2005. július 09. szombat 18:31

 

Karnyújtásnyira a válasz

 

Még a körgyűrű előtt lehajtva jutunk el Bécs egyik új bevásárló-centrumába. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere; az üzletek nevét nem sorolnám fel; miért csináljak reklámot; de akinek gyerekei vannak, az úgyis tudja, melyekre gondolok. És akinek a „már nálunk is lehet mindent kapni, szívecském” hangzású mondatra fogékonynak korántsem mondható felesége – az pedig pláne bólogat. Szóval elhangzott a ne lustálkodj, nyomás; mentünk pénteken. Shoppingolni. Az áruház bejáratánál egy hatalmas információs pult fogadott, rajta Bécs városának turisztikai térképe, ugyanaz kerékpáros útvonalakkal, megyényi területre terjedően; egy másikon fél Ausztria közlekedési térképe, látványosságok bejelölésével; s mellettük egy vaskosabb kiadvány. Közép-Európai városkoncepciókkal, Bécs, Pozsony, Budapest; a főpolgármesterek bevezetőivel. Ebből következően alig lapoztam bele – a nyolcadik oldalról máris Demszky mosolygott rám.

Na, valahogy akkor ment el a kedvem az egész shoppingolástól.

Még a prospektusokat is ott hagytam – pedig a térképek általában jól jönnek. Hiszen a hivatalos autóatlaszokat a nagyobb utak előtti szerviz-ellenőrzést megelőzően mindig kiveszem a kocsiból, noha a szerelők nem lopnak, de a reflex mégis belém égett, erre, mifelénk, aztán persze induláskor a térképeket rutinszerűen felejtem a garázs polcán… De most a prosikat is nagyon kedvetlenül hagytam az áruház információs pultján.

Nekem a Demszky ne beszéljen.

De Gyurcsány se…

Mert hiszen, igazából, én is a várva várt vitáról akarnék szólni, most, csak jelezni akartam: már volt bennem egy kis „fejlődési szalonspicc” – mire hazakeveredtem, aznap késő estére, de még nem maradván le az ismétlésről. Megnéztem – noha nem volt bennem különösebb előzetes várakozás. Annak ugyan örültem, hogy magát a csapdát – amelyről korábban írtam – Orbán tanári módon hatástalanította. S még inkább örültem annak, hogy a délelőtti „munkaértekezleten” a korábbi miniszterelnökök milyen egyértelműen jelezték: még csak halvány illúzió sem volt bennük aziránt, hogy Gyurcsányt valóban érdekli az ő véleményük. Csak kellettek a komédiához… No, tárgyunknál maradván, lássuk: mi is történt e pénteki koraesti randevún? Röviden csak annyi, hogy kibújt a szög a zsákból. Mert volt egy pont, amely – a maga perceiben mérve – nagyjából annyit ért, mint a többi kilencvenvalahány, együttvéve. (Természetesen a kisebb horderejű színvallásokat se értékeljük le.)

De a valódi lényeget az a pillanat hordozta, amikor Gyurcsány kijelentette: a parlamentnek szüksége van ellenzékre, de az országnak nincs. És Orbán vitába szállt: a parlamenti munka, úgy tűnik, nem igényel ellenzéket – s már ezért is szüksége van arra a nemzetnek. Azért ez nem egy félresöpörhető nézetkülönbség – még akkor sem az, ha a következő percekben már arról esett szó, hogy természetesen egyikük sem nézheti jó szemmel az ország elleni, káros tevékenységeket és megnyilvánulásokat. Ezt persze, hogy nem – no de nem is erről volt szó a spontán pillanatokban. Hanem arról: a kormány – néhány mandátumnyi többsége és cérnaszálakkal alig összefércelt koalíciója ellenére – az ellenzéket soha, egyetlen pillanatban sem tekinti vitapartnernek. Őszintébb pillanataiban azt üzeni neki: fogja be a száját. Álságosabb modorában pedig azt hangoztatja: a választók döntöttek, melyik kormányprogramot preferálják, mi tehát csak ehhez tarthatjuk magunkat.

De ahhoz sem tartják…

Ne merüljünk a részletekbe. Most és itt – ne. Csak arról beszéljünk: a nemzetnek, igenis, szüksége van ellenzékre. Mert a nemzet egy része lényegében tizenöt éve nem hajlandó észrevenni azt, hogy folyamatosan átverik. Becsapják. Mert mi is történt az Antall-kormány megalakulása előtt? Az ország – és vele az állampárti hatalom – csődbe jutott. Az államadósság tömege elérte a kritikus szintet (ezt valahogy így szokták megfogalmazni; lényegében a csupasz csontunkig eladósodtunk); a KGST-piac „behalt”, kicsiben és nagyban egyaránt – egyszóval córesz volt. S mit tett az akkori hatalom? Kapcsolati tőke-rendszerét (és némi anyagi alapot is, úgy nagyjából egy állam-vagyonnyit) megtartva átengedte a teret a többpártrendszeren alapuló társadalmi átalakulásnak. De nem felejtve el annak csírájánál fehérterrorozni egy kicsit; és nem feledkezve meg arról sem, hogy – „demokratikus” ellenzékből – azonnali bírálatába ne kezdjen a csődhelyzetet valahogy megoldani próbáló új irányító hatalomnak. Mit is tettek, egészen pontosan? Szép lassan felépítették a gulyáskommunizmus és a háromhatvanas kenyér illúzióját; s könnyekig hatották magukat a fokozódó munkanélküliségen. Miközben – honnan is kerültek ki a munkanélküliek?

A gulyáskommunizmus látszatának illúzióit fenntartani próbáló évekig, évtizedekig veszteségesen termelő gyárakból és abból a rétegből, akiket már évtizeddel korábban a teljes foglalkoztatottságon belüli rejtett munkanélküliekként aposztrofáltak, az úgynevezett reformközgazdászok. Hát valóban nem akarja ezt megérteni az országnak „az” a fele?

Maradjunk a vitánál. Két felfogás ütközött, így az elemzők, s az eredmény, nagyjából, döntetlen. Hát – nem így van. Mert valóban két felfogás ütközött, de az eredmény – messze nem döntetlen. Legfeljebb a harcmodor – bár annak tanulmányozásából is kiderülhetett, hogy Gyurcsány számára életidegen az erőltetett visszafogottság; a verbális agresszió elfojtásával vívott küzdelme időnként leplezetlenül megmutatkozott. Míg Orbán szinte sohasem kereste a támadási felületeket, de, ha kellett, kíméletlenül – és védhetetlenül – riposztozott. Tudta, hogy kivel fog szót váltani – ellentétben Gyurcsánnyal. S valóban döntetlenre állna a két felfogás, az eltérő politikai nézetek küzdelme?

Nem hiszem. Mert miről is szólt a polgári kormány négy éve? Arról, hogy „az a szegény, aki a legszegényebb”. Arról, hogy, ha nem is mindenkinek, de a lehető legtöbb embernek kell javítani az életkörülményein. Ezért – természetes módon – nem az átlagbérekkel, hanem a minimálbérekkel kell kezdeni. Annak összegét kétszer is jelentősen emelték – ezzel, valahogy, még a kényszervállalkozások és színlelt szerződések terén is javítva valamelyest a költségvetés helyzetét. (Értsd: járulékos bevételek növekedése.) Segítettek a lakáshoz jutás feltételein; a Széchenyi-terv keretei és a családi gazdálkodások távlatai „helyzetbe hozták” mind a kis- és középvállalkozásokat, mind azokat az önkormányzatokat, akik reálisan számoltak azzal: a turizmus körülményeinek fejlesztése komoly bevételi eredményekkel járhat. A polgári kormány egy olyan nemzeti jövőben gondolkodott – és gondolkodik – amely, igenis, akár a Münchausen-báró-i lehetetlenre vállalkozik. Ha kell, a saját hajunknál fogva húzzuk ki magunkat az ingoványból.

Készüljünk fel egy olyan helyzetre, hogy nincs - nekünk maximálisan kedvező - uniós költségvetés. Hogy nem lesz agrártámogatás. És akkor is életben kell maradnunk. De vajon ki az, aki jobban képessé válhat erre? Az, aki a multinacionális tőke és a nagybirtok-rendszer kiszolgáltatottjaként él, vagy vegetál, vagy az, aki még birtokolhatja legalább az életben maradás alapjait? Hogy még jobban értsék, mire gondolok, mondandóm elejére kanyarodom. Mert végül azért voltam shoppingolni. Ott, Bécsben. És néhány napja a gondokkal küszködő Németországban is. Nem jártam arra egyedüli magyarként; ez a szokásunk nem változott. Így talán sokak előtt ismert az, amit mondani akarok. Hogy a sajtválaszték, bizony, döbbenetes mértékű. Ha kell, dél-afrikai, vagy marokkói vörösbort választhatok mellé, a villányi árának negyedéért. (Vélhetően a minőség is elmarad attól – no de tudja-e ezt az átlagos nyugati borfogyasztó? Mondjuk: megfelelő magyar hírverésekből?) Ne részletezzük. Aki belép egy Lajtán túli áruházba, az pontosan látja: bizony, szalad az idő. Bővült a kínálat – de változatlanul jelen van az, amit még a nyolcvanas években megszoktunk. Az a csoki, az a joghurt, az a kenyérfajta. A lánc végén ott a gyártó, az alapanyag-beszállító – de, ugyanez, hol tapasztalható egy hazai nagyáruházban?

Majd a biopiacra termelünk, szólt a bíztatás, úgy hat-nyolc éve. Kérem tisztelettel – fújhatjuk. Mert ezt is kitapasztaltam (Ha még nem említettem volna: ismét szorgalmasan fogyókúrázom; nem eltúlzott diadaljelentésnek, hanem méreteim szomorú realitásának szól, ha úgy fogalmazok: már sikerült negyedszáz kilót leadnom…). A lényeg: egy ottani áruházban már attól rosszul lesz az ember, hogy eldöntse: melyik nulla százalékos terméket válassza? Bár kifejezetten praktikus is a latolgatás: a hűtőpult hossza, mondjuk, harminc méter, s az ember – mire választani tud – úgy ötször-hatszor megteszi ezt a távot, oda-vissza. És közben gondolkodik. Hogy talán még nem is fújhatjuk…

Hiszen, ugyanezt, itthon, összehasonlítani – komolytalan. Jó esetben kétféle nulla százalékos joghurt és háromféle diabetikus készítmény található. Csak bátortalanul kérdezem: biztos, hogy addig kell várnunk, amíg itt is az import révén érjük utol magunkat…?

Hát ennyi; szép lassan kifogyok a szuszból. Azt mondom: dumáljon csak tovább a Gyurcsány. Vajon kiket győzhet meg?

Csákabonyi Balázst, felelem önmagamnak, kicsit szomorúan.

A szocialista képviselőt, aki egyben a Magyar Nyugdíjasok Országos Szövetsége (MNYOSZ) elnökhelyettese. Aki - a nyugdíjasok szövetségének nevében is - egyetért az általános forgalmi adó felső kulcsának mérséklésével, de „nem ért egyet a személyi jövedelemadó alsó kulcsának 18-ról 13 százalékra csökkentésével. Mert abból a nyugdíjasok semmit nem éreznének”.

Ennél a mondatnál azért egy kicsit elveszítettem a türelmemet. Mert, ha valahol, akkor itt a lényeges nézetkülönbség. Egy ilyen érv kel védelmére Gyurcsánynak… Mit is jelent e mondat olvasata? Hogy a pályakezdők és az aktív keresők egy hangyányival se kerüljenek jobb helyzetbe, mint a nyugdíjasok. A kijelentés minden további értelmezése csak mélyítene egy nagyon szomorú szakadékot, és egy még szomorúbb életfelfogást – ezért erre nem is vállalkozom. Csak feljegyeztem ide, némi tanulságul. Hogy Csákabonyi Balázs szocialista parlamenti képviselő szerint ne csökkenjenek a nyugdíjasok gyermekeinek adóterhei, mert abból a nyugdíjasoknak semmi külön jó nem származna…

Kell-e ennek a képviselőnek ellenzék? Nem biztos. De kell-e egy ilyen gondolkodású nemzetnek élhető jövőért küzdő ellenzék? A válasz egy karnyújtásnyira van tőlünk…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra