2005. szeptember 09. péntek 22:17

 

Ha meddő a völgy: sivatag

 

Úgy történt, hogy megéheztem. És fellázadtam. Mármint az állandó diétázás ellen; jó, tudom, állandóan ezzel traktálom az olvasót, de mit tegyek: nagy dolog ám harminc kilót fogyni, no de azt meg is tartani… Ennek ellenére úgy döntöttem ott, a bevásárlóközpontban, hogy a magyaros étkek kifőzdéjét választom. Egy brassóit kérek, mondtam dacosan és elszántan, szinte az eladóra sem pillantva, nehogy meggondoljam. Legyen köret mi, hallok egy vékony hangocskát. Tekintetemet jövőm irányába vetettem, s lám, egy határozottan csinos arc nézett vissza énreám, határozottan ferde szemekkel. Ám nem indulati volt ez a ferdeség, hanem gyakorlati. Egy ázsiai arc kérdezett újra, kissé már türelmetlenül: enni hozzá te milyen köret? A brassóihoz, szakadt fel belőlem a sóhaj. Köret a brassóihoz? Te kérni azt, nem; kérni mellé köret mi lenni, szakadt fel belőle is a sóhaj.

Lenni te nehéz ember, üzente az a ferde pillantás. Mégis inkább pörköltet kérek, nokedlival, mondtam, megszeppenve. Marha, kérdezte, félig-meddig állítva. Van pörkölt neked sertésben is, tette hozzá, mielőtt félreérteném. Sertés, feleltem birkatürelemmel. És azért is kanállal ettem, ott, a bevásárlóközpont alsó szintjén ülve, miközben néztem: hogyan úszik körém a tömeglét… Az imént valami hasonlót láttam – s azon tűnődtem, hogy ez már az általános helyzet, vagy sikerült kifognom két, kivételt erősítő, szabályt? Az üzletben, kicsit korábban, válogatva csempék és laminált parketták között, szóváltásra lettem figyelmes. Miért ilyen nagy számmal írják ki az árat, reklamált egy vevő, ha a pénztárnál derül ki, hogy az csupán az induló tétel; ugyanabból egy kicsivel más már kétszer annyiba kerül? Olvas kell apró sor is, felelte az eladó. Kicsi szám mutat nagy eltérés oka. Te figyelni oda inkább. Ez a vásárló megtévesztése, hördült fel a vásárló. Lenni ez nem tévedés meg, lenni te figyelmetlen, zörrent a válasz. Hívja ide az üzletvezetőt, szigorodott meg a vevő, ragaszkodva az egyoldalú magázódáshoz. Ki tudja, miért…? Hívni minek, kérdezte az eladó, de hagyta magát meggyőzni. Előkapta kis telefonját, s beleszólt: Erzsi, legyél szíves jönni le ide áruajtókhoz, mert vevő tévesztést szándékos. Igen, ide, eladó ajtóhoz; nem, nem raktárhátsóba, hanem ide, eladóba. Van veszekedés itt ajtóknál. Vevő nem olvassa el ár.

Azt hiszem, talán szó szerint is sikerült visszaadnom a dialógust. Amely miatt, persze, máris nem vagyok eléggé sem liberális, sem befogadó. Meglehet. De még mindig az a téveszme motoszkál bennem: engem korántsem zavar, ha egy hozzánk betelepedő magával hozza a kultúráját; megismertet például a szerzetesek eledelével, vagy az édes-savanyú levessel. De ne akarja nekem körettel adni a brassóit – mert azt zokon veszem. És ne használja azt az elavult eladói modort, amelyben akkor is a vevő volt a hülye, ha – végül is – ő hozta a bevételt. Mert azt zokon veszem…

Mindkét példám valós – de elképzelhetünk, ugyanakkor, egy fikciósat is. Hogy két ember jelentkezik, no hol, hát természetesen az újpesti polgármesteri hivatalban, piaci placc jogáért. Azért ott, természetesen, mert hát ez vált manapság a nemzeti intolerancia szinonimájává. Egyfelől. A hazai kereskedelem védelmének erős bástyájává – másfelől. S hogy hol az igazság? Mondom: képzeljük magunk elé a konkrét szituációt. Igen, kérdezi az ügyintéző. Aárulni szeretne. A piacon. No és, a Toldi maar megy? Legalaabb az első sora…? És unottan feltekint, szemével már a következő kérelmezőre pillantva. Mert ez a kis ferdeszemű biztos bebukta, gondolja magában. Ám – mit kell hallania…? Mandarin, wu, hakka, gan, kérdi a kis ferdeszemű. Netán pinghua? Esetenként sokkal nagyobb a különbség, mint a pesti, és az ön palócos kiejtése között. Biztos, hogy különbséget tud tenni? Ügyintézőnk nem rest, sem kába, rögvest az ősi módszerhez folyamodik: hogy hívják magát? Lop-Csen-Csór? És piacozni szeretne? Mars ki. Nahát, a szemtelenje, zsémbelődik. Ki akar oktatni… S nyúlna a fiókba rejtett kevert teája után, de egy sztentori hang megállítja a mozdulatot. Na, fújjá má, ember, egy nagyot, oszt halaggyá. Virítom a zsét, nyomjad ide a papírt, mer’ tilosba a verda. Meg árulni kellene már, vazzeg, hogy a rák kóstolgasson. Mi a bánat kell? Vers? Tüzzesen sütöm a képedre a vigyort, malacképű. Na, ide azt az engedélyt.

Kidobta, persze, de a következővel sem járt jobban. Mi’a? A TOLDI-ból? Egy sort? Tessék? Ne betűzzem? Ja, ez nem valami új adószabály? Olyan, mint az EVA, vagy az EKHO; szóval nem? Egy vers, Arany Jánostól? Az meg ki… Már bocsásson meg, de a fene se tudja ezt a sok új minisztert megjegyezni. Hagyjon már – a régieket sem tudtam, de akkor még nem kellett tudnom, hogy melyik nem az én fajtám, no…

Maradjunk annyiban, hogy a Toldi nehéz falatnak bizonyult a mi is képzeletbeli példánkban. Mert az alapelv még csak-csak rendben lenne – de ahhoz, hogy a magyar munkavállalót részesítse valaki előnybe, bizony, magyar munkavállaló is kell. Mármint - versenyképes. Amely versenyképességhez egy megfelelően erős piacvédelem sem árt. És ez ott kezdődik: ne csak egyedül védekezzünk, hanem együtt, az Unióval. Amely most, lám, engedékenynek bizonyult; igaz, kényszerhelyzetbe került. Az Európai Unió tagállamai ugyanis, hogy egy hírt idézzek, jóváhagyták a textilimport ügyében Kínával tető alá hozott megállapodást. Így elhárult az akadály a kínai ruházati cikkek beengedése előtt - zöld utat kapott az uniós kikötőkben veszteglő hatalmas mennyiségű kínai ruhaimport… A zárlat oka az volt, hogy hét kurrens kínai importterméknek már a nyár közepén betelt az idei évre rendelt kvótája, amit egy július 12-én életbe lépett EU-kínai textilegyezményben rögzítettek. A sanghaji megállapodásban Kína belement abba, hogy a következő 3 évben évente csak 8 -12,5 százalékkal emelkedjen tíz kínai ruházati cikk (pulóverek, pólók, nadrágok, melltartók, lencérna stb.) uniós behozatala, noha Peking egy tíz évvel ezelőtt kötött WTO-egyezmény értelmében az év eleje óta elvileg szabadon szállíthat textilárut Európába. Az év eleje óta azonban annyira megugrott az olcsó kínai ruhák importja, hogy számos európai textilgyártó ország saját halódó ipara védelmében védőintézkedéseket követelt. Ennek lett az eredménye a sanghaji egyezmény, ám a felek azzal nem számoltak, hogy számos európai importőr már a megállapodás hatályba lépése előtt megrendelte, sőt sok esetben előre ki is fizette az árut. Elsősorban őket hozta nagyon nehéz helyzetbe, hogy a megrendelt árut nem engedték be az EU-ba, mert az idei kvóta a korábbi megállapodás által lefedett 10 termék közül hétnél már idejekorán betelt.

A textilvitában elsősorban a kereskedők érdekeit védő, liberális felfogású északi tagállamok csaptak össze a déliekkel, amelyek jelentős textil- és konfekció iparukat próbálják védeni az olcsó kínai ruhák behozatalától. Az európai textilgyártók ernyőszervezete, az Euratex adatai szerint az európai textiliparban tavaly 165 ezer munkahely szűnt meg. Eddig a hír…

Logikus mondatok sorjáznak, szépen, egymás alá – de a lényegük több mint elgondolkodtató. Nem az újpesti piacról van szó, és nem a magyar műselyem- és kötöttáru gyártásáról. Az egykori selyemgombolyító telephelyein hírcsatornák és műterem-lakások épülnek; a szövőnők sztahanovista eredményeit pedig nosztalgikus televíziós műsorok elevenítik fel. Ennyi. Ennél ma már sokkal fontosabb eseményeket élünk. A következő esztendőkben, bizony, évi tíz százalék körül fog emelkedni azon ruházati termékek behozatala, amelyek már most is – szinte – uralják a piacot. Ki az, aki hétköznapi ruháit nem a kínai piacon szerzi be? Egész nyáron abban járunk – mert, ha nyolc cérnainget elszaggatunk, még mindig ott vagyunk, mintha egy-két olasz pólóban flangálnánk, hónapokig. A verhetetlen árak előtt nincs eredményes piacvédelem – valahol ennyire kevés a tanulság. Vagy újra megtanulunk, olcsón, szőni és fonni, lehetőleg nem csak zászlóselymet, vagy tudomásul vesszük: még három év, még harmincvalahány százalékkal emelkedő árudömping, s az eredmény: újabb két-háromszázezer elveszített európai munkahely – csak a textiliparban. Annyit, persze, elérhetünk, hogy magyar árus fog piacozni a kínai pulóverrel – de azért ennek is van történelmi szinonimája… Nem túl hízelgő… Együtt, de nem csak az Unióban, sejlik fel bennem egyfajta tanulságként, miközben a pörkölt szaftját tunkolom. Majd egy ferde pillantást vetettem a kifőzdés kiszolgálóra. Lehet, hogy nem tudja a Toldit, tűnődöm, és az is rejtélyes a számára, hogy miért nem akartam én köretet a brassóihoz. De majd megtanulja. Tört magyarsággal kérdezi tőlem azt, amire a helyes választ a legapróbbra tört kínaisággal sem tudnám neki elmagyarázni. Pláne nem pinghua nyelvjárásban… Tudtad, hogy Petőfi összes versét lefordították kínaira, jut eszembe barátom egyik, néhány napja feltett kérdése. Körülnézek. És itt, ebben a bevásárlóközpontban, vajon mennyien ismerik, akár csak Lao-Ce nevét…? Rakod te prés, lesz nagy, motyogom „törtmagyar nyelvjárásban”, magam elé. Veszik tőle élet, szül ő sok. Ma még így magyarázná talán, az a pultos lány, de néhány év, és Weöres Sándor fordítását fogja idézni: „Amit összenyomnak, kiszélesedik, amit gyengítenek, megerősödik, amit megölnének, nem marad meddő, aki lopna, az lesz a vesztő”…

Ők, ott Ázsiában, már akkor porcelánt égettek, amikor mi még el sem indultunk, hont foglalni, pörögnek tovább kusza gondolataim. S a minap, bizony, nem volt egy szívderítő élmény számomra Hollóháza tündöklésének és vergődésének látványa… Védekezni akkor érdemes, ha van mit megvédeni, summázom, végül. „Ha ködös az ég: eltűnik; / ha inog a föld: elhasad; / ha durva a szellem: elkallódik; / ha meddő a völgy: sivatag. / Ha nem születnek, akkor elenyésznek; / a vezéreket és királyokat / ledöntik, ha nem példaképek” – keresgélem magamban Lao-Ce további szavait, tunkolás közben.

És úgy döntök: folytatni én holnap fogyókúra, enni üvegtészta is még. Mert az nem állapot, hogy, mint komor bikáé, olyan a járásom…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra