2005. augusztus 16. kedd 22:14
VÁLASZÚTRÓL ÉRKEZETT
Találkozás Kallós Zoltánnal, a népzene szerelmesével
„Sajnos: nem ritka a lenéző, lebecsülő megjegyzés. Időnként kifejezett gyűlöletet tapasztalok, amit nagyon nehezen tudok megérteni. Nézze – én semmi rosszat nem mondok rájuk. Bárkinek lehet saját véleménye politikáról, tudományos módszerekről és természetesen a népzenéről. De ne nézzenek olyan csúful ránk; és ne csúfolkodjanak..." – szól halkan Kallós Zoltán népzenekutató, aki tíz nappal és hetvenhárom évvel ezelőtt született az erdélyi Válaszúton.
– Az, amit lebecsülésnek nevez, nem inkább megütközés? Hisz sokak szerint leáldozott az élő népzenének, le a táncház-mozgalomnak.
– Pedig nem így van! Való igaz: még az akadémián is temetik... De nem kell. Akik így vélekednek, halvány fogalmuk sincs arról: mi történik valójában a táncházakban. Tudok olyan ismert néprajzosról, népzenekutatóról, aki soha be nem tette oda a lábát – de véleménye, az van. A televízióban volt hasonló afférom, amikor átvettem a Magyar Művészetért Díjat. A riporter elém tett néhány Korniss-fotográfiát a változó Erdélyről, azt kérdezve: létezik-e még ez a világ!? Azt válaszoltam: nézzen be a Budapest Sportcsarnokba, a táncház-találkozóra. Figyelje meg néhány percig az ott táncoló tízezernyi lelkes fiatalt a küzdőtéren; de figyelje meg azt is: lát-e ott valakit a művelődési tárca képviseletében? Villámgyorsan lekeverték a riportot...
– Ha jól értem: legfőbb szomorúsága az, hogy kevés támogatást kap az élő népzene.
– Ez csak egyik oka fáradtságomnak. Furcsa kettősségben élek: egyfelől fogynak az ősi, egymást követő nemzedékek, amelyekben apáról fiúra szállt a hangszer, a dallam, s így valóban autentikus módon közvetítette azt az utód. De jött a gépzene, a könnyűzene robbanása, és párosult ehhez az ártó szándék. Minden arra ment ki, hogy elpusztítsák a hagyományt. Otthon, Erdélyben, az elmúlt rendszerben a vegyes lakosú falvakban nem engedték például a külön táncokat. Az eredmény? Bonchidán nyolc zenekar létezett; de már nem volt kinek muzsikáljanak. A fiatalok nem tanulták meg, az öregek lassan elhalnak – kész. Vége. Másfelől viszont – ezért beszélek kettősségről – egyre több fiatal fedezi fel ezt a világot, különösen a táncház-mozgalmakon keresztül. A spontán érdeklődést tudatos választás mélyítette tovább: akik kiöregedtek, hozták a gyerekeiket, sőt, sokan már unokáikat kísérik el. Egyre többen értik: az, hogy van egy anyanyelvünk, magában hordozza, hogy kell lennie zenei anyanyelvünknek is. Amelyhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra: a tánc testbeszéde.
– Tanári levezetés volt; méltó a kolozsvári Zeneművészeti Főiskola egykori hallgatójához.
– Amit azonban sohasem fejeztem be. 1951-ben kezdtem el, de kétszer is kizártak. Először társadalmi származásom miatt, a második évben. Majd, amikor kiderült, hogy az apám illegális kommunista volt, mégis visszavettek. Negyedikben jött egy új rendelet: azok, akiknek a szülei Kolozsvárott éltek, nem kaphattak ösztöndíjat. Fizetni viszont nem volt miből, így kimaradtam. Egy év múlva újra kezdtem a negyediket, addigra – elvileg – már kaphattam volna ösztöndíjat, mert eltörölték a szülőkre vonatkozó rendeletet. De mégsem juthattam hozzá, hiszen évismétlő voltam. Sakk és matt... Szerencsére a folklór-szakot addigra sikerült elvégeznem, az ugyanis csak öt félévből állt. Más nem is nagyon érdekelt. Elmentem Moldvába tanítani. Olyan szándékkal, hogy megcsinálom a falu monográfiáját, de megszűntek a magyar iskolák; így a gyűjtés jóval nehezebbé vált. Ahhoz ugyanis ott kell lenni a helyszínen; az eredetit a legakadémistább könyvtár sem pótolja...
– Különösen akkor lehetett nehéz, amikor már börtönbüntetés járt érte.
– Elvittek, lecsuktak, többször is. Házkutatásokkal kezdték; nem vették jó néven, hogy a kutatási, gyűjtési eredményeimet kiküldtem az országból. Hiába magyaráztam a szekusoknak: egy ilyen munka nem lehet öncélú. Olyan értékeket tartalmaz, amelyek a magyar kultúra szerves részei, s ezáltal az európai és az egyetemes kultúra elemei. Feltettem a kérdést: egy demokratikus rendszerű ország polgára nem lehet külső levelező tagja egy szintén demokratikus ország tudományos akadémiájának? Észérvek helyett – lecsuktak. De ma már nem jó erről beszélni; jobb nem is emlékezni rá.
– Pedig komoly törést okozhattak önben ezek az évek, hiszen nem nagyon végzett kötött, hivatali munkát. A lexikonok szerint is 1969-től szabadfoglalkozású...
– Mit tehettem volna? Ott sétáltak a kapum előtt a titkos megfigyelők – nyíltan. A leveleimet felbontva kaptam meg. Rossz volt... De hogy törés-e? Nem biztos. Úgy voltam vele: minél jobban piszkálnak, annál inkább belém dugják az ördögöt. A zaklatás csak még nagyobb erőt, ösztönzést adott: hogy csakazértis. Mert ilyen a magyar ember...
– A szabadfoglalkozás leltára: egy négyrészes film az életéről, több sikeres, újabb és újabb kiadásokat megért könyv, hangfelvétel; az Életfa-díj és a Kossuth-díj.
– Erősen töprengtem azon, hogy elfogadjam-e? Mármint a Kossuth-díjat. Az értesítést sem kaptam meg időben, mert elkerültük egymást: a levél elindult Erdélybe, én viszont korábban már Pestre utaztam. Amikor elvégeztem a dolgomat, az utolsó nap bementem a Határontúli Magyarok Hivatalába, Tabajdi Csabához. Váltottunk néhány mondatot, majd megkérdezte: meddig maradok? Mondom neki: holnap megyek haza. Nincs már miért itt maradnom. Otthon ünneplem március tizenötödikét... Kénytelen volt megvallani: miért marasztal annyira. De láthatott az arcomon valamit... Azt kérdezte: nem örvendek? Cseppet sem, feleltem. Hetvenéves fejjel már nem tudok örülni. Ha tíz-tizenöt évvel korábban kapom, akkor egy bizonyos védettséget jelentett volna számomra, no és anyagi segítséget. De ma már... Igaz: hogy ki kapja, miért kapja, kitől kapja, mit kap, az mindig egy ördögi, bűvös kör. Komolyan mondom: csak azért vettem át a Kossuth-díjat, mert nem akartam megbántani a visszautasítással azokat, akik felterjesztettek.
– Végülis: egy életmű elismerésének méltó koronája.
– Jól mutat majd a lexikonokban... Más az, ami engem boldoggá tesz. Örültem a Muzsikás együttes állami elismerésének, bár az is elkésett, de még nagyobb öröm volt látni koncertjeik sikerét. Például a pár nappal ezelőttiét, a Zeneakadémián. Ilyen ott talán még nem is volt: hogy a magyar népzene ennyire elementárisan hatoljon be oda. Ott, ahol játsszák Kodály és Bartók műveit, de nem tudják, hogy azok miből születtek. Sokáig még csak népzenei oktatás, folklórszak sem volt az akadémián... De boldoggá tesz az is, hogy olyan fiatal nemzedéket látok, nem csak körülöttem, hanem szerte a világban, amely kőkeményen akarja ezt a zenét. Visszafordul a népzenei hagyományokhoz, vissza a gyökerekhez, mert szereti ezt a dallamvilágot, ezeket a hangszereket, ezeket a táncokat. Szereti és akarja. És "vevő" rá a nagyvilág is, hiszen Japánba, Tajvanra járnak ki a magyar népzene- és táncoktatók! Úgy érzem: most érik be munkám gyümölcse. Csak az a kár, hogy nem jött korábban ez a demokrácia. Vagy tíz-tizenöt évvel hamarabb kellett volna. Hogy lehessen szabadon jönni, menni, mozogni, építkezni.
– És gyűjteni... Hiszen még mindig akadnak eldugott helyek. Erdély, Vajdaság, Felvidék; vajon hol van a leggazdagabb anyag?
– Nem a lokálpatriotizmus okán mondom, hogy Erdélyben. Ott inkább megmaradt a hagyomány. Minél nyugatabbra megyünk, annál haloványabb, vékonyabb a réteg. Erdélyben őrződött a folytonosság, hiszen nem volt számottevő török uralom; Moldva pedig eleve megrekedt egy szinten. A csángók elveszítették a kapcsolatot a magyarsággal. Úgy a nyelv, mint a zene, a viselet, a szokások terén. Ott már valóban az utolsó percekben járunk, hiszen megindult a nyelvváltás. De hány évszázadon át tartották magukat! Ezért is bántott néhány napja egy megjegyzés a magyar rádióban. Sükösd Levente riportját, amely a csángó bálon készült, így konferálta le a bemondónő: most azonban nem a "bocskoros" csángók zenéjéből fogunk közvetíteni, hanem; és már nem is tudom, kiket jelentett be. Annyira felbosszankodtam – és annyira szomorú lettem. Megalázó mondat volt; nem csak rám és a csángókra, hanem valamennyi népzenészre, valamennyi népdalénekesre nézve. Elsősorban persze a csángókat alázták meg, akik annyi évszázadon át a magyar kultúra legkeletibb végvárának őrizői voltak. Csoda, hogy még tudnak magyarul; és olyan értékeket óvtak meg számunkra, amelyeket mi már régesrég elfelejtettünk.
– És amelyeket fiatalok ezrei töltenek meg újra élettel, szeretettel.
– Rengetegen vannak. Jobbnál jobbak. Az eredeti hangzást adják vissza, sikeresen, hiszen hangzó anyagból tanulnak és nem kottából. Kottából ezt nem lehet megtanulni. Lajtha László is megjárta, amikor széki gyűjtése után nekifogott lejegyezni az anyagot. De nem tudott megbirkózni a brácsa hangzásával: milyen fogásokat alkalmaz a zenész? Milyen hangzatok állnak elé? Elkerülte ugyanis a figyelmét az, hogy laposra volt faragva – régies módon – a brácsa pallója, így a három húr egyszerre szólalt meg. Rendesen oda kell figyelni... Ahogyan ezekre a fiatalokra is. De nem bizonygatom tovább; minden szónál ékesebb bizonyíték volt a Budapest Sporcsarnokban a XVIII. Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár rendezvénye, március 27-28-án. Folk-kocsma, népzenei koncertek, tánctanítás, búcsú-szokások; szóval: össznépi mulatság. Az, aki eljött, megérthette: miért vagyok én szomorúságaim ellenére boldog, nagyon boldog. Vagy, ha ez kevés volt, jöjjön el nyáron Erdélybe, a szülőfalumba, a VIII. Mezőségi Népzene- és Néptánctáborba. Lesznek ott táncosok Feketelakról, Magyarpalatkáról, Szépkenyerüszentmártonból; de felsorolni is sok lenne: honnan mindenfelől. Aki temetni szeretné ezt a kultúrát, az jöjjön el közénk! Érkezzen – Válaszútra...
Tamási Orosz János
(készült 1998 márciusában)
.
