2005. július 19. kedd 21:47

 

Szakításunk írásbeli megerősítése

 

Levelet kaptam – igaz, már több hete; s az igaz, hogy valójában nem kellene megválaszolnom. Ilyen megkeresést ugyanis már többször is kaptam az elmúlt évek során; az elsőt – emlékezetem szerint – legalább nyolc esztendeje; s azóta is válasz nélkül hagyom őket. Mondván – a hallgatás beleegyezést is jelent; múljon el szépen, csöndesen ez a kapcsolat. Ne kelljen véleményeznem – hiszen nem olyan könnyű. Sehogyan sem az. Pedig annak kellene lennie.

Mondom – nem először szólít fel engem a Magyar Demokrata Fórum arra, hogy tisztázzam tagsági jogviszonyomat. Amely 1988 szeptember harmadikán kelt, sorszámát illetően a 137-es; s az a Lezsák Sándor írta alá, akinek nagyon sok lépésével nem értettem egyet az elmúlt évtizedben. Sokszor, utólag, igaza lett; de sokszor, vallom most is, tévedett. Hol a megengedésben, hol annak ellenkezőjében. A lényeg: a fenti keltezés elég korai érdeklődést jelent részemről; és elég sok illúzió hordozását, táplálását. Talán túl nagyokat ahhoz, hogy – ismétlem – konkrétan ki kelljen fejtenem egy szakítás okát. Inkább érjen véget szépen, csendben, gondolja csak azt a másik, hogy ő dobott engem; ne koccanjunk.

Nincs sok értelme úgyse az ilyen végső beszélgetéseknek; hiszen a szándék, addigra, már visszafordíthatatlanná válik.

De most, hogy egy sokadik alkalmam van e tagsági jogviszony tisztázására – mégis megpróbálom önök előtt végiggondolni azt; itt-ott talán eltúlzott magánügyekre való utalással; többnyire azonban megpróbálva a párt iránti elvárásaimat szembesíteni a történésekkel… Nos: a lényegre térek.

Kedves Magyar Demokrata Fórum, kedves Seres András és Bárándi Zoltán: nem, nem akarom megerősíteni fent keltezett tagsági viszonyomat. Nincs már annak semmi, de semmi értelme… Először még – már? – ’90 őszén éreztem ezt; amikor több üzenetet is hagytam a párt néhány vezetőjének. Szót váltani a jövőről, felajánlani ezt-azt, s talán kérni is – hiszen az ember beilleszkedése valahová mindenképp kölcsönösségen alapuló viszonyt feltételez. Sok-sok hét telt el anélkül, hogy visszahívtak volna; végül egy hölgy bejelentkezett a telefonszámomon. Üzenetet hagyott; na végre, dobbant meg a szívem, csak megindultak a fogaskerekek. Ám kiderült: a hölgy csupán azért keresett, hogy van némi tagdíj-hátralékom. Be kellene fizetnem az alapszervezetemnél. No, hát még azt sem tudtam, hogy már van, hökkentem magamban meg a tényen; arról volt szó: hogyan is szervezzük azt meg itt, a lakóhelyemen. Na mindegy… Teltek-múltak az évek. Felállt a szervezet. A vezetők, anno, akikkel korábban még közelinek mondhattam kapcsolatomat, elérhetetlenekké váltak. No persze, ettől még szívélyessé. Egyikük nevében az „adjutánsa” jelentkezett; a másikuk, hogy mikor is érek rá, tűnődött bele a telefonba, majd adott egy két és fél hónappal későbbi időpontot. Én viszont olyan vagyok – s erről az oldalamról azért már egyre többen ismernek – hogy „közügyben” még csak-csak tárcsázok kétszer is, magánügyben azonban az egyhez is nagyon, de nagyon szakadnia kell az összes, a sorsomat tartó cérnaszálaknak…

Szóval, nem éltem a negyedévvel későbbi invitálásokkal.

De a legszebb az volt, amikor – a cérnák nagyon elszakadván – egy hosszú-hosszú levelet írtam a Fórum egyik nagyon első emberének. Magánlevél volt, telve talán fölösleges keserűségekkel, még fölöslegesebb indulatokkal, és nagyon-nagyon fölöslegesen megemlített magánéleti gondokkal. Mindegy… A levél elment – de válasz nem érkezett. Mígnem, másfél esztendővel később, egy félig-meddig baráti társaságban hirtelen odafordult hozzám az asztaltársaság egyik – viszonyunkat tekintve „félig” – tagja, és azt kérdezte: írtál te egy hosszú levelet, sok érdekes dologgal, neki. Elintéződött végül valahogy? Látta töprengővé vált tekintetemet, hát folytatta: tudod, hozzám került, akkoriban a titkárságon dolgoztam és kiszignálták nekem.

Számomra, a magánemberi felemben, valahogy akkor szűnt meg fent nevezett tagsági viszonyom…

Abban a tizedmásodpercben…

De a szimpátia, természetesen, tovább élt. Ahogyan élt, a kezdetektől fogva. Ahogyan azt éreztem például Csurka nevezetes levelét olvasva: meg kell szólalnom. Meg is tettem. Majd jöttek az újabb és újabb válságok; volt, hogy Tamás Gáspár Miklós támadó cikkeire reagáltam. Íme – olvashatják…

De haladjunk nagy léptekkel… A történet, kívülről szemlélve, a kilencvenes évek második felében – eldőlt. Igazából már akkor sem lehetett vitás, hogy ki kell-e alakulnia a kétpólusú magyar belpolitikai terepnek, vagy sem. A liberális oldal legitimizálta az utódpárti szocialisták teljes jogú hatalom-visszaszerzési törekvéseit; lényegében megerősítve azt a törésvonalat, amit még a nyolcvanas évek végén hoztak létre a rendszer leváltását szorgalmazó politikai erők között. Akkor a hogyan-on volt a hangsúly; erre gyakran idézik az egyik Antalli örökséget: tetszettek volna forradalmat csinálni.

Nem volt olyan éles helyzet, mondják – mondjuk – azóta is; bár lehetett volna. Egy nagyon határozott összefogással.

Ez elmaradt. S mi következett? A kispártok – viseltek bármilyen történelmi nevet és kapaszkodót - szép lassan erodálódtak. Talán voltak, akik erodálták azokat; lásd összeesküvés-elméletek; magam azóta is, monomániásan, azt hajtogatom: az erjedést talán elindíthatja néhány szándékos rosszakarat, de a kifejlődésében oroszlánrészt kap az egyes emberek hatalmi önzése, a közösségek klikkekre bomlása, a célokat elhomályosító apró, rövidtávú, kisszerű elképzelések előtérbe helyezése. Ezt láthattuk a polgári oldalon; s a baloldalon pedig egy nagyon szervezett, nagyon egységes, a túlélés teljes bebiztosítására és a hatalom visszaszerzésére irányuló törekvést. Ez utóbbi szükségszerűen kellett ahhoz, hogy az állami vagyon újrafelosztásának nevezett – valójában kapcsolati tőkemozgatással magánvagyonként realizált állami vagyon megszerzését láthattuk – tőkefelhalmozást tökéletesen kifehérítsék; gazdasági tevékenységüket beleillesszék a nyilvánossá vált (de eredetét tekintve nyilvánosan ma sem ellenőrizhető) magánszektorba. Ez történt, és ez történik…

Miközben a polgári oldalon egyre több ember számára vált nyilvánvalóvá: ezen az úton semmi sem fog megváltozni. Egy új, önmagáért felelős, önmagát megvédeni képes, önmagát újraépítő társadalom a régi hierarchia egyeduralmával sohasem fog létrejönni. Amely régi hierarchia a felszíni fecsegésekben természetesen újított, hiszen erre mindig is képes (aki megnézi a magyar kommunista, szocialista párt történetét, az láthatja, hogy a felszínein ez a képződmény átlag tízévente képes újra strukturálni magát), de a mélyebb összefonódások zárt rendszerén nem érdeke a változtatás. Egy új társadalmat csak egy új hierarchia kialakulása biztosíthat. Ez nyilvánvaló.

Az már egy másik kérdés, hogy azzal az újjal ugyanúgy „bevásárolunk-e”, vagy nem? Az a jövő zenéje épp úgy, mint a jelen demokráciájának érettségéé. A valóban felelős demokráciáé. Amely – például - nem tűr el olyan parlamenti vizsgálóbizottságokat, amelyekre egyébként az égadta világon semmi szükség. Egyik most folyó ügyben sincs – ezt a tételt is el kell fogadnunk. Mert vagy fennáll valaki ellen valamilyen bűncselekmény alapos gyanúja, vagy nem. Ha igen – egy demokratikus államrend a maga intézményrendszerével szavatolja a gyanú kivizsgálását. Létrejöhet, természetesen, egy parlamenti vizsgálóbizottság, de az a már lefolytatott hatóságok munkáját ellenőrizze, elsősorban; vélelmezhetvén, hogy – valamelyik politikai irány befolyása, nyomása miatt – a hatóságok nem végeztek kielégítő tevékenységet. No de az mégis a demokrácia nonszensze, sőt, valamennyire az ötvenes évek bírói gyakorlatát idéző tevékenység, hogy néhány parlamenti képviselő vizsgálgat cégbejegyzéseket, s olyan – a gazdasági bíróságra, vagy az APEH-re tartozó – folyamatokat, amelyek kellő átlátásához legfeljebb akkor lehet valamelyes szakértelme, ha korábban maga is ahhoz hasonló bűncselekményeket követett el, amelyekkel most gyanút sejtet, visszaélést vélelmez. Ez utóbbi esetben azonban – még ha időközben el is évült a cselekménye – nem biztos, hogy alkalmas a törvényhozói testületben való aktív részvételre…

De kanyarodjunk vissza. Azt mondtam: az egyszerű, mezei állampolgárok felelősségén múlik az, hogy milyen új hierarchiát engedünk a nyakunkba ülni. Vannak rossz tapasztalataink a múltból; szinte csak azok vannak; így tehát pontosan láthatjuk azt, két-három ciklus ideje alatt, hogy hová is jutottunk, hová kanyarodunk, az újakkal. S azt is pontosan láthatjuk: hová kanyarodunk vissza, hol merülünk el ismét a posványban, a dagonyában, ha azokra bízzuk a társadalom megújulását, akik abban továbbra sem érdekeltek.

Ezért – létre kell hozni az új hierarchiát. Akár tetszik, akár nem. Meg kell fogadni az Antalli örökség egyik leggyakrabban idézett mondatát: tetszettek volna forradalmat csinálni. Amely forradalom, ha vértelen, békés, akkor szükségszerűen egy elhúzódó folyamat. De egy olyan folyamat, amelynek egyetlen pillanatában sem engedhetjük meg a hatalom gyakorlását azoknak, akik nem e forradalom céljaiban érdekeltek. Le kell győzni őket – s bár ez nem megy egyedül, de sikeres harcot csak egy vezérkarral, és egyetlen főparancsnokkal lehet megvívni.  És ez a szelíd forradalom sem megy „mérleghinta-szerepeket” játszva. És nem megy úgy, hogy – miután sikeresen felzabáljuk saját magunkat – odaállunk egy vélt politikai középpontba, és megpróbáljuk lejáratni a választókat… Mert a Magyar Demokrata Fórum ezt teszi.

Amikor kétfrontos küzdelem álarcába bújik – valójában cserbenhagyja a társadalom változást remélő részét. Akik – sokmilliónyian – odaálltak egy polgári tömörülés mögé. Jelezve, hogy ők pontosan megértették a körülöttük zajló folyamatokat. Ha nem is annak minden egyes apró, a szabadság szemével sem látható részecskéjét; de azt pontosan tudják, hogy mitől akarnak megszabadulni. Milyen, őket ugyanúgy megnyomorító erőktől.

Oda kell állni a másik oldalra.

Mi is történik a liberális oldalon? Már a második kormányciklusuk során mosolygunk kárörvendően akkor, amikor – úgymond – kitörnek a „koalíciós feszültségek”. Amikor a baloldali párton belüli puccsokat szemléljük; s amikor azon totózgatunk, hogy ez, vagy az a miniszter lesz-e a „vezéráldozat” a koalíciós pártok legközelebbi egymásnak feszülése során. De látjuk-e azt, valamennyien, hogy akkor, amikor a Demokrata Fórum a polgári szövetség pártját azzal vádolja: harminc százalékos arányban vesznek részt a kormányok gazdasági korrupcióiban; akkor, ez a mondat, nem azt a pártot erősíti, amely maga is részt vett a szövetség kormányzásában, ráadásul igazságügyi területen?

Sok beszédnek sok az alja – s ez, végtére is, mégis csak egy szakítás lenne… Hát egy kicsit felpörgetek néhány motivációt. Például Katona Kálmán nyár eleji mondatait – amelyek ismét csak nem arra ösztökéltek, hogy ne rendezzem pozitív irányba tagsági jogviszonyomat… Mit is mondott? Ha fel tudja valamelyik politikai erő vállalni azokat az értékeket, amelyeket az MDF már 15 éve képvisel, akkor azzal házasságra lépnek, és ez lehet az MSZP is – kérdezték tőle. Válasza: „Azt nehéz elképzelni, hogy fel tudja vállalni, hiszen 15 éve figyeljük, miként politizál, a valószínűsége nagyon kicsi. De mégis abból kell kiindulni, hogy eleve elrendelés nincs. Eleve nem mondhatom, hogy ez az ellenségem. Olyan mozgásban van a volt koalíciós partnerünk, a Fidesz, hogy esetenként nem is tudom követni, most akkor hogy került oda Pozsgay Imre, most merrefelé is megy, a munkástagozatot sem igazán értem. … ez nyilván egy taktikának a része. Tehát hogy hol lesz a Fidesz 2006-ban? Milyen elveket vall? Könnyen elképzelhető egyébként, hogy senkivel sem tudunk koalícióra lépni”.

Nos: Pozsgay Imre ma is azt képviseli, amiért – annak idején – Antall József alkalmasnak tartotta őt a köztársaság elnökének. Roppant egyszerűen gondolhatta, úgy vélem: ha már nincs, és nem is lesz, forradalom, akkor legalább egy olyan emberrel kössünk szövetséget, aki majd képes lesz lassítani a törvényszerűen visszafelé induló inga mozgásán. Ennél ma sem több – de nem is kevesebb – a szerepe: azokat kell általa megszólítani, akik már nem hisznek a polgári oldal és a kereszténydemokrácia tizenhat éve tartó, folyamatos, agresszív, erővel és eszközökkel sohasem takarékoskodó lejáratásában. Akik a bőrükön érzik, hogy a gazdasági helyzetük változatlanul hagyása – vagy rombolása – mellett „nem jó válasz” a polgári oldal folyamatos szélsőjobbozása, a fehérterror emlegetése, az antiszemitizmussal párosuló klerikalizmus folytonos szajkózása. Ez azért már kevés.

Még kér a nép – de ebből már egyre kevésbé.

S milyen politikai képviselete az a rendszerváltó kormány első miniszterelnökének, a folyton hangoztatott Antall József-i örökségnek, ha azt lebegtetjük: nincs eleve elrendelés; talán lehetséges egy koalíció az MSZP-vel…? És az, hogy mi talán senkivel sem lépünk koalícióra? A Magyar Demokrata Fórumnak jelenleg nyolc parlamenti képviselője van. Ebből a pozícióból nem biztos, hogy jövőre sikerül a parlamentbe kerülnie; no de ki az a választópolgár, aki egy olyan pártra adja le a szavazatát, amely párt eleve kijelenti: amennyiben nem szerez kétharmados támogatottságot (nyolcadmagával…), úgy ellenzékben marad. Kérem tisztelettel: miért legyek én egy olyan párt tagja, és szimpatizánsa, amely – tizenöt évvel a rendszerváltás kezdete után – arra a pozícióra készül, amelyben a kompromisszumkészség minimumát sem óhajtja kifejezni?

S lenne még itt sok-sok apró megjegyzés; de nem folytatom. Értelmetlen. Hiszen milyen értelemben lehetne arról komolyan értekezni, hogy egy olyan párt, amely annyira vehemensen fogalmaz például az ügynöktörvény-ügyekben – egy ebben hivatásszerű előélettel érintett embert bíz meg kampánya igazgatásával. Az engem ismerők és olvasók tudják, hogy a törvényről egy nagyon átgondolt véleményem van; de nem akarok most ezzel előhozakodni. Csak azzal: a Magyar Demokrata Fórumé is hasonló. Sok mindenben nem értünk egyet. Én igazságkeresőbb lennék, s olykor – a valós tények ismeretében, mérlegelve minden körülményt – talán megengedőbb is a múlttal szemben. De ők nem azok. Ütöttek is néhány emberen ezért, s volt, hogy értelmezhetetlen szigorral. Ám legyen. De akkor ne az vezényeljen politikai kampányt, aki – ebben a kérdésben – az igazságkeresőbb, a megengedőbb oldalon áll.

S Herényi úr… Aki részt vesz, továbbra is, egy olyan politikai színjátékban, amely csak arra jó, hogy a bíróság előtt már kipukkant lufit tovább hámozgassa a közélet iránt érdeklődők előtt. Nincsenek tények, nincsenek vádak, csak folyamatos sejtetések, amelyekre hivatkozni – több, mint nevetséges. Vagy akár félelmetessé is válhat.

Hiszen elgondolkodott-e már bárki is azon: ha a nyolcvanas években egy olyan tanácsi lakásban lakott, amelyet később – mondjuk – kétszázezer forintért megvehetett az önkormányzattól; s azt a lakást ma eladja harmincöt-negyven millióért; akkor, a Molnár-féle megközelítésben, nyerészkedett. S ha két összeházasodó ember tette ezt, szerencsés pillanatban, szerencsés környéken, ügyesen és időben elcserélve ingatlanjaikat, akkor jelen pillanatban egy százötvenmilliós villalakásban laknak. Minden különösebb befektetés nélkül. Életszerűtlen?

Több ilyen ismerősöm, barátom is van. Sőt – még én is járhatnék ilyen cipőben, ha – anno – a feleségem nem közli velem, hogy ő ebbe a lakásba született, a szemközti iskolába járnak a gyerekeink, mi innen másfél évtizedig biztosan nem mozdulunk. Punktum. S mivel a feleségem, hát természetesen igaza volt. A minap mentünk el autóval a ház előtt, amelyet akkor – egy az egyben cserélve – ajánlott valaki. Nosztalgikus okokból – valaha annak a háznak egyik lakásában lakott, ahol most mi. Nem cseréltünk. Mai árakon ez a döntésünk úgy mínusz hatvan-hetvenmilliót ér… Erről, ilyen léptékekről van szó a molnári szentenciákban. És arról: ha ez üzérkedés, akkor elképzelhető, hogy – visszamenőleg – megbírságolják azokat, akik valaha megvették az önkormányzati lakásokat? Lesz egy újraárazás, esetleg egy újraállamosítás?

S hogy miért ad be valaki a cégbíróságra olyan apportálási szándékot, amely nem felelt meg a bejegyzési szabályoknak? Csak óvatosan kérdezem: vajon mennyien adtunk be olyan cégalapítási kérelmeket az elmúlt másfél évtizedben, amelyeket valami miatt visszadobtak számunkra? Mert egyszerűen értelmezhetetlenek voltak a kilencvenes évek első felének cégalapítási körülményei; annak lassúságáról már nem is beszélve… S vajon hány esetben fogadott el ugyanez a hatóság olyan „szellemi apportnak” nevezett tőkerészt, amely valóságos piaci értékéről soha senki nem készített hivatalos mérleget. Legfeljebb maguk a cégek – amikor eszmei értéken vettek be az alapító okiratba szellemi apportot, majd azt sokmilliós nagyságrendben fizették ki egymásnak; amúgy, persze, törvényesen és tisztességesen.

Na ná…

Nos – ezek tényleg csak úgy eszembe jutnak. Így, a dühössé vált – és szándékaimmal ellentétben elnyúlt – válási vitám végén. Amikor – hogy világos legyen – Herényi úr is arra ösztönöz: ne, ne erősítsem tagsági jogviszonyomat. Mert ő megerősít működésében egy olyan bizottságot, amelynek puszta összejövetelei is antidemokratikusak. Hiszen, ismétlem (és nem először…) a kérdések puszta megfogalmazása is rágalmazás.

Elkanyarodtam… Ahogyan a Magyar Demokrata Fórum is elkanyarodott, akár saját Alapítólevelétől. Mert amikor megfordítom e pillanatban végképp emlékké váló tagsági könyvemet, ezt olvasom rajta: „A Magyar Demokrata Fórum vállalt feladatát annak az alapelvnek a jegyében akarja ellátni, amely a többség demokratikus jogainak az érvényesítését az emberi méltóság tiszteletével, a kisebbség és a személyiség jogainak tiszteletben tartásával, a kisebbségi és az egyéni vélemények nyilvánosságával együtt tartja megvalósíthatónak”. Igen – ez áll rajta. S ebből a fogalomrendszerből ma már olyan sok veszett ki a Fórum jelenlegi, napi gyakorlatából – hogy ki kell mondanom kételyeimet. És kijelenteni: nem.

Kedves Seres és Bárándi urak: tagsági jogviszonyomat a továbbiakban nem óhajtom megerősíteni.

Tamási Orosz János    

 .

Vissza a kezdőlapra