2005. szeptember 05. hétfő 21:51

 

Eretnek tűnődések

 

Lefejelt a pollen, mint Katrina New Orleanst. Többen most talán erősnek, bántónak érzik ezt a hasonlatot; bocsánat érte. De mit tegyek – napok óta fulladozok, szédelgek, lüktet a fejem; az ember ilyenkor szkeptikusabban lát nagyon sok kérdést. Mint például ezt is… Bennem legalábbis furcsa érzések kavarognak. Mert az első pillanatokban megrendítő a tragédia ténye. Ám szinte azonnal olyan hírek társulnak mellé, amelyek – visszafogottá tesznek. És kritikusabbá. Állításként fogalmazódik meg bennem az a kérdés, amelyet így fogalmaznak meg, sorra egymás után, a publicisták: tényleg, ki a felelős, milyen politika, hogy a Föld legerősebb állama képtelen gondját viselni legszegényebbjeinek? Igen: képtelennek bizonyult rá.

S hogy miért? Erre két, egymásból következő válasz adódhat. Az első: mert nem a Föld legerősebb államáról van szó. A legerősebb érzés ugyanis a szeretet; s a szeretet nem ismer erőszakot. A világ csendőre szerepében tetszelgő állam viszont szinte csak azt ismeri… Ezért, bár anyagi eszközeiben talán valóban a legerősebb, morális összetartó erejében csődöt mondott. Ebből következik a kérdésre adható második, bonyolultabb válasz: azért bizonyult erre képtelennek, mert az erőt sohasem érdekli a szegénység. Az erősek társadalma elfordul legszegényebbjeitől…

Azt kérdezte tőlem az egyik kereskedelmi televízió, mint nézőtől: támogatnunk kell-e az Egyesült Államokat? A műsorvezető restelkedve rótta meg a nézőket azért, mert többen válaszoltak nemmel, mint igennel. Én, bár nem szavaztam, rábólintottam magamban az arányra. Kell-e segítenem a város szegényein? Igen. Kell-e segítenem az Egyesült Államokat? A válasz: nem. Mert egy olyan országgal kapcsolatban kérdezték ezt tőlem, amely sokkal többet költ háborúkra, mint békére. Hagyjuk a magyarázkodásokat. Amelyek talán még igazak is lehetnek; no de arról, hogy az atombomba, vagy a vegyi fegyverek hatása milyen pusztító lehet, a gyakorlatban mindeddig csak egy ország győzött meg… Az az ország, amely a mai napig képtelen volt felszámolni etnikai ellentéteit – de szervezetein keresztül bármikor hajlandó a rasszizmus, vagy az antiszemitizmus vádjával illetni a tőle legtávolabb eső; akár egy Közép-Európában lévő; országot. Amely saját gazdasági befolyását a legkíméletlenebb módon is képes érvényre juttatni; de gőgösen elzárkózott az üvegház-hatás következményeit mérséklő kiotói egyezmény aláírásától. Amely a világűrt is harci szekerekkel népesítené be; de, lám, saját partvidékét képtelen megfelelő gátakkal megerősíteni.

Arrogáns vagyok, mint a tragédiát ünneplő iszlám fundamentalisták?

Azt gondolom – csak őszinte. Mert ez egy olyan pillanat is, amikor elgondolkodhatunk azon: vajon valóban, és törvényszerűen, csak azon az úton menetelhetünk, amelyet a Föld legerősebb országa kijelöl számunkra? Felosztva a világot, egy roppant egyszerű elv alapján, a globalizáció barátaira és annak ellenségeire? Nincs más út? Nem gondolnék nevetségességre - no de Haley Barbour, Mississippi republikánus kormányzója sem rejtette véka alá félelmeit: a tragédián túl Amerika nevetségessé vált a világ szemében… Ha ő nem félt ettől a mondattól, akkor hagy ne féljek én magam csak annyit kérdezni: vajon eléggé megfontoltak vagyunk-e akkor, amikor – minden esetben – az erő szavait és parancsait követjük?

Az alapvető kérdésnél maradva: kell-e segítenem New Orleans szegényeit? A szeretet nevében – igen. Ahogyan Magyarország elesettjeit is; ahogyan Székelyföld űzötteit; ahogyan a szeretet árváit a világ bármely pontján. Ám nem kell segítenem azt az Államot, amely tűzparanccsal és statáriummal tudott reagálni legszegényebbjei kétségbeesésére… Akiket, persze, ez sem oldozhat fel az általuk elkövetett szörnyű bűncselekmények súlya alól. De vajon miért gondolták ők a legtermészetesebb eszköznek, és tekintették elsődleges menekülési lehetőségnek - élve a világ legerősebb országában… - azt, hogy a pokolban is fegyvert ragadjanak?

Tamási Orosz János   

 .

Vissza a kezdőlapra