2005. augusztus 20. szombat 21:43

 

Bármilyen hazugság megengedhető…

 

„A recept egyszerű: végy egy velejéig hamis állítást, éppen azt, amit igazolni akarsz, tekintsd cáfolhatatlan ténynek, majd ugyanezt a módszert folytatva kapcsolj hozzá bármit, ami alkalmasnak látszik konstrukciód igazolására. Logikai hibák ne zavarjanak, a gondolatmenet lukas részeit töltsd ki gyűlölködéssel. A letiprandó ellenséggel szemben bármilyen hazugság megengedhető” – írta a minap Ripp történész a Népszabadságban. Hát igen – úgy nagyjából valóban így dolgoznak ők; bárha épp a másik oldalt vádolják, folyamatosan, e módszerrel. Ami az embert először dühíti, utóbb felháborítja, végül már csak rettentően mulatságosnak tartja.

Mert hogyan másképp vélekedhetnénk Ripp úr egyik, ezt követő mondatáról? „Ma már a jobboldali politológusok között is nagyon ciki az MSZP utódpártiságát ideológiai és politikai örökségként értelmezni. Schmidt történészként nyilván tudja, hogy az 1989-es rendszerváltó Magyarországon milyen körülmények magyarázták október 7-én az MSZP-nek azt a (tévesnek bizonyult) döntését, hogy a kommunista párt politikai örökségét elvetette, de a törvényes és békés átmenet szempontjára való tekintettel a jogutódlást vállalta”. Hát valami erről lenne szó, kérem tisztelettel, kedves baloldali nemzetmentő honfitársaim… Amivel, itten, eltetszettek szólva lenni egy kicskét… Hogy ugyebár: amennyiben a magyar szocialisták csupán 1989-ben vetették el a kommunista párt politikai örökségét (amely ugyan, Ripp történész szerint utólag tévesnek bizonyult…), akkor mi a vita tárgya? Különösen akkor, ha az szintén nem képezi tagadás tárgyát, hogy egyébként a jogutódlást vállalták.

Lefordítva ez annyit jelent: a cégtábla ugyan új, de a főkönyv a régi.

S minden új hazugság ennek görcsös tagadásából keletkezik.

Mert hiszen, vegyük végig: amennyiben a kommunista örökség, mint mondottuk, csupán 1989-ben lett elvetve, s mint mondottuk, azért akkor is tévesen, akkor viszont addig a kommunizmus jegyében tetszettek működni az előd elvtársaknak. Hogyan kerül akkor a csizma az asztalra? Miért kell olyan görcsösen bizonygatni, hogy a kommunisták sohasem vallották magukat baloldalinak; hogy a baloldal nem ront rá sem olykor, sem soha, a nemzetére? Hogy Rákosi és Sztálin nacionalisták voltak, s nem internacionalisták; s hogy akkor itt, a vasfüggönyön innen, de különösen nálunk, szóval a két pólus egyikén – mindenki el lett nyomva. Egy fantomizálódó ideológia fantomizélt képviselői által.

Olyan konklúziók levonásáig jutva így, mint például Hegyi Gyuláé, szintén a Népszabadságban: „A jobboldali kurzus 1945-ben egymillió halottal, az ország lerombolásával és teljes kifosztásával ért véget. A Kádár-rendszer pedig azzal, hogy 1990-ben kiírták a szabad választásokat. Ennyit arról, ki rontott rá a nemzetére”. Igen – végy egy velejéig hamis állítást, majd terjeszd… Emeld mellé Tamás Gáspár Miklós legújabb tézisét is, amely így hangzik: „A Fidesz volt miniszterelnöke, a néma képviselő, olyasvalamit mondott Erdélyben, hogy a baloldal nemzetietlen, méghozzá genetikailag”. Mindezt öntsd le Fejtő-tejszínhabbal, s tálald naponta tizenkétszer. Hát kérem tisztelettel: TGM ismét nem mond igazat. Permanens szokása ez immár neki – no de nem csoda. Annyi világnézettel, amennyi neki már volt, az ember olykor elvész az állítások tömkelegében. S hogy akkor én most ehhez hogyan is viszonyulok, per pillanat… Nos, a tények kedvéért: a volt miniszterelnök nem azt mondta, hogy a baloldal nemzetietlen. S azt sem állította, hanem éppen hogy kizárta a „genetikai meghatározottság” felvetésének helytállóságát. Az oktalan – vagy épp nagyon is okkal magyarázható – gyűlölet-rohamra azonban nem tények kellenek, hanem azok – hogyan is mondta Ripp történész… - „velejéig hamis” kifordítása. „Logikai hibák ne zavarjanak, a gondolatmenet lukas részeit töltsd ki gyűlölködéssel. A letiprandó ellenséggel szemben bármilyen hazugság megengedhető”. Már csak az kell, hogy a rohamot egy „név” segítségével indítsák. Jelen esetben Fejtő Ferenc fejtegetéseivel…

Akire, persze – láss csudát… - olykor érdemes odafigyelnünk. Legalábbis az egyik Fejtőre – mert, ezek szerint, van belőle egynehány… Nos, az, akit én most idézni fogok, egy igen emlékezetes beszélgetést folytatott már jó évtizede Jacqueline Cherruault-Serperrel. A dialógusból könyv is született – magyar fordítása 1996-ban jelent meg. Ebből idézek én most néhány rövidebb-hosszabb szemelvényt, mindenkit arra kérve: vessék össze a mondatokat azzal az össztűzzel, amelynek néhány jellemző lövedékét fentebb felvillantottam.

 

Az első kérdés: hogyan is minősítendő az a kommunista politikai örökség, amely a szocialisták által csak 1989-ben lett elvetve (akkor is téves döntés által; de ezen már derültünk. Bocsánat – olyan szórakoztató…) Olvassuk erről – Fejtőt.

 

„Azt hiszem, néhány más szabadelvű gondolkodóval együtt én is segítettem eloszlatni a látszatokban bízók illúzióit, azokét, akik hagyták, hogy megmérgezze és manipulálja őket a kommunizmus, amiről én - a szerencsének vagy az ösztöneimnek köszönhetően - igen korán megéreztem, hogy végzetesen torz és gyilkos természetű, akárcsak öccse, a nácizmus. Távolról sem vagyok hősies alkat, mégis - még a nagy specialista és gondolkodó Hanna Arendt előtt - habozás nélkül kimondtam, hogy századunk két nagy totalitárius rendszere között, a „fasiszta kommunizmus” - e nevet József Attila adta neki - és a kollektivista nácizmus között alapvető rokonság van. Hatalomra jutásuk, hatalomgyakorlásuk titkait nem metafizikai, hanem történelmi értelemben igyekeztem leleplezni. E rendszereket olyan ellentmondások, frusztrációk, megalázások, de reménykedések hozták létre, melyek mind a mi civilizációnk alvilágának, főképp az első világháború okozta szenvedéseknek és megrázkódtatásoknak a szülöttei. A XX. század egymást követő nemzedékeinek folyamatosan szembe kell nézniük mindazokkal a problémákkal, amelyek elé a múltban és a jelenben egyaránt az ellenőrizhetetlen történelem állítja az emberiséget, de megoldani még eddig nem volt képes”.

 

Erről van szó. És arról, hogy nálunk (is) ennek nevében vezették meg az országot, bár, közben, a szocializmusra hivatkoztak. De nem megtagadva a politikai örökséget… S ha már József Attila szóba került – mit is kérdezett a minap Fejtő Ferenc? „A Magyar Nemzetnek a nevem körül kerekedett „hamis mítosz” elleni feldördülését talán az okozta, hogy jóformán egyetlen túlélő tanúja vagyok József Attila hajthatatlan hűségének a baloldalhoz és a szocializmushoz”? Nos, e hajthatatlan hűség nem volt kritikátlan. Ezt – többek között – az egykori szerkesztőtárstól is tudjuk, aki ebben az interjúkötetben (is) így emlékezik:  

 

„A kommunista kalandot Attilával együtt éltem át, és egy időben, ugyanegy ok miatt léptünk is ki belőle. Később Lukács szememre hányta, hogy én befolyásoltam Attilát a KP-vel való szakításra. Én, a burzsuj, őt, a prolit. Én a fiatal kezdő őt, aki már megírta néhány legszebb versét. Lukács megpróbált rábeszélni, hogy ismerjem el bűnösségemet. Amikor 1948-ban találkoztunk Párizsban, akkor a kommunista párt szerette volna József Attilát visszahalászni magának, s ehhez Lukács segédkezet nyújtott. Kevéssel azelőtt a magyar szociáldemokrata pártot puccsszerűen magába szívta a KP és Lukács, isten tudja miért, azt hitte, hogy én kérni fogom a pártba való felvételemet és ezért magamra vállalom majd József Attila rossz szellemének szerepét. A valóságban József Attilát kizárták a Pártból, mert tiltakozott szektássága ellen. Megbocsáthatatlannak tartotta, hogy a Komintern arra bíztatta a német kommunista pártot, hogy működjék együtt a nácikkal a porosz szociáldemokrata kormány megdöntése érdekében. Amikor ez történt, én börtönben voltam, Attila látogatóba jött hozzám, és elmondta. Ha nem zárják ki, akkor elment volna magától. És vele én is”.

 

De – kizárták. Annak az eszme-rendszernek, ideológiának a gyakorlati szolgálatából, amely, lám, még az illegalitásban is csak annak virtuális valóságaként létezhetett… De térjünk rá a legkínosabbnak tűnő kérdésre: a kommunizmus és a zsidóság kapcsolatára. Erről tíz éve Fejtő így emlékezett (érintve, kicsit, a területvesztés kérdését is):

 

„Kedves Jacqueline, hogy ez a történet érthetőbb legyen … hadd mondjam el néhány szóval, mi történt Magyarországon az első világháborúban elszenvedett vereség után. 1918 októbere és 1919 augusztusa között két forradalom söpört végig Magyarországon. Az első demokratikus volt, és egy függetlenségi, radikális politikus, gróf Károlyi Mihály neve fémjelezte, a második kommunista, és Kun Béla nevéhez fűződött. Kun Béla Erdélyben újságírósodott, s 1917-ben fogságba esett és Oroszországban barátságba került Leninnel. Mindkét forradalomban, de különösen a kommün idején a baloldali zsidó értelmiségiek jelentős szerepet játszottak. Amikor aztán az antant által is támogatott ellenforradalom hatalomra juttatta az adriai Osztrák-Magyar flotta segédtengernagyát, Horthy Miklóst, a zsidókat tették felelőssé a háború elvesztéséért, az ország katasztrofális megcsonkításáért és a kommunista kalandért egyaránt. Holott a főfelelős az előjogaihoz és a magyarság anakronikus hegemóniájához váltig és elvakultan ragaszkodó uralkodó földbirtokos osztály volt - s ami a kommünt illeti, a kisajátításoktól a zsidó burzsoázia is éppen annyit szenvedett, mint a régi uralkodó osztályok”.

 

Eddig idézem – az utolsó gondolatból egyértelmű, hogy Fejtő, természetesen, nem tekinti a kommünért kiszabott büntetésnek a trianoni békeszerződést. Ez rendben is van – a kérdés valóban sokkal bonyolultabb; hogy úgy mondjuk: benne volt az már a pakliban a Monarchia szakadozása óta; no de itt és most az a fő kérdés: vajon Orbán Viktor miért nem utasíthatja el egyik beszédében ezt a bizonyos „genetikai” felvetést – sőt, ha lehet, még Fejtőnél is radikálisabban? Mert a kérdés később ennél is konkrétabban terítékre kerül e hosszú interjúban; akkor, amikor a kérdező Fejtőt arról az emlékezetes vitáról faggatja, amelyet 1937-ben folytatott, Emmanuel Berllel, Fejtő akkoriban megjelent könyve (Isten és az ő zsidaja) kapcsán. Az idézett rész a kérdező felvetésével indul, aki szintén idéz, az említett kötetből: 

 

„J. c.-S.: Ami tehát a lényeget illeti, Berl egyetértett veled. Cikkében dicséri és „helytállónak" nevezi azt a megfigyelésedet is, hogy a kommunizmus hasonló helyzet elé állította a zsidókat, mint valamikor a Szent Pál-i kereszténység. „Tevékenyen részt vettek a megalapozásában, zsidóvolt Jézus, Mária, az összes apostolok. Szent Pált is beleértve, s mégis, a kereszténységtől semely nép nem szenvedett annyit, mint a zsidó." S ez áll a kommunizmusra is. Lustiger bíboros előtt kevés egyházfő jelentette ki, hogy a keresztény, aki zsidót üldöz, a Messiást, Krisztust üldözi.

F. F.: A zsidók mindkét esetben úgy ítélték meg, hogy a kezdeti tanításhoz és várakozásaikhoz képest árulás történt. A zsidó rítusokat elvető, a pogányokkal paktáló keresztények elárulták az egyistenhitet, és Szent Pál áruló volt, amikor Krisztust a Messiással azonosította, sőt még Istent is csinált belőle, és a Szentháromság tanával óriási engedményeket tett a pogány politeizmusnak. A kommunisták esetében Trockij ugyancsak azzal vádolta Sztálint, hogy elárulta Marx evangéliumát, sőt Lenin exegézisét is, mikor bürokratizálta a forradalmat. Mindebben Berl igazat adott nekem: "Sok zsidó, akárcsak sok nem zsidó, kommunista lett, mert a kommunizmustól, ettől az alapjában véve keresztény eretnekségtől - aminek Bergyajev nevezte - várta a megváltást az állandósult kirekesztéstől, üldöztetéstő1. Trockij, Buharin s Lenin számos volt bajtársa, hogy ne is említsem a zsidó Luxemburg Rózát, Karl Kautskyt, a szocialista elvek nevében emeltek vádat - az árulás vádját - a sztálinizmus ellen”.

 

Izgalmas kérdésfelvetés egy eredetileg francia nyelven megjelenő interjúkötetben; de akár csak utalás ugyanerre a problémára, ugyan elvetve s nem elfogadva azt, mégis – antiszemitizmus? Ugyanazért, amiről Fejtő könyvet ír, s amiről hosszas elméleti-bölcseleti vitákat folytat, másokat nyilvános megbélyegez, elítél? Ez, kérem, nagyon illetlen viselkedés. Az elkövetőt a tisztes kor sem mentesítheti a bocsánatkérés felelőssége alól… Hogy miért kellene ezt tennie? Elmondta ezt már Jacqueline Cherruault-Serpernek…

 

„A kommunista rendszer, amelynek mechanizmusait talán ma a firenzei Európa-egyetemen tanító Szakolczay Árpád barátom elemezte ki legjobban, nagyon megrongálta a közszellemet, állandó nyomást gyakorolt a megalkuvás, és mondhatnám tisztességtelenség irányában. Minden tiszteletem azoké, akik ilyen körülmények között meg tudták őrizni erkölcsi tisztaságukat. S még inkább azoké, akik kockázatokat vállalva ellenálltak. De nem ítélem el azokat sem, akik nem éreztek magukban hívatást a vértanúsághoz. Kolnai Aurélnak, akinek életművét most kezdik felfedezni Magyarországon, van egy nagyon szép mondása: tudni kell megbocsátani azoknak, akik bűneiket megbánják, de nem szabad elnézőnek lenni azok iránt, akik nem bánják meg. Megvetem az értelmiségieket - elég sokan vannak -, akik úgy akarják elpalástolni kommunista múltjukat, hogy a legzajosabb módon követelnek tisztogatást, számonkérést. Igaz, hogy ezen a téren sok kifogásolnivalót találok a magyar közéletben. A múltat be kell vallani, írta József Attila. Magyarországon még nem tartanak ott, hogy - mint azt Németországban megtették - megvallják a múltat. A nácizmus és kommunizmus erkölcsi romjait el kell takarítani”.

 

Így van.

Végre valamiben egyetértünk, Fejtő úr… De tessék már ezt megemlíteni azoknak, akik a kommunista párt politikai örökségét csupán 1989-ben vetették el, bár utólag már úgy gondolják, hogy egy téves döntés következtében, de a jogutódlást azért „bevállalják”. És mi lesz a következmények felelősségével? Amely a fasiszta kommunizmust így próbálja elkülöníteni egymástól, Önnel egy táborban, kedves Fejtő úr, hogy „A jobboldali kurzus 1945-ben egymillió halottal, az ország lerombolásával és teljes kifosztásával ért véget. A Kádár-rendszer pedig azzal, hogy 1990-ben kiírták a szabad választásokat”.

Ugye, mindketten tudjuk, hogy ez épp olyan iszonyatosan nagy hazugság, mint amilyen hazugságok vitték sírba a huszadik századot?

Ez minden, csak nem erkölcsi romeltakarítás.

Ebben részt venni, Fejtő úr, azt jelenti: Ön harmadszor is megszegi önmagával szemben támasztott elvárásait. Amelyről így fogalmazott, természetesen az interjút idézve: „Mind Rajk, mind Nagy Imre esetében az igazságérzetemet provokálták. S mindkét esetben áthágtam a magam állította szabályokat: nevezetesen, hogy újságíróként, történészként egyaránt mindig a tényekhez tartsam magam, pártatlan legyek, s majdhogynem személytelen”.

Szép mondat… Hogy alátámasszuk ezt a mai Fejtővel, villantsuk fel egyik mondatát legutóbbi történelmi leckéjéből: „…hadd frissítsem fel, úgy látszik hatalmi gőzöktől elhomályosodott elméjében, azt…”

Már mindegy is, hogy mit… Egy szakrális ünnepen írom e sorokat – ma legfeljebb a fohászunk lehet közös: Uram, világosítsd meg elménket… S védj meg a velejéig hamis állításoktól, mindannyiunkat.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra