2005. augusztus 31. szerda 06:32
Nincs új a Nap alatt
Nincs új a Nap alatt. Ez a régi mondás
jutott eszembe, amikor a hétfői lapokban a kormánypárti politikusok és
bértollnokok privatizációt féltő kórusában feltűnt az MDF is.
Elég volt egy hétvége ahhoz, hogy irracionálissá váljék az egész vita. Ma a
magyar piacgazdaságot attól félteni, hogy a privatizáció leállítása miatt
visszatérünk az állami tulajdonon alapuló és kétségtelenül végérvényesen
megbukott gazdasági rendhez több mint értelmetlen. Az állami tulajdon oly
picivé zsugorodott a rendszerváltoztatás első tíz éve alatt, hogy teljes
leállítása sem lenne veszélyes.
Egyébként az államosítás nem az ördögtől van, s a piacgazdaság körülményei
között is rendre előfordul. Nyugat-Európa szocialista pártjai éltek is vele
nemegyszer, s a befektetők mégsem menekültek. Az ellenpólus pártjai,
konzervatívok, liberálisok, kereszténydemokraták inkább eladni szoktak. Nálunk
– élcelődnek is vele sokan – fordított a helyzet. Ettől azonban még igaz: az
állami tulajdon léte, sőt a visszaállamosítás összeegyeztethető a
piacgazdasággal.
Orbán Viktor Kőszegen az állami tulajdon helyreállításának három típusát
említette. Az első a törvénytelenül eladott/megvett tulajdon. A második a
szabályok megtartásával történő eladás, amelyhez bizonyíthatóan korrupció is
társult. A harmadik: azon vagyontárgyak köre, amelyeket okosabb állami kézben
tartani.
Az első két csoporttal nem kellene foglalkoznunk, mert aki ezek ellen szót
emel, az szinte vádiratot fogalmaz meg maga ellen. A harmadik csoportról lehet
vitázni. A magyar parlament évekkel ezelőtt meghatározta a tartós állami
tulajdonba tartozó cégek körét. Ez a lista az idők folyamán rövidült, de (még)
nem szűnt meg. Egyetértésnek kellene lennie legalább abban, hogy egy ilyen
listának van létjogosultsága. Vitázni arról lehet, hogy mi legyen ezen a
listán. Néhány indok: nemzeti szimbólumnak tekinthető cégek (pl.: Tokaj,
Herend, Filmarchívum); jól működő, állami bevételt termelő cégek (Ferihegyi
repülőtér); stratégiai jelentőségű cégek (pl. térképészeti intézet,
áramellátás). Mindezek idesorolásáról lehet(ne) értelmes vitát folytatni, de a
legtöbb vita a következő kategóriában, a közszolgáltatások terén van. Ellenzem
a posta, a vasút, a városi közlekedés, az oktatás és az egészségügyi
intézmények magánosítását, de ellenőrzötten és a választék növelése érdekében
nem zárom ki, hogy legyenek magáncégek is, amelyek közszolgáltatást végeznek.
A hangsúly az is-en van, tehát soha nem monopolhelyzetet biztosítva számukra,
hanem egészséges versenyre késztető módon.
Orbán Viktor tehát nem a beszéd hevében mondott valami helytelent, hanem
okosan kiemelte azokat a területeket, ahol kormányra kerülve lépéseket kell
tenni. Hogy e lépéseknek nem lesz sok gyakorlati foganatja, az nagyon
valószínű. A korrupció igen furfangos, s a szabálysértések is ritkán jutnak
napvilágra elévülési időn belül. A felülvizsgálattal több kampányban
handabandáztak már: Hornék beszéltek róla, majd nem tettek semmit. Medgyessy
egy Savanarola lendületű purifikátort állított csatasorba, akinek működését
visszautasított feljelentések és elvesztett perek jellemezték. Orbán alatt
megindult a helyzet vizsgálata, egy feltáró, elemző cikksorozat lett belőle, a
miből meg lehetett ugyan tudni, mely trükkökkel szerezték meg sokan az állami
vagyont, de nem volt elegendő egy sikeres bűnvádi feljelentéshez sem. Ez tehát
kevesebb volt, annál, amit a közönség várt, de mégis a legtöbb, a többi
kormányhoz képest. Ráadásul az M1 visszavásárlásával Orbán bebizonyította,
hogy a közjót esetenként államosítással is lehet szolgálni. Mostani beszédében
sem ment túl azon, amit mindig is vallott.
Miért hát a felzúdulás? Alighanem többről van szó, mint a választások
közelségéről. A korrupció felemlítése visszatarthatja a félősebb vagy a
viszonylag becsületesebb vevőket. S ezt azok zsebe várja, akikhez e pénzek be
szoktak folyni. A stratégiailag fontos elemek visszavevése pedig esetleg a
repülőtér eladását nehezíti meg.
Egy kis kitérővel szóljunk még arról, hogy mi lehet a privatizációból nyert
bevétel felhasználási módja. Ezzel lehet méltánytalanságot szenvedett
egyéneket kárpótolni, lehet az államadósságot csökkenteni, lehet
gazdaságfejlesztési célra felhasználni. Tulajdonképp egyet nem lenne vele
szabad csinálni: kipótolni a folyó költségvetés hiányát. Ekkor ugyanis legyen
bármekkora a bevétel, el fog tűnni, s pár év múlva semmi haszna nem lesz az
eladásnak. Mint aki kártyaadósságának törlesztésre eladja a földjét, s
csodálkozik, hogy nem tud megélni. Rövidlátó, koncepciótlan lépés. A jelek
szerint Gyurcsányék épp erre készülnek. Nem jogos hát minden, amivel ezt meg
lehet akadályozni? Költői a kérdés.
Végezetül: miért írtam, hogy nincs új a Nap alatt? 1993-ban a KDNP többször és
élesen kritizálta az MDF vezette privatizációt. Féltünk az elkótyavetyéléstől,
helytelenítettük, hogy az állami vagyon eladása nem szolgál semmiféle
társadalomépítési elgondolást, s nehezményeztük, hogy túl gyakran kerül
helyzetbe az akkor komoly politikai vereséget szenvedett baloldal. Hiszen
nemcsak az előprivatizálás során, hanem ezekben az években is zajlott a
korábbi politikai tőkének valós vagyonná való átalakítása. Az MDF akkor is azt
mondta, mint most: aki a privatizáció ellen van, az visszafordul a magunk
mögött hagyott múltba. Ránk uszították az európai kereszténydemokrata
vezetést, csak egy privatizációs szeminárium megrendezésével tudtuk elhárítani
a vádat, hogy nem fogadjuk el a piacgazdaság alapvető törvényeit.
Utólag biztos vagyok benne, hogy sokkal keményebben kellett volna kiállnunk a
véleményünk mellett. Megromlott volna amúgy sem rózsás viszonyunk az MDF-fel,
de valószínűleg jobban végzünk a választásokon, s talán a kétharmados
baloldali kormány sem jött volna létre.
Most világosan látszik, hogy Orbán Viktornak van igaza. Az igazság nem a
hangerőn múlik. Hogy mindez hasznos-e választási szempontból, azt csak 2006
tavaszán tudjuk meg. Nincs messze.
Surján László
.
