2005. szeptember 28. szerda 22:19

 

Fortélyos félelmek honában

 

Igen, úgy másfél éve beszéltünk a helyi polgári kör szervezéséről, feleli a borsodi asszony. Én telefonáltam, hogy be tudna-e kapcsolódni, onnan, Pestről, a helyi mozgolódásunkba. Így van, ismerem be, s akkor nem tudtam elszabadulni, de mostanában gyakrabban járok majd arra; no de azt maguk is látják. S haladtak azért? Dehogy, legyint az asszony. Nem olyan könnyű… Páran néha összedugjuk a fejünket, de a többség nem igen mer mocorogni. Hiába beszélnek a demokráciáról, kapcsolódik be a férje is. Attól mi még igen messze vagyunk…

Hívott a megyei felelős is, hogy készülni kellene a választásokra; neki is mondtuk, hogy az nem olyan egyszerű. Aktív voltam én három éve is, aztán mire mentem vele? Két és fél éve nincs munkahelyem. Leépítés, így az indoklás, no meg még előtte beteg is voltam, sokáig, a szívemmel, de akkor vissza tudtam menni. A választások után fél évvel viszont már velem kezdték a sort… Lehetne mondani, hogy így még könnyebben lehetne jártatni a pofámat – de az az igazság, hogy az ember már az ura munkáját is félti. Van itt egy-két önkormányzati létesítmény; oda eddig őt hívták, ha festeni, felújítani kellett. De tavaly már céloztak rá – nem biztos, hogy mindig ő kapja meg a munkát. Van errefelé más vállalkozó is… Szóval nem könnyű, na. Mert hiába változik meg odafönt a helyzet; négyévente vagy így, vagy úgy alakul; itt, lenn, ugyanazok az emberek maradnak. A múltkor, a piacon, már azt is visszahallottam: valaki külön mondta, hogy ne a férjemet hívják már dolgozni. Hanem egy másikat, aki „becsületes kommunista”, nem ilyen kókler Fideszes… Vigyázni kell.

Ez a megyei aktivista is – három évig eszébe sem jutottunk. Pedig van itt a közelben sok ilyen polgári önkormányzat. Azok is adhatnának munkát – de nem teszik. Tudom én, hogy nehéz ez, folytatja, hiszen ember és ember, melós és melós között nehogy az legyen már a különbség: melyik párt mellett korteskedett. Hanem az, hogy jó szakember, vagy nem. Ez egy szép elv – no de mi a valóság? Hogy az ember nem csak azt látja: egy-egy kampányidőszak után, érdekes módon, mindig a jobboldali ember veszíti el gyorsabban a munkáját. Hanem azt is: az jár jól, megint, aki amolyan „párton kívülinek” vallja magát. Persze, tudjuk róla, hogy miféle, hiszen húsz évig flangált minden ünnepen a munkásőr-egyenruhában; de most – nem politizál. Legalábbis ezt állítja. A polgármester meg, még ha a mi emberünk is, neki adja a munkát, meg neki kedvez – az meg röhög a markába. Mondom, mint régen: a legjobb elvtárs a párton kívüli. Mi meg vásárra visszük a bőrünket, a hitért, meg a semmiért. Érti-e…?

Hogyne értettem volna… Hisz látom én ezt, magam is, másfél évtizede. A magam világában is. Hogy nem bomlik le a régi struktúra – legfeljebb átneveződik, átszínesedik, átstrómanosodik. És látom, értem, hogy pénz nélkül segíteni a szerény megélhetés mellett, hát még a nagyon bizonytalan tengődés során, nem marad sem idő, sem energia a „dicsőségért” dolgozni. No meg hát – miféle dicsőség is lenne ez? A múltat lebontani nem olyan könnyű, mint, mondjuk, egy volt sajtószékházat. Ráadásul – azt sem olyan könnyű tudomásul venni. A minap próbáltam valahogy szavakba önteni egy hozzám nagyon közel álló embernek: valahogy szomorúvá tesz, amikor eltűnik a sajtóház, a zuglói Sport-mozi, de akár csak egy régi kis eldugott presszó, valamelyik düledező mellékutcában. A múltam egy része tűnik el velük; még ha annak olyan ocsmány, lepusztult, szürke darabkája is, mint amilyenek ezek az épületek voltak…

Lebontani a múltat? Talán lehet – de az embereket nem. Azokat legfeljebb meggyőzni lehet – no de lehet-e? Itt van, persze, az esély, hiszen most valóban dönthetnek az emberek. Hogy kinek higgyenek. Ennek a kormánynak? Amely három év alatt sem tudta költségvetésében kiegyenlíteni azt a bértömeg-növekedést, amely pedig messze nem volt annyi sem, amennyit ígértek. S lám, most ismét ezt teszik. Egyszerű elszámolási vélemény-eltérésnek nevezik a kétszeresére növekedett költségvetési hiányt; nem tudták, hogy az unióban másképp számolnak, felelik flegmán. Ezek szerint nem ismerik az unió mechanizmusait, gondolom, hát már csak ezért is alkalmatlanok arra, hogy bennünket ők képviseljenek Brüsszelben… Igazából ismerik ők, én ezt gondolom, csak bepróbálkoztak. Hazudunk, aztán mindent rákenünk arra a fránya unióra… S ugyanez hogyan fest – befelé? Mintegy ötszázmilliárdos tartalékképzésre szorították a minisztériumi irányítás alá tartozó intézményeket – ugyanakkor azt felelik a tiltakozásokra, hogy nem értjük, mi a probléma, hiszen ezt mi már tavaly megmondtuk. El kellett volna olvasni a közlönyöket… Hogy is van ez? A minisztereknek nem kötelező ismerni az „uniós közlönyöket” – de a mezei magyar könyvtár-igazgatónak kívülről kell fújnia olyan pénzügyi szabályokat, amelyekről ráadásul nem is biztos, hogy pontosan értelmezhetőek…? Évek óta azt szajkózzák, hogy mi sokkal több sztrádát építünk, mint a polgári kormány; no de mit ér, ha ehhez nem társul megfelelő belső gazdaság-élénkítés, prosperáló térség-fejlesztés, csupán állandó, folyamatos hitelfelvétel? S egy olyan súlyos gazdasági visszaesés, amely miatt egy nagyon távoli jövőbe tolódik az euró-övezethez történő csatlakozásunk. És már arról beszélnek, hogy ez nem is olyan fontos, előbb a gazdaság legyen rendben, no de arról ki beszél, hogy ez a késlekedés középtávon mekkora kárt fog okozni? Nem értek én ehhez annyira, mint egy minden korban jól képzett közgazdász – de arra még emlékszem: milyen nagy államdeficiteket fogtunk rá arra, hogy áttértünk a rubel-elszámolásról a dollár-elszámolásra. Most nagyon sok vállalkozó lépeget ezen a mérleghintán: ha itthon akar versenyképes maradni, akkor nem érdekli a forint-euró árfolyam, de ha odakint, akkor már ahhoz kell viszonyítania.

De lesz, aki majd ezt is megmagyarázza nekünk; biztosan. És szavahihetően. Épp csak egyre kevesebbeket érdekel. Mert azt látják, hogy húzzanak bele, noszogatják őket, mert hamarosan csatlakozunk. Az unióhoz – de azt épp úgy próbáljuk megvezetni, mint annak idején Moszkvát az IMF-el, és az IMF-et Moszkvával… Életbe lép Schengen – no de akkor mi lesz a vízum-mentesen hozzánk érkező kínaiakkal, akik ennél beljebb viszont nem utazhatnak majd, ugyanígy? És csatlakozunk az euró-zónához – épp csak azt nem tudjuk, hogy mikor, és mennyiért? Van itt egy kormány, amely egész egyszerűen a szavahihetőségünkkel játszik – és teheti, talán büntetlenül. Mert működik a helyi szintekre lerakódott, véd- és dacszövetség. A mutyimundér, az umbulda-szocializmus, a sumákállam.

Választani – könnyű. De megértem azokat, akik ott lenn, a mélyben, magukra maradva evickélnek a fortélyos félelmek honában. Magunkhoz szólunk most: ne csak olykori kiállásra buzdítsuk egymást, polgártársak…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra