2005. augusztus 16. kedd 22:11
Gyógyul Gyurcsány gerince
Úgy volt, hogy európai körútra indul a tavaly ősszel elhíresült sátor; sőt, a magyar fővárosban is látható lesz valamikor. Brüsszel. A Schumann-tér. Talán még emlékeznek rá: az a bizonyos sátor, amelyet huszonnyolc felelősen gondolkodó alkotó rendezett be, közölve: íme, „The Image of Europe”. Mindazt láthattuk, a cím ígérete szerint, ami ábrázol, megtestesít, visszatükröz bennünket. Nem biztos, hogy legbenső lényegünket – sokkal inkább azt, ahogyan pillanatnyi valónkban megmutatkozunk. A tablók nem a múlt kinek-kinek dicső emlékeivel foglalkoztak. Hanem azzal: hogyan élünk – ma. Igen: milliárdokat sikkasztó csalókat, pornódívákat, kultúrbotrányhősnőket, és amúgy minden statisztikai mutatóban – abortusz, öngyilkosság, alkoholizmus – az élcsapatban jeleskedő országot vittünk az unióba. Erről kell kiállítást rendezni? És Rákóczi, Kossuth, Nagy Imre? A Nobel-díjasaink? A golyóstoll és a számítógép? Heveskedhetünk, akármeddig, de az igazság az, hogy a „brüsszeli botránysátor” csak a valósággal szembesített bennünket.
Amelyhez mindmáig ragaszkodunk…
Hiszen, úgy tűnik, nem válik abból semmi a pillanat hordalékává. A pornódíva ismét a lapok címoldalán – most annak apropójául, hogy talán feltűnik a megújuló Heti Hetesben. Na és? A kultúrbotrányhősnő most épp azért címlapsztori, mert nem sikerült ejtőernyővel megérkeznie az esküvőjére. Na és? A milliárdokat(?) sikkasztó(?) csaló(?) pedig – de hát tudják. Nem árt a sok-sok kérdőjel – a végén még kiderül, hogy semmit sem követett el, amiben pedig bűnös lenne, azt az ügyészség szabálytalanul rögzítette. Komolyan mondom – nem értem az egészet. Ezek az emberek, ott, a médiában, és a bűnüldözésben, komolyan azt hiszik, hogy – egyszer – nem kerülhetnek a helyzet másik oldalára?
Miről folyik, napok óta, a szó?
Hogy az ügyészség hibát követett el akkor, amikor a gyanúsítottat az ügyvédje jelenlétében hallgatta ki; mi több: az ügyvéd élhetett is azzal a jogával, hogy segíti ügyfelét; s a kihallgatás jegyzőkönyve ugyanúgy született, mint az összes, ilyenkor szokásos. A kihallgató rendőrtiszt, vagy az ügyész, esetleg a tárgyalást vezető bíró – attól függ, mikor melyik szakaszról beszélünk – előbb rákérdez, elmondja, majd tömöríti és lediktálja a jegyzőkönyvet. Ez, kérem, így történik – hiába állítja az ellenkezőjét a kriminalisztika tudós professzora, és a nyugalmazott rendőrtábornok. Akik talán még abban az időben szocializálódtak, amikor ügyvédről szó sem lehetett, gumibotról annál inkább. Most is ezt kellene?
Teszem azt, holnap valamely jeles médiaguru bekerül valamiért egy bűnügy kellős közepébe, és akkor lesz elégedett a magyar törvényességgel, ha kezdetnek jó alaposan verik, vagy három napig, utána – esetleg – alhat is három percet, de csak azért, hogy annál kegyetlenebbül ébresszék fel? Igen: a szóban forgó gyanúsított nyugodt volt, együttműködő, és szemmel láthatóan nem óhajtotta egyes egyedül „elvinni a balhét”.
Talán csak nem ez a baj…?
Ezért kell előre nyomást gyakorolni a közvéleményre, és a bíróságra?
Hogy bárki is neveztessék meg végül a vádiratban – az csak az ügyészség agyszüleménye legyen?
No de akkor hol a pénz?
A kihallgatást vezető ügyész annyit mond: „nekem ez így még nem elég”. A média kommentátorainak, és a nyugalmazott „szakértőknek” máris az a megalapozott szakmai véleménye, hogy az „ügyészségnek prekoncepciója” volt. Holott mi történt valójában? Egy ügyész nem azt a közismert szófordulatot használta (és amely, ezek szerint, megnyugtatóbb lett volna a szakma nagy öregjeinek), hogy – és elnézést még a kipontozásos ráutalásért is olvasóinktól – „beszélj, a q..a anyád, vagy összetöröm a csontjaidat”, esetleg „a bokádnál fogva lógatlak ki az ablakon, te rohadék”; nem, nem ez hangzott el. Hanem annyi: ez itt nem kerek, kérem, egészítse ki – ha tudja. S hogy megmutatták neki a folyószámla-kivonatokat? Hogyan másképp lehet valakit szembesíteni a terhelő bizonyítékokkal? Ez van a kezünkben, gondold át: hazudsz, vagy együttműködsz.
A legmélyebb tisztelettel, és nem egyfajta óvatoskodás miatt mondom: e pillanatban még bármi kiderülhet. Akár az is benne lehet a pakliban, amit most olyan vehemensen próbálnak bizonygatni a „pártatlan szakértők”. De ha benne is lesz (feltéve, de meg nem engedve, ahogy mondani szokták) – az a kihallgatás videofelvétele alapján még nem állítható. Igen: én, személy szerint, örülök annak, hogy valaki nem burkolódzik makacs hallgatásba. Ezt is megtehette volna; avagy van arra valamilyen törvény, netán eljárásjog, hogy egy gyanúsított ne tegyen némasági fogadalmat? Ne kapjon amnéziát; s minden egyes hozzá intézett kérdésre legfeljebb a személyi számát, vagy a társadalombiztosítási azonosítóját közölje. Ahogyan ezt elszánt katonáktól, vagy partizánoktól látjuk, a nem kevésbé elszántan készülő mozifilmekben…
Igen – elég legyen a fegyelmezett, eredményességre törő, udvarias hangnemű kihallgatásokból.
Elő a gumibotot… De akkor aztán mindenkivel szemben…
A lényeg, persze, itt is a brüsszeli sátor. Hogy elavultak-e az ott látott, magyar vonatkozású pannók? A botrányainkra vagyunk-e büszkék, vagy azzal foglalkozunk, hogy a munkanélküliek száma átlépte a négyszázezret; örülhetünk, ha a költségvetés hiánya valóban nem éri el a tervezett dupláját; s hogy a legkomolyabban véve immáron fogalmunk sincs arról: mi lesz a magyar légi közlekedéssel, vagy a vasúttal. Persze, öröm az ürömben: gyógyul Gyurcsány gerince.
Na, ezt azért én még nem kiabálnám el…
Tamási Orosz János
.
