív jogai vannak és nem lehet a privát szférába szorítani.

Az ateizmus, az istentagadás a személyes jogon alapul és nem a vallásszabadság jogán.

Ez a felfogás valóban a privát szférába tartozik.
Ha ők ott vannak, ne akarjanak minket is oda szorítani, mert akkor ismét a sekrestyébe szorítanak minket.
Mi nem privilégiumokat akarunk, hanem élni a vallásszabadság jogával.
Nem szeretnénk ezután is a privát jog privilégiumait elszenvedni.

Zarándokok vagyunk ma itt a Szent István-bazilika előtt.
Istentől értelmezett zarándokok.
A vallásszabadság jogán körmenetbe sorakozunk.
Nem elfogadható számomra az az érvelés, hogy egyesek, legyenek akár miniszterek vagy államtitkárok,
a köz szereplői nem mernek részt venni a körmeneten, mert elvesztik semlegességüket.
A kereszténység nem állott víz, pocsolya!
Ha Istentől értelmezett az ember, ha a vallásszabadság szabad út az Istenhez, akkor a katolikus vallású állami tisztviselőnek ki tilthatja meg a jelenlétet?
Párt?
Akkor nem semleges, hanem ideológiától fertőzött.
Akkor világnézetileg túllépi a kompetenciáját.

A választások előtt ígéretet kaptam, hogy a hívő tagozat meg fog szűnni, mert mindenki eldöntheti párton
belül milyen világnézet, vallás elkötelezettje.
E kis tagozat ugyanis azt sugallja, hogy a többség vallástalan, ez pedig nem a valóság.
Kérem, a következő 100 nap programja közé fel lehet venni e tagozat eltörlését a semlegesség dokumentálásaként. Remélem, szeretném remélni, hogy a kisebbik kormánypárt sem kifogásolja.

Zarándoklásunk - ma itt Budapesten - legyen köszönet első szent királyunk iránt, hogy nekünk adta Jézus Krisztust.
Zarándoklatunkban Jézus anyjához, a Magyarok Nagyasszonyához is fordulunk.
István király halála előtt neki ajánlotta fel az országot, hogy a király a reménybeli jövő tudatában lépje
át e földi élet küszöbét.
E felajánlás jelentőségéről már sokat hallottunk.
Én a lényegét abban látom, hogy Mária egyszer s mindenkorra adta fiát, a Megváltót a világnak, az embereknek. Szent István is Jézus Krisztust adta a korona alá tartozó népeinek.
Az ország jövőjét Jézus Krisztus biztosítja.
A király eltávozik e világból, de legfőbb, legalapvetőbb műve, a Megváltó vállalása, az iránta való elkötelezettség Mária által mindörökre megmaradjon a Szent Korona népei között.

Akiket zavar a körmenet, azoknak egy dicsérő idézettel akarok válaszolni.
Az idézet 2002. aug. 5-én jelent meg egy magyar újságban.

"Nemcsak hasukon keresztül akar hatni a szigetlakókra. Például minden nap énekes, dobos menetet indítanak, amely két órán át kering a színpadok és sátrak között."

És ezek után mi megkérdőjelezhetőek vagyunk?! Mi csak privát szférába tartoznánk?!

A ma zarándoka számára körmenetünk nemcsak emlékezés és az emlékezés-visszaidézése, hanem a liturgián keresztül mai, jelen valóság is.
E valóság ma is befolyásol és elkötelez minket Jézus Krisztus iránt.
Ő az a szikla, amelyről az evangéliumban hallottunk.
A prefáció pedig ünnepélyesen hirdeti:
"Ő megtanított, hogy levessük magunkról a régi embert és kősziklára építsünk országot és életet,
hogy minden vihart rendületlenül álljunk."

Ennek az elkötelezettségnek tudatában, felelősségében és hitvallásában járjuk mai zarándok-körmenetünket. Meggyőződéssel valljuk, hogy életünk zarándokútja a Szentháromság egy Isten ölelő karjába torkollik.

Ámen.

 .

Vissza a kezdőlapra