2005. szeptember 20. kedd 08:20

 

Verbális terror

 

Egy héttel ezelőtt Gyurcsány Ferenc azzal kezdte őszi parlamenti szezonját, hogy afféle rossz bohócként trapéz-számot intonált a porondon. Bocsánat, ha valaki erős túlzásnak érezné ezt a hasonlatot – de nem én vagyok az, aki cirkusznak nézni a törvényhozás üléstermét. Egy olyan cirkusznak, amelyben valaki, saját magára, a mindenkit pofon legyintő agresszív – ismétlem – bohóc-szerepet osztja… A történet emlékezetes marad: a miniszterelnök, őszi – mi tagadás, elég sürgető – intézkedési csomagja helyett az ellenzék bírálatával, és személyesen Orbán Viktor politikai támadásával foglalatoskodott, meglehetősen bőséges időkeretben. Vádjaira Orbán Viktor nem válaszolt az ülésteremben – a kormánykoalíció sietett leszögezni, hogy ez, bizony, gyáva meghátrálás volt. Egy félmondatot erről engedjenek meg: gyávaság éppenséggel az, amikor valaki a sürgető kormányfeladatok elől a verbális agresszió talajára téved. S milyen árulkodó volt az, amikor másnap reggel a közszolgálati televízióban maga Herényi Károly sietett leszögezni: Orbán Viktor, bizony, kaphatott volna szót, személyes megtámadtatás, személyes érintettség címén.

S mi történt egy héttel később? Gyurcsány Ferenc folytatta agresszív kampányhadjáratát; ismét személyes vizekre evezett, de most a házelnök asszony (aki állítólag Gyurcsány pártbéli ellenfele…) fehéren-feketén bebizonyította, hogy ez a jog – nem létezik. Hiszen megvonta a szót a személyesen érintettektől… Lám, egy apró mozzanat – s mennyi mindent tartalmaz. Felrémlik bennünk az a Szili Katalin, aki házelnöki szavazatával megmentette Gyurcsány Ferencet attól, hogy leszavazott miniszterként vonuljon be a parlamenti napló évkönyveibe. Tudjuk: csak a házelnök asszony egyetlen szavazatán múlott az, hogy az egykori sportminiszter válaszát a tisztelt ház elfogadta… De felrémlik előttem egy esetlegesen köztársasági elnök is – olyan, aki úgy nagyjából annyi demokráciával és toleranciával rendelkezik, mint a házelnök asszony… Akit, persze, hagyjunk békében. Lesz még neki elég baja – hosszú lesz még ez a pártvesszőfutás… Aki, ezt még fűzzük hozzá, a már említett Herényi Károlyt is meg tudta támogatni házszabály-értelmezési kérdésben; most pedig visszakapta ezt a kölcsönt. Mert, hogy fejezzük be a gondolatmenetet: Herényi Károly, lám, rosszul idézte – Gyurcsány Ferenc védelmében – a parlamenti házszabályt. Vagy jól idézte, de azt ma a házelnök nem tartotta be. Vagy egyszerűen arról van szó: ha balról ütök, mindenki nekem fütyüljön, ha jobbról esetleg védekeznének, akkor – kuss legyen.

Bizony, Kuncze úr, erről szól az önök demokráciája. S lehet, hogy jogunkban áll hülyének lenni, de hogy ezt önök még kötelezővé is tegyék – hát az minden, csak nem demokrácia. Az egy másfajta rendszer; s – hangozzék ez most talán nagyon furán – valahogy tisztességesebb volt. Miért is?

Mert tiltott, tűrt, és támogatott. Tudtuk, hogy mikor s miért következik a „pofád befogod”. Mikor s miért érezhetjük úgy, hogy – esetleg – holtsávba, egyfajta ellenőrizetlennek (vélt) területre kúszhattunk. S mikor s miért kerülhetünk be a „pixisbe”. Akkor senki nem beszélt mellé, elvtársak. Hiszen az egy tiszta felállás volt. Egy párt, vegytiszta kormány, maximus-lenniminusz. Ennyi. Most viszont – parlamenti demokrácia van. Többpárt-rendszerrel. Szabad választásokkal. Amelynek van egy győztese és egy vesztese. S mintha mégsem ilyen világban élnénk… A győztesek három és fél esztendeje maximális támogatásban részesítik – önmagukat. S tiltják – a tűrés legcsekélyebb kivételével sem – az ellenzéket. Démonizálnak, fanatizálnak, agresszorodnak. Olykor már-már röhejesen – bár az ember igazán csak kínjában tud nevetni. A miniszterelnökén.

Mert az enyém is – még ha nem is szavaztam rá. Ami azt illeti, nem is nagyon tudtam volna, hiszen 2002-ben az említett úr még saját pártja országos listáján sem szerepelt; most pedig a miniszterelnökük. Darált húsként vehette meg őket, kilóra, miközben folyamatosan az ellenzéket vádolják a jobboldal, sőt, újabban már a baloldal, ledarálásával. Komolyan mondom – tragédia. Az okát, persze, értjük. Három és fél év alatt annyira sem voltak képesek, hogy legalább annyi aktívumot halmozzanak fel, amennyit az Orbán-kormány tudott felmutatni. Kasszában, beruházásban, állampolgári közérzetben. S állandóan, monomániásan, azt hajtogatják: mindenről az ellenzék tehet. Ha hülye lennék, talán elhinném, no de annak lenni nem kötelező, Kuncze úr. Mert, ha hülye lennék, akkor elhinném, hogy az utóbbi évben fénysebességre állt a hazai informatika, az oktatás, a gazdaság, és a környezetvédelem. Ha hülye lennék, akkor úgy gondolnám: elég ezt bejelenteni az állampolgárnak. Aki lassan térdig jár a pesti kutyaszarban és az országutak melletti szeméttelepekben; aki beáll azok közé, akik lemondják a vonalas telefont, és megszokja, hogy egy kisebb városban, közepes nagyközségben bolondnak nézik, amikor szélessávú internet-hozzáférést rendelne; s akinek egyszerűen már szava sincs a magyar oktatás anomáliáira. Ahol, persze, akár össze is érhetnek a szálak – lásd a kakaóbiztos számítógépek és az informatika komplexitását…

Látjuk, amit látunk, Hiller, Kuncze, Gyurcsány elvtársak; de, talán nem is gondolnának erre, úgy egészen komolyan: akár még meggyőzhető is lennék. Igen. Az lennék, ha ezt nem szlogennek tekintenék. Eredményeket kérek. Nem odavizionált terveket, hanem pontos, kiszámítható országvezetést. Amelynek egyszerűen nincs arra szüksége, hogy állandóan, folyamatosan a „szomszéd hülyegyerekét mószerolja” be. Mert okos, ügyes, szép, megbízható, korrekt, eredmény-orientált és teljesítmény-centrikus. Van mit felmutatnia.

De nincs. Csak a dumában. Amelynek agresszivitására most még rá is erősítenek – s nem hinném, hogy ez maga lenne a bátorság. Nem. Ez maga a félelem. A vereség érzete. A biztos tudata annak, hogy immár másodszor sem tudták bebizonyítani: valóban képesek élni a demokrácia jogaival és kötelességeivel. Önök – megbuktak. Negyven évig a hatalom nevében terrorizáltak bennünket – most a verbális terror eszközeivel próbálnak hatalmat szerezni, s azt megtartani. Egyelőre, ma még, maradnak a verbális eszközöknél. Ma még csak az ellenzék szóhoz való jogát nem ismerik el.

Holnap talán az országtól is megvonják azt…

Tamási Orosz János      

 .

Vissza a kezdőlapra