2005. szeptember 17. szombat 21:20

 

Ha elszabjátok, szabhatjuk…

 

Szűkült az olló, jelentette sietősen a Gallup: már csak kilenc százalék a Fidesz előnye. Na és, kérdezem rezignáltan. Fogyjon el, teszem hozzá, nem kevés indulattal. Győzzenek csak a szocialisták – ha az istenadta nép valóban annyira akarja őket. Nekem mindegy – még tíz év, és elérem a nyugdíjkorhatárt; s beállok majd az addigra tömegbiznisszé váló ingyenkonyhák valamelyike előtt kígyózó sorba. A tányér levest Kósáné Kovács Magda osztja majd, esetleg Dobrev Klára; ha szerencsém lesz, talán még Dávid Ibolya édeskáposztával megbolondított pörköltjét is kifogom valamelyik plázaparkolóban, a segélyplaccon. Mert szociüdvből addigra már egy hadseregnyi lesz… De komolyan – nincs én bennem a világon semmi, de semmi malícia, bizony úr isten. Épp csak nem értem ezeket a statisztikákat. Kik válaszolnak? Milyen kérdésekre? Miért?

Bár értem én – lendületben az ország; s hála a szociális hálónak, a szegények is gazdagok, sőt, a gazdagjaink kifejezetten szegények az amerikai milliárdosokhoz képest. De még a leggazdagabb kelet-európaiak közé sem férnének be, mondta nekem valaki, a minap, azt akarván ezzel bizonyítani, hogy nálunk korántsem lehetett olyan tisztességtelen nagyságrendű vagyonokhoz jutni. Ez csak az Orbánnak sikerült – lám, most kiderült, legalábbis az ő hócipőjük ezzel van tele, hogy „harmadmagával nem is járt volna neki két szobánál több” a tucatnyi esztendővel ezelőtti lakáscseréje idején. Na kérem szépen – nekem meg azzal van tele, a hócipőm is, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt másoknak pedig nem járt volna ingyen egy balatonöszödi üdülő, se nem néhányszáz milliárdnyi részvénycsomag, bagóért, a privatizálás előtti cégek pakettjéből. És nem járt volna úgyszólván korlátlan összegű bankhitel – mert az sem baj, ha nem adod meg, pajtás. Ne is nagyon siess vele; tudod: jövőre jön a bankkonszolidáció. Ledarálunk néhány kötegnyi adósságlevelet – rá se ránts, a tiéd is közte lesz. Tessék, komám? Tatarozni kellene a szárszói nyaralót? Megoldjuk. Szervezz oda egy nyári egynapos konferenciát – pályázz rá, és kapsz, úgy húszmilliót. Az már csak ölég az új cserépre, nem igaz…?

Egyszóval – kuss legyen már. Komolyan unom. Kiáll az istenadta nép elé, az első Munkásfesztiválon, egy ilyen három és fél év után, ez a Gyurcsány, és azt rivallja a nagyvilágba: baloldali politikát a Magyar Szocialista Párt visz, a jobboldalnak csak díszmunkásaik vannak, díszfranciakulccsal. Ugyanott Hiller István pártelnök kinyilvánította: az ember nem gép, hanem érzelmei vannak. A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének elnöke, Wittich Tamás pedig beígérte: december 24-e akkor is munkaszüneti nap lesz, ha ez nem tetszik a munkáltatóknak. Hát vegyük ezt sorra…

Ezek szerint a baloldali politika eredménye a négyszázezer fölé kúszott munkanélküliség aránya? És ez csak a regisztráltakat jelenti… A baloldali politika eredménye a most valóban üres államkassza – hiszen, ne beszéljünk már mellé; ha nem lenne üres, akkor a kormány nem késztetné a köztisztviselőket egy számukra igen kínos, igen méltatlan helyzetbe. Mert ez az – most már nem azokról van szó, akik alól eladták az esztergagépet, és kényszervállalkozókat csináltak belőlük. Nem. Most igazgató-főorvosokról, kulturális létesítmények vezetőiről, a költségvetés által is támogatott alapítványok köztiszteletben álló kurátorairól beszélek. Akik miniszteriális emberek által aláírt kötelezvényeket teregetnek ügyfeleik és alkalmazottaik elé: nézze, itt van, májusban már harmadszor ígérték, augusztusban sokadszor igazolták vissza, de még mindig nem utalták át. Addig viszont én sem tudok önnek fizetni a kenyérért, takarításért, fűtésért, festésért… Várjunk hétfőig – a miniszterelnök úr állítólag akkor fogja ismertetni finanszírozási eléképzeléseit. Az adott hétfőn, persze, ismét csak azt tudjuk meg, hogy „Orbán Viktor felelőtlen, gyáva, és populista”. És azt, hogy „lendületben vagyunk, nem kell bedőlni a riogatásoknak”. No, asszony, mondja otthon, aznap este, az igazgató-főorvos, amúgy az akadémia rendes tagja, lassan csak megkerül az az ötszáz milliárdocska. Majd visszavesszük attól a Haris-közi lakásmaffiózótól, dől hátra, elégedetten. Kicsit később, csöndben, hozzáteszi: azért pár napig itthon maradok, szívem. Valahogy nincs kedvem bemenni – aki csak meglát, mindenki pénzt kér tőlem. Pedig a múltkor már látványosan kifordítottam a folyosón a zsebeimet, hogy lássák: a nincsből nem tudok adni. Mégis – olyan megértőek ezek az egyszerű emberek, szívecském. Hiába, no, az ember nem gép – bizony, érzelmei vannak… Képzeld, fiacskám, a Géza, a karbantartó, beadta a kulcsot. Mármint behozott az irodámba egy franciakulcsot. Azt mondta: tegyem be, dísznek, a vitrinbe. Jól mutat majd a tudományos eredményeinket elismerő oklevelek között – tetszeni fog a kolumbiaiaknak. Nem mondtam volna? De buta vagyok… A jövő héten jön hozzánk egy kolumbiai küldöttség. Tárgyalni akarnak. Van nekünk az az ősparkos kutatóintézetünk, az isten háta mögött; no, megvennék azt. Laborostul, mindenestül. Csak az a baj, hogy saját kutatókat hoznának, és a futó programjainkat sem vennék át… Állítólag van nekik valami saját, jól bevált fejlesztésük… És semmi halasztott fizetés; azonnal utalnak, sőt, valamicskét készpénzben is adnának…

Gondoltad volna, sóhajt fel, kis tűnődés után. Saját termény-fejlesztés. Egy Kolumbiának. És állítólag hatalmas piaca van… Talán mi jártunk eddig rossz úton, fiacskám. Folyton ellenszereket próbáltunk kikísérletezni – pedig a szer kell, a szerezni kell, a szert kell tenni valamire. Ezek a valódi jelszavak…

És csöndben van, egész este.

Nem úgy Gyurcsány. A Munkásfesztiválon azt is felvetette: egy kormánytól független garanciaalap kellene… Amely a bankok, és biztosítók bevonásával kezelné a munkások befizetéseit, és amelyből fizetni lehetne a járulékokat, amennyiben a dolgozót elbocsátják. És úgy hívnák, hogy Vörös Segély, teszem hozzá, de, mint már említettem, nincs bennem malícia. Miért ne lehetne ez a neve? Ismerősen hangzik, daliás időket idézne vissza, erősödne általa a szociáldemokrácia mannamantra-nosztalgiája. Meg ilyenek… Az, persze, még egy lefolytatandó vita kérdése, hogy kik is lennének e pénzalap kezelői? És mitől lenne független? Csak nem a garanciától? Hogy nem fog elfogyni – mint a kádári évtizedek nyugdíjalapja… De van benne perspektíva, komolyan. Ha belegondolok… Ezeket a garancia-pénztári befizetéseket, mondjuk, kis bélyegecskékkel igazolná a bizalmi; azokat kis kék könyvecskékbe lehetne ragasztgatni, sőt, olykor akciós bélyegeket is lehetne kibocsátani. Mentsük meg a szatymazi barackot, hevesi dinnyét, nyírségi almát. Vegyen egyet, Pista bácsi, de ragassza be gyorsan a könyvecskébe, mert nem érünk rá. Tíz perc múlva érkezik egy bazi nagy görög dinnyeszállítmány, hajnalig ki kell pakolni a kamionokat. És most szólok: a kedves neje, ugye, a bevásárló-központban dolgozik még? Megkapta az ötvenhetedik egyhónapos próbaidős szerződését is; jaj de jó. Szóval tudja, hogy karácsony szombatja is ünnepnap lesz – nem kell bemenni, dolgozni. Legalább ráérünk, ugyanis egy tüntetést szervezünk aznapra az utcai árusok, meg a kiskereskedők – mászekok, tudja… - ellen. Élőláncot vonunk a kínai piacok köré – tiszteljék meg ők is azzal az ünnepet, hogy nem nyitnak ki, a mi rovásunkra… Tessék? Hogy aznapra a kedves neje már elígérkezett egy piacoshoz? Na és? Ki nem? Hát ki tudja azt, hogy mi nem tiltakozunk, hanem élőlánc-kereskedelmet folytatunk… Na, itt a bélyeg, Pista bácsi. Aztán okosan…

Igen, Gyurcsány úr. Lendületben vagyunk. Lejtmenetben ez nem olyan nagy kunszt… Csinálja csak a munkásfesztivált, ha annyira akarja. És szavazzanak csak magára – ha annyira akarják. Szűküljön csak az az olló. Szabni és elszabni egyaránt lehet vele. Az egyikre már volt példa. És ez esetben az ismétlés nem a tudás atyja lesz – kedves elv- és polgártársaim…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra