2005. augusztus 25. csütörtök 21:29

 

Aki szétcsapott a pesti provincializmusban

Fischer Iván a kultúra gyökereiről és a Mahler-ünnep nyitányáról

 

Néhány hete Prágában jártam. Ismét rácsodálkoztam arra, ami persze természetes abban a városban: élő, eleven kulturális hagyományt ápol. Kihasználva annak turisztikai felszínét és annak mélységeit egyaránt. K. úr, és Svejk, azaz Kafka és Hasek, vagy Kundera és Mozart. A múzeumokban épp úgy, mint a kávéházak itallapjain. Ez roppant fontos; az utóbbiakba betérve néha azt érezzük, hogy Svejk az imént távozott; s alig egy perccel kerültük el a zsidónegyedben Kafkát. A műveltség-élmény nagyon fontos turisztikai vonzerő lehet; de vajon mi erről a tapasztalata egy világjáró muzsikusnak, kérdezem Fischer Ivántól.

- Mozart, például, nagyon jól érezte magát Prágában, sokkal jobban, mint otthon, Bécsben. Prága nekem nyugodt, művelt, igényes városnak tűnik, csendesebb, mint Budapest, kevesebb a forgalmi dugó is. Mély gyökerei vannak a kultúrának… Lehet, hogy a csehek szerencsésen megtalálták azokat a kulturális értékeket, amelyekről az odalátogató turista olvasott valamit: be is mennek egy Svejk nevű kocsmába sört inni, és megnézik a régi zsidó temetőben a Gólem készítő Löew rabbi sírját. Mi is szoktunk okoskodni kulturális turizmusról, de még nem kapcsoljuk össze eléggé a meglévő kulturális értékeinket a vendégek fogadásával. Tanulhatunk valamit Prágában a csehektől, akiknek különben sok rejtett értékük van.  Nekem is sok kedvenc cseh zeneszerzőm van: Zelenka, Benda, Mislivecek, nem is beszélve a híresekről, mint Smetana, Dvorak, Janacek...

- Az élményeket konkretizálva: annyi magyar zeneszerző mellett vajon lehet-e köze Budapestnek Gustav Mahlerhez? Túl operaházi működésén; amely, egyébként, mintha hasonlatos lenne a mai új vezetők elképzeléseihez…

- Juj, én ezt fordítva látom!  Mahler kijelentette, hogy keményen akar dolgozni, és ezt várja el mindenkitől. Megszüntette a sztárrendszert, a kivételezést, az engedményeket. Ennyiben még hasonlíthatna is egy mai vezérigazgatóhoz, de mégis óriási a különbség! Mit akar egy mai üzleti vezető? Sikert, nyereséget. Mahler viszont egyszerűen jó színvonalat akart, ami nem feltétlenül jelent sikert. Hiszen nem szolgálta ki az olcsó közízlést. Mahler megszállott művész volt, csak saját művészi elképzeléseire hallgatott, és ennek érdekében nálunk először lépett fel olyan igényekkel, amelyek révén királyi Operaházunk valóban a világ élvonalába került. Üstökösként robbant be a pesti dzsentroid provincializmusba. Szétcsapott - és csodával határos eredményeket ért el. Ez százhúsz évvel ezelőtt történt, de hatása máig érezhető. Valami elindult: Bartók és Kodály tanárai ott ültek a nézőtéren, amikor Mahler vezényelt az Andrássy úton.

- Olykor sajátosan magyarnak érzem őt; búskomorsága mintha Adyval rokonítaná…

- Nevezzük ezt inkább osztrák-magyar-zsidó fájdalomnak, ami egyébként nem búskomorság, inkább világfájdalom. A búskomorság a depresszióhoz áll közelebb, ami sötét, lassú és tompa. Mahler fájdalma égető, intenzív, tele van vitalitással.

- „micsoda anyaméh micsoda város / micsoda óceán magzatvize” – írta Baka István, Mahler emlékének ajánlott versében. Ez a sor aktualizálható is: vajon milyen kultúra formálódik a világ magzatvizében?

- Ezen a környéken kelet találkozik nyugattal, és ez a kettősség táplálja - folyamatos intenzitással - a közép-európai kultúrát. Talán nem is csak a kultúrát. Rengeteg a feszültség, mert mindenki a nyugati civilizáció felé orientálódik, és úgy érzi, egy lépéssel nyugatibb, mint a szomszédja. Érdekes például a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertje. Ez a Habsburg-monarchia szalonzenéjének legnyugatibb változata. De nem csak Johann Strauss keringők és polkák jellemzőek a monarchiára. Meg lehetne valósítani egy alternatív, újévi koncertet a monarchia másik - koszosabb, közönségesebb - tánczenéjéből. Volna benne balkáni, erdélyi népzene, cigányzene, jiddis és haszid dallam, magyar verbunkos, cseh népzene és tánc. Fantasztikusan gazdag kultúra burjánzott itt Ferenc József alatt. Ezt hallotta a fiatal Gustav Mahler is, ha kiment az utcára, a verklistől, a katonazenekartól.

- S vajon, visszatérve a jelenbe, s vissza az idézett vershez, megfelelő anyaméhe-e a magyar főváros a jövő kultúrájának?

- Nem vagyok próféta. Nem tudom. Sok jó kezdeményezés van itt: színházak, zenekarok, táncházak. Budapest kifejezetten gazdag kultúrájú város. Kissé lassan halad a kikecmergés az állami, központosított kultúrából. A minisztériumokban és a szakmai szervezetekben még nem történt meg a rendszerváltás, ott még mindig állami intézmények állami finanszírozásáról van szó. De a közönség egy lépéssel előbbre tart, és azt figyeli: mi jut a művészek eszébe? Ötletben pedig nincs hiány. Ha eljutunk odáig, hogy államunk az alulról jövő kezdeményezéseket támogatná a régi intézményrendszer helyett - a magyar főváros csodálatos európai centrummá válhatna.

- Gazdagodhatna, például Mahlerrel. De vajon, akár egy ilyen Mahler-fesztivál, megfelelő „hivatalos” támogatást tudhat magáénak?

- Nem akarok panaszkodni… Mi a Mahler-Ünnepet önerőből kezdtük el, de kapunk hozzá kisebb támogatásokat is. Nem vagyunk egyedül. Figyelem a többieket, Kapolcstól kezdve a Krétakör színtársulatig. Dolgozunk, megvagyunk, kéregetünk, pályázgatunk, néha kapogatunk is. Persze, ezek szerényebb összegek; a milliárdos nagyságrendű nagy támogatásokat a centralizált állami intézményeknek utaljak át. 

- A kérdést tovább mélyíti: az utóbbi években igazán komoly anyagi segítséget nem kapott a kortárs komolyzene – ugyanakkor a könnyűzene, a mai, nagyon komoly megszorítások évében is, egymilliárdos támogatásban részesült…

- Biztos fog még ez is változni. Egyszer ez kap, egyszer az. A kortárs komolyzene tényleg mostoha helyzetben van, de itt is vannak magánkezdeményezések Mi például, elhatároztuk, hogy minden évben rendelünk egy új kompozíciót, amelyet a Mahler-Ünnepen mutatunk be. Én ezeket az önerőből létrejövő eredményeket nagyon fontosnak tartom; mellesleg azt hiszem, ez a jövő. Nem érdemes azzal foglalkozni, ki kap, és ki nem kap most állami támogatást, mert az egész rendszerben nagy változás várható. Amikor Európa rákényszerít majd bennünket is a spórolásra. Ennek a jelei már most is mutatkoznak. Nemcsak nálunk, hanem Németországban is reng a föld. Előbb-utóbb a régi európai kulturális intézményrendszer felborul, mert nem lesz rá pénz. Berlinben mindennapos téma, hogy nem akarnak többé három operaházat fenntartani. A Ruhr-vidéken összevonják a zenekarokat, a Müncheni Rádió is most szűntetett meg egyet. Nálunk is várhatóak a bajok. Előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy a kulturális miniszterünk odafigyeljen arra: mi a hatékonyabb, hasznosabb, olcsóbb. 

- De mi lesz az utánpótlás nevelésével, a komolyzene erkölcsi és anyagi egzisztenciájával? Sokak szerint állami támogatás nélkül „csak robogunk tovább a semmibe” – hogy ismét Baka versét idézzem.

- Nem a semmibe robogunk. Ennél sokkal optimistább vagyok. Csak változó korban élünk. Megtörtént már ez sokszor, korábban is. A tizennyolcadik században az arisztokrácia tartotta fenn az udvari operákat, zenekarokat. A francia forradalom után nyilván sokan reszkettek: mi lesz a művészekkel. A polgárság azután átvette, átörökölte az intézményeket, sőt, újabbakat is létrehozott. Ezután jött az állami szubvenció kora, most ez ingadozik. Lesz valami új. A zene megmarad, sőt, egyre népszerűbb. Schubert a szalonokban harminc-negyven embernek muzsikált; ma, ha a Budapesti Fesztiválzenekarral eljátszunk egy Schubert-szimfóniát, azt ötezren hallgatják végig. A kortárs zene soha nem vonzott tömegeket, nincs is rá szükség. Csak az a döntő, hogy szülessenek új művek, és ne aludjon ki a tűz. De nem fog.

- Bizakodjunk – és örüljünk, valóban, inkább a fesztiválnak. Mahlert fogja idézni – hogyan, miként, kikkel?

- Mahler a legnagyobb zsenik egyike - s egy koncentrált Mahler-Ünnep gyönyörű esemény. Jönnek is ide sokan külföldről, a rendkívül tájékozott Mahler-rajongók közül. 

Lesz kiállítás is, az érdekes válogatás Párizsból érkezik, a világ legnagyobb Mahler-gyűjteményéből. Szeptember hatodikán délután előadást tar Henry-Louis de La Grange, korunk legnagyobb Mahler-kutatója. Utána, este háromnegyed nyolckor, be fogom inteni a második szimfónia első ütemét. Azért választottam a második szimfóniát, mert az körülbelül azokban az években született, amikor Mahler Budapesten volt operaigazgató. Szeptember hetedikén Mahler és a kortárs zene kapcsolata következik, Tihanyi László új műve, egy Schönberg-Riehn átdolgozás, és Berio, aki imádta Mahler zenéjét. Sajnálom, hogy Berio már nem él… Sokat beszélgettem vele arról, miért olyan fontos mindkettőnknek Mahler… Beriot nem hagyhattam ki az első év műsorából. Egy nagyon népszerű darabját választottam, a Népdalok-dalciklust. Persze, azért is, mert Mahler zenéje is népdalokról szól.

- Az esemény összekötő kapocsként illeszkedik a magyar főváros tavaszi, nyári, és őszi fesztiváljainak sorába. Tudatos volt az időpont-választás?

- Nem, csak annyira, hogy szeptember első napjaiban viszonylag kevés esemény volt eddig, a szezon még nem indul el, de a nyaralás után van egy kis kultúra-éhség.

- Persze, ez, ha kiemelkedő is, de csak egyike a Fesztiválzenekar éves programjának. Hol lesznek a következő koncertek?

- Nagyon zsúfolt az ősz.  Elkezdődnek a turnék: Belgium, Franciaország, Japán, Korea, Anglia. Lemezfelvétel is lesz, és elsősorban több itthoni koncert. Mivel eladtuk az összes bérletet, és nem szeretnénk, ha csalódnának az emberek, ezen túl háromszor játsszuk el koncertjeinket Budapesten. A Művészetek Palotájában és a Zeneakadémián is rendszeresen fogunk játszani. A legtöbb műsort mind a két helyszínen előadjuk. Ez izgalmas kísérlet lesz, engem is nagyon érdekel: mi lesz, ha megszólal ugyanaz a darab, mindkét teremben…?

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra