2005. augusztus 22. hétfő 21:17

 

Kilenclukús, Piroschkás demochráczia

 

„Jelentős mértékben csökkent az ügyészség iránti bizalom a Kulcsár Attila vallomásáról készült videofelvételek nyilvánosságra hozatala után, amikből a többség szerint a vádhatóság elfogultságára lehet következtetni - derül ki a Népszabadság és A szólás szabadsága című műsora megbízásából készített Medián-felmérésből” – olvasom, szomorkásan. Mert hát, ugye, mi mással szemben csökkenne az említett orgánumok szerint a bizalom, a jelenlegi konstellációk szerint, ha nem az ügyészséggel…? Amely orgánumok, mint tudjuk, a legvitatottabb esetekben sem ítélték – és ítéltették fogyasztóikkal – kétségesnek az ügyészség magatartását – akkor, amikor annak vezetőjét még Györgyi Kálmánnak hívták. Akkor még az volt a lakosságnak szóló kvízkérdés: vajon meddig lesz még ereje a legfőbb ügyésznek ahhoz, hogy visszaverje a nemtelen támadásokat…?

De ne mélyedjünk túlságosan a múltba; ez valahogy úgyis kiment a divatból; tűnődjünk inkább azon: bolondság-e részemről az, amikor egyenes összefüggést vélek felfedezni két tény között? Nevezetesen – akár elfogadva, hogy növekvőben a lakosság törvényhozással szembeni bizalma, de, ugyanezért, nem ártana egy kicsit nagyobb média-önkontroll. Vagy, ha ez nem megy, hát akkor jóval szigorúbb média-kontroll. Akkor ismét Tájékoztatási Hivatallal, Lakatos elvtársakkal és egyebekkel… Mert azért ez már több, mint nevetséges, kedves – kollégák. Mert hát, végtére is, azok volnánk…

De hol van mindennek a vége; a határa?

Vegyük már végig, úgy nagy vonalakban. A kilencvenes évek elején még úgy gondoltuk: no, végre, létrehozzuk a szabad sajtót. BBC-mintájú média-etikával, annak magyarított kódexével; esetleg az amerikai tapasztalatokat hasznosítva – de mi azért tudni fogjuk, hol a határ a mértékadó és a bulvár között. Ennek jegyében aztán el is kezdtük, a legnagyobb szorgalommal, elverni a port azokon, akiket – részben a sors kegyetlen kényszere, részben természetesen az önkéntes szakértelem – arra kárhoztatott, hogy az á után bét is mondjanak. Ha már annyira akarták a többpárt-rendszert, a szabad választásokat, hát akkor üljenek is be a parlamentbe, a kormányhivatalokba. Ők beültek, mi pedig elkezdtük bizonygatni: mennyire nem értenek hozzá. Ötleteink persze voltak, a pálya széléről, ám ezek tálalása közben szép lassan korrodáltuk az emberek amúgy sem túltengő közbizalmát.

Azóta pedig, nem is olyan szépen, és nem is olyan lassan, beállt az a furcsa helyzet, hogy a média „csinálja” a politikát. És írja felül a közbizalmat. Mert, maradva a kiinduló pontnál: vajon miért is csökken – ha csökken – az emberek bizalma az ügyészség iránt? Két eset van. Az első: az emberek döntő többsége – a megkérdezettek hetven százaléka, hogy szakszerűségbe bújjak – járatják maguknak az ügyészség belső tájékoztatóit, a különböző közlönyöket; óránként ránéznek annak internetes honlapjára, együtt vizsgálják a különböző ügyeket az eljáró ügyészekkel, otthon, vacsora közben megvitatják házastársaikkal azt, hogy aznap, valamely ügyben, a fővárosi, vagy megyei ügyész vajon elég szakszerűen kérdezett-e. Nézeteiket összevetik a minden háztartásban a szakácskönyv mellett tartott perrendtartási kézikönyvekkel, a polgári és a büntető törvénykönyvekkel; sőt, természetesen, az alkotmány odavágó paragrafusaival, valamint az alkotmánybíróság állásfoglalásaival is naprakész lépést tartanak. Ez az egyik eset.

A másik: naprakész ismereteiket a sajtóból szerzik. S így bizalmuk „napi árfolyam-indexe”, bizony, a tudósítások hangvétele alapján keletkezik. Már most csak azt kell eldöntenünk, független források által, amelyek a könyv- és lapkereskedők kimutatásai alapján bármikor fellelhetőek, hogy vajon a perrendtartási kézikönyvekből, vagy a sajtótermékekből fogy több? Amennyiben kiderül, hogy – akár a Kulcsár-ügy óta - A Büntetőeljárás jog (Kommentár a gyakorlat számára), esetleg a Büntetőeljárási jog (Osiris, 2001) címmel megjelent kiadványokból milliókkal több fogyott, mint a Da Vinci kódból, vagy a Népszabadságból, akkor készséggel elhiszem, hogy az első pont lépett érvénybe.

Amennyiben viszont kiderül – esetleg, amit feltételezni sem merek… - hogy a megkérdezettek hetven százalékának keze ügyében a nevezett kiadványok még a célból sem fordultak meg, hogy kitámasszák vele a billegő konyhaasztalt, akkor – marad a Népszabadság. Amely, akkurátusan összehajtogatva, egyébiránt épp úgy megfelel erre a célra; sőt, tapétázandó fal előkészítésére is alkalmas. (Azt, hogy gyerekkoromban nagyapám egy nagyon prózai cél eszközének tekintve vagdosta fel nyolcadrét ívre – már mondani sem merem…) S marad, természetesen – hogy ne szűkítsük egyetlen szereplőjére a médiát – az az információ-halmaz, amelyet az írott és az elektronikus média összességéből szereznek az emberek. Amelynek alapján eldöntik, hogy bízzanak-e, vagy sem, az ügyészségben.

Hiszen az újság, ugye, nem hazudik…

Kedves kollégák. A minap már megkérdeztem magunktól: valóban az lenne megnyugtatóbb, ha ismét előkerülnének a kihallgatások során a gumibotok?

Hát én nem szeretném…

De azért, e hosszú bevezető után, már sokkal rövidebben, tekintsük át a múltat. Ugye, mi, sajtómunkások, sohasem gondoltuk úgy, hogy a hatóságokat is megelőzve jogunkban áll ügyeket véleményezni; olykor ítéleteket megelőlegezni. Lehagytam a mondat végéről a kérdőjelet; a nyelvtan szempontjából helyteleníthető módon, de ez legyen a legkisebb bajom… Mert hiszen mi sohasem közöltünk kormányülésekről készült – nem publikus – jegyzőkönyveket; vállalva akár sajtópereket is, de mindeközben azt hirdetve: az olvasóinknak jogában áll megtudnia. Hogy mit, az sohasem derül ki, hiszen többnyire ezek a jegyzőkönyvek sem teljesek; az érintett szerkesztő dönti el, hogy per pillanat épp kit óhajt lejáratni, megbuktatni, vagy csak kényelmetlen helyzetbe hozni. A mi médiasztárunk a bankrabló; nekünk énekel a sikkasztó táncdalénekes; kreált politikai ügyként vetjük tekintetünk s tekintetünk rá az olvasókkal a számlagyárakra, törvényt sértő közbeszerzési ügyekre, közpénzért közpénzt megszerző, közügyben közeljáró, de közben magánsápot szerző ügyvédekre. Fotóssal és szerkesztői rokonszenvvel várjuk a stadionépítő vállalkozó kiszabadulását, sőt, az egyik politikai oldalt levadászni szándékozó vállalkozóval előzetes letartóztatása közben is meghitt televíziós beszélgetést folytatunk. Mert, hiszen, más a média, és megint más a törvénytisztelet kialakításának közcélja; igaz?   

De nézzük, hisz megint szükségtelenül a múltba mélyedtem, a bróker-ügyet. Vajon miért épp az ügyészségbe vetett bizalma csökkent az embereknek? Mert azt, ugye, készséggel elhitték a sajtónak, hogy az ügyet – lényegében – kirobbantó bankfelügyelet-vezető önmagát verette meg. (Lassan-lassan talán az is kiderül, hogy a média-vezért sem lelőtték, hanem ezt a módját választotta az öngyilkosságnak…) S hogy az ügyről – épp a bróker által, személyesen – elsőként értesülő államtitkárnak semmi oka sem volt arra, hogy komolyan vegye azt. Ugye – annyi mindenki keresi meg az embert, majd minden nap, azzal, hogy „sikkasztottam tizenhét milliárd forintot, államtitkár úr, kérem, rendeljen el vizsgálatot”. Hogy mennyi bolond szaladgál manapság a hivatalokba, szívecském, emlékezett vissza a történetre este az államtitkár, a pörköltszaft tunkolása közben… És azt is elhittük, hogy az ügyben elsőként nyomozó rendőrtisztet tolltartóval vették meg a szírek – miközben máshová százmilliókat vitt a taxis-futár, bevásárló-szatyorban. A lehallgatási jegyzőkönyvek jogszerű megsemmisítéséről nem is beszélve – persze, azért még ezt is az ügyészség nyakába lehet ám varrni… Mert azért lassan csak kiderül(het), hogy nem kérték be azokat időben; nem ismerték a megsemmisítési eljárás szabályait. Így ők tehetnek arról, hogy a hivatal bezúzta. Egyébként is penészesek voltak, vagy más, fertőző gombát leheltek magukból – jogosan égettette el azokat a könyvtár főigazgatója.

Tessék? Hogy ez egy egészen más ügy?

Biztosak ebben?

Olvasatra nem ugyanaz mind a kettő…?

Tisztelt kolléga urak. Tisztelt civil értelmiségiek. Tisztelt rendőrhatóságot tanító professzor urak. Elmondok önöknek egy történetet. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy parlamenti választás. Amelynek során a szocialisták egy csomó mindent ígértek a romáknak – majd ezek beváltásáról, a győzelem után, megfeledkeztek. Akik ezért bosszút forraltak. Megtalálták hát maguknak a brókert, akit megokosítottak. Találtak hozzá egy főbankárt is, akit viszont – hogy is mondjam – rávettek arra, hogy ügyeskedjen együtt velük. Majd megásták a vermet, és abba szép sorban becsalogatták a gyanútlan, ártatlan, a törvénytelenség legkisebb gyanújára sem gondoló ügyfeleiket. Amikor megérett a helyzet – hopp, megrántották a kötelet. Az ártatlan ügyfelek belehullottak a verembe; végül ki fog derülni, hogy nem akkorra a kár, mindenki ártatlan lesz, de a romák is kivívták a tiszteletet. Ostoba történet? Sohasem hinnék el, kitől hallottam… Aki pedig olyasvalakitől hallotta, akiről sohasem hinném el, hogy ilyesmiket mesél. Bár épp eleget mesél, nem is oly ritkán, a képernyőn…

(No, most légy okos,… Vajon melyikük fogja magára venni? Te, ott, ne szorgoskodj annyira – túl nyilvánvaló lennél. Mindenben azért ne akarj ennyire benne lenni…)

A fenti történetről csak annyit – ez az egyik, a körön belüli, szerecsen-mosdató forgatókönyv. Azok számára, akikben ott motoszkál valami. Ha másért nem, hát azért: hogy hogy az ő címüket nem tudta a taxis…?

Maradjunk a lényegnél. Addig, amíg a média a legbűzlőbb ügyekben is liheg azért, hogy ne a vélt vagy valós bűnösökön verje el a port, hanem hol a rendőröket, hol az ügyészeket próbálja meg ellehetetleníteni, lejáratni – addig ne örüljünk ennyire az érdekelt felek napi eredményeinek. Mert talán valóban az ügyészségben nem bízik a megkérdezettek hetven százaléka; no de azok, akkor, a törvénytisztelet értelmében sem bíznak. S ha abban nem – akkor, bizony, a közrend fenntartásában sem érdekeltek. Ha mi, tisztelt kollégák, elegendő ideig sulykoljuk az emberekbe azt, hogy a politikusaink, a törvényalkotóink, a közhivatalnokaink, a rendőreink és az ügyészeink vagy kilóra, vagy politikai szimpátiára (mert ezzel ezt is váltópénzzé degradáljuk) megvehetőek, akkor az emberek, bizony, erre fognak spórolni.

A szándéknyilatkozatot már megtették. Ha kell – hajlandóak az adásszünetet is a legnézettebb műsorok közé sorolni; s hajlandóak már egy büntetőügy bírósági szakasza előtt bizalmatlanságot mutatni a még el sem készült vádirattal szemben. S ha arra gondolok, hogy már az oroszok is rég hazamentek – akkor mi ez, ha nem maga a megvalósult demokrácia?

Persze, annak tsikósos, gulaschos, kilenclukús, Piroschkás változata…     

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra