2005. július 04. hétfő 21:15
Gyurcsány-metafora
Nem szeretem a svájciakat – bár lehet, hogy tudnak valamit. Rólunk… Most is, feléjük járván, ugyanúgy viselkedtek velem, mint bármikor, korábban. Szúrósan átlapozták a magyar útlevelünket, majd félreállítottak. És eltűntek a passportokkal. Jó öt percet töltöttek vele a kis fülkében, végül csalódottan visszaadták, de megmutatták: hol kell sztrádamatricát vásárolnunk. Nincs rá szükségünk, feleltük, csak ide megyünk, St. Gallenbe, a tó partján. És délután már megyünk vissza, Lindauba. Kell matrica, heveskedett a határőr. Akkor is kell. Ott vegyék meg. De nem kell, válaszoltuk türelmesen, mert csak ide megyünk, St. Gallenbe. Sztráda visz, kiabálta. Nem csak az, mondtuk, és az arca elé terítettük Svájc térképét. Ha nem ismernéd, morogtuk, ezt persze már csak magyarul. Itt megyünk, a tó partján, mutattuk, de ha balra kanyarodnánk, Au felé, akkor is odajutnánk, a hegyen keresztül. Mutattuk az ujjunkkal – hátha nem ismeri a térképet… Na, menjenek, morogta végül, megvetően.
Nem szeretem Svájcot.
De lehet, hogy tudnak valamit. Rólunk. És távol akarják tartani…
Mert – és tudom, hogy erről nem először írok – van rajtunk valami rontás. Talán a turáni, mondanám, de abban nem nagyon hiszek. Ha nagyon megengedő vagyok az egykori táltosok felé, akkor is azt kell mondanom: eddigi ezer esztendőnk során Róma mindig a kisebbik rossz volt, mint Bizánc. Vagy talán olyan jó lenne most a széthullott Szovjetunió egyik darabkájaként szorongani a jövőtől? Ami, persze, még bekövetkezhet; ha az Unió vezérkara nagyon sokáig bíbelődik azzal, hogy ki legyen a vezérürü – az apró nyáj könnyen elbitangolhat… Na de ne fessük falra az ördögöt; még akkor se, ha amúgy, festetni kellene…
A lényeg: rontás van rajtunk.
Régen, hosszú útról – ami akár lehetett csak egy félnapos bécsi kiruccanás is; a táv akkor sem kurtább néhány fényévnél – hazatérve, kinek nem görcsölt a gyomra? Emlékeznek, ugye? Az a jól ismert szorongás; hogy hosszú időre ismét elveszítünk valamit, ami, persze, nem is lett a miénk; és talán elveszítünk valami konkrétabbat is. Nem dugtuk el elég jól a kávét, banánt, csokoládét, számítógép-alkatrészt. Ne részletezzük – ma már úgysem az a görcs jelentkezik. Csak ahhoz hasonló – de az első benzinkútnál. Vajon mennyivel lett drágább egy hét alatt?
Nyolc forint. Ügyes.
Akkor vegyünk néhány újságot. Bár nem kellene, mondom is a kutasnak, hogy ráérne ez hétfőig, de az asszonyok, az autóban… Persze: én lapozom át őket, elsőként. Nem kellene… Gyurcsány második félidőre és árkommandóra készül; Ferihegy eladólistán; Kádár sírjánál a munkáspárt – „tőkés ellenforradalom” volt a rendszerváltás; és több oldalas Gyurcsány-interjú az egyik lapban, s a másikban, és este egy óra, a televízióban. A forgácsokról nem is szólva…
Olyan nagyon fontosakat nem nagyon mond. Érzékelhető valami hangsúlyváltás, de talán csak elszoktam tőle; egy hét hosszú idő; azt mondanám, ha valóban van különbség, akkor az a krakélerségben kereshető. Valahogy – fenyegetőbben hangsúlyoz.
Mert nagyobb benne a félelem, a belső bizonytalanság.
Kompenzatívabb a viselkedése, mondanám tudálékosan. Mint aki biliárdozás közben, egy tuti állásnál, hirtelen észreveszi, hogy a fehér golyó egy pingponglabda. És talán nem is dákó van a kezében… Sebaj, közli, pillanatnyi zavar után: kitaláltam egy új játékot. A szabályok a következők, folytatja lendületesen: aki az előző menetben sikeresen gurította el az összes golyót, úgy, hogy közben az asztalt (a posztót) is felújította, az kap – fél pontot. Én viszont tizet kapok azért, hogy most, a parti végén; az összes nehéz golyót kaucsukra cseréltem.
És dölyfösen körülnéz…
Nem szeretem a svájciakat. Ez a határőr is… Az erőszakos modorával… Először az útlevelemben próbált valami hibát találni. Nem vagyok vele egy kantonon – éreztette. Majd úgy próbálta rám erőltetni a sztrádamatricát, mint az egyetlen lehetőséget. Alacsony volt, kövérkés, bajuszos. Kiköpött Gyurcsány…
Tamási Orosz János
.
Vissza a kezdőlapra