2005. július 11. hétfő 15:17

 

Nyelvromlás

 

Az utóbbi években egyre gyakrabban történik meg, hogy jártomban-keltemben nem tudok rájönni: magyar beszédet hallok-e vagy románt. A hangsúly alapján legtöbbször úgy gondolom: mellettem, mögöttem, előttem románul beszélnek. Aztán ki tudok venni néhány szót, ami azt bizonyítja, tévedtem. Bizony, magyarul beszélnek, de a hangsúly teljesen romános. Meglehetősen félelmetesnek érzem a dolgot, és mindannyiszor szeretném megmagyarázni a „bűnelkövetőknek", hova is kell tenni a hangsúlyt a magyar nyelvben, és hová az újlatin nyelvekben. Persze, sohasem teszem meg: nem valószínű, hogy túl nagy sikerrel járnék. Így aztán mindig egyre keserűbb szájízzel megyek tovább és elmélkedem a nyelvromlás okairól és módjairól. Nem igazán nehéz ezek gyökerét megtalálni. A hangsúly romlása szempontjából a legkárhoztatóbbnak az elszórványosodást tartom, és persze a tévét. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a hivatalokban csak román nyelvet használnak. Még ott is, ahol a törvény megengedné, hogy anyanyelvünkön szólaljunk meg. Az eredmény? Azt talán legjobban egy széki származású, az ötvenes évek óta Kolozsváron élő, románul alig-alig beszélő idős ismerősöm szavaival tudnám bemutatni: „Beadtam a csérérét a primariára, megkaptam az aprobálást, mégis elbandonálták a gázamat". (Bandonálás, értsd: abandonálás. A román abandonaréból, ami voltaképpen elhagyást, felhagyást jelent, de a néni – önkényesen – az ellopás, elvezetés értelemben használja). Ahányszor ezt az elbandonálást hallom, mindig kiráz a hideg, és egyáltalán nem vigasztal nyelvész ismerősöm megállapítása, miszerint amíg a használt nyelvszerkezet, a szavak képzése, a nyelvtan helyes, megfelel az adott nyelv szabályainak, addig a nyelvromlás mértéke nem túl nagy. Nekem azonban ennyi is éppen elég (a romános hangsúly és a román szavak tömeges használata), ahhoz, hogy – enyhe kifejezéssel éljek – féltsem anyanyelvemet. Mert van a kérdésnek még egy vetülete: a történelemben, és nemcsak a magyar történelemben, máskor is előfordult, hogy egyes rétegek jóformán elfelejtették, vagy meg se tanulták anyanyelvüket. Méghozzá éppen a vezető rétegek. A magyar arisztokrácia egy időben leginkább németül beszélt, a román leginkább franciául. De a tömegek soha, és így maradt meg a nyelv. Ezért vált lehetségessé, hogy a nyelv fejlődjék, alakuljon, hogy olyanná váljék, amilyenhez legnagyobbjaink mindig visszatérhetnek. Mint a szarvas a hímes patakhoz…

 

Most azonban éppen a tömegek azok, amelyek a nyelvromlás „hordozói". Azok, akik természetesen ezt a cikket sem fogják (sok mással együtt) elolvasni, akik legfeljebb cséréréket írnak és aprobálásokat olvasnak. Akiknek nyelve nem „hímes patak", hanem mindent elnyelő, bűzös mocsár.

 

S hogy az, arra éppen a napokban kaptam újabb bizonyítékot. Méghozzá nem is akármilyent.

 

Megszereztem a szükséges engedélyeket egy bizonyos munka elvégeztetéséhez, és elkezdtem keresni szakembereket, akik értenek hozzá. Nem könnyen találtam, többször átvertek, aztán mégis jelentkezett valaki, aki elvállalta, és el is jött megbeszélni a feltételeket. Tősgyökeres román néven mutatkozott be, de amikor az én nevemet meghallotta, átváltott valami szörnyűséges magyarra, és én becsültem ezért. Szép dolognak tartottam, hogy megtanulta, legalább ilyen szinten, a vele együttélők nyelvét. Aztán, amikor a szerződéskötésre került sor, elővette személyi igazolványát. Elhűltem: tiszta magyar család- és keresztneve volt. Ráadásul egy régi arisztokrata családunk nevét viselte, egy olyan családét, amely több írót, politikust, felvilágosult gondolkodót adott a magyar kultúrának. Még a nevét is úgy írta, ahogy annak a családnak a tagjai, Eö-vel, nem egyszerűen Ö-vel.

 

Keserű lett a szájam íze, de azért természetesen megírtuk a szerződést – persze románul. Amíg tisztáztuk a munkavégzés körülményeit, időpontját, egyszer-kétszer tegezve szólt hozzám, de elengedtem a fülem mellett. Szegény, gondoltam, se románul, se magyarul nem tud. De – éreztem – ez a gondolat sántít, mert románul igenis tudott, bár persze nem az irodalmi románt beszélte. Másnap aztán (órákkal később jött, mint ahogy megbeszéltük, s nekem közben el kellett mennem valahova), ott várt az udvaron: „Hol voltál?" támadt rám számonkérő hangon. A számonkérést kikértem magamnak, hiszen ő késett órákat, nem én, de a tegezést nem. Hiszen értettem én: a román köznyelvben bevett forma egy fajta átmenet a tegezés és a magázás között: „dute, domnule, şi-ţi vezi de treabă" (foglalkozz a magad dolgaival, uram – de valami, a magyarban vissza nem adható lekicsinylő hangsúllyal). „M-atale ce faci aici?" [Maga mit csinál(sz) itt?] „Dumneata crezi că..." [Maga azt hiszi (hiszed), hogy…] Persze a román irodalmi nyelv nem ismeri ezt a formát, bár szükség esetén – ha a köznyelvet akarja utánozni, bemutatni – használja. Mint ahogy a magyar irodalmi alkotásokban is találkozunk a magával, az önnel, a kenddel, a te-vel, a kegyeddel stb., attól függően, hogy a helyzet-, esetleg jellemrajz mit kíván. De itt most másról volt szó. Ez a régi magyar nevű román ember a román nyelvet sem érzékeli – egyszerűen azt tartja, hogy a „m-atale ce crezi?" és a „tu ce crezi" azonos értelmű, tegezési forma, más formák nem is léteznek, és ezt egy az egyben átviszi a magyarba, mert abban aztán végképp nem érzékeli a tegezés és a magázás közti különbséget. Szó sincs arról, hogy sérteni akarna. Egyszerűen csak mélységesen tudatlan.

 

Persze ez egyáltalán nem vigasztal. Félek attól, hogy a nyelvromlásnak ez a formája elterjed, hiszen az ilyenféleképpen használt tegezés éppúgy ellentmond a magyar nyelv szabályainak, lényegének, mint a szó utolsó szótagjára tett hangsúly. Ez nem a tegeződés divatját példázza, hanem a (rossz) tükörfordítást. A nyelvromlást.

 

És nem hiszem, hogy ez a természetes asszimiláció eredménye lenne. Nem természetes asszimiláció az, amikor valaki azért olvad be, felejti el (és ha csak elfelejtené, de rosszul használja!) anyanyelvét, mert úton-útfélen, üzletben, piacon, hivatalban, mindenhol állandóan egy másik nyelvet hall. Kell hallania, kell használnia. Ez kérem jól átgondolt, átfogó szervezés eredménye, ami ellen csak jól átgondolt, átfogó szervezéssel védekezhetünk. Oktatással, neveléssel, színház-, egyház- és gazdaságpolitikával, ösztöndíjrendszerrel.

 

Úgy tudom, valamikor valami ilyesmiért alakult érdekvédelmi szervezetünk. Az RMDSZ.

 

Ui. A nyelvromlás – beolvadás elleni védekezés lehetséges eszközeinek felsorolásakor elfelejtettem megemlíteni valamit (talán a legfontosabbat): meg kellene próbálnunk nem minden percben saját pénztárcánkra és hatalmunkra gondolni, csak minden második percben. A közbeeső percekben pedig nézzünk szét ebben a széles nagyvilágban, ahol még annyi minden van a pénzen és a hatalmon kívül, vegyük szemügyre a többieket, mozdítsuk meg értük kisujjunkat, nyúljunk be a pénztárcánkba is – amíg van kikért ezt megtennünk.

Hadházy Zsuzsa
Szabadság, Kolozsvári közéleti napilap

 .

Vissza a kezdőlapra