2005. július 19. kedd 21:48

 

A Ligetben nagyszerű

 

Eltikkadtunk. Pedig csak néhányszáz métert haladtunk legutóbbi harcálláspontunk irányából. Be, az ősvadonba; be, a Városliget árnyat ígérő platánfái alá. Eltikkadtunk – de nem a hőségtől. Az csak afféle ráadás volt. Kéretlen bonusz… Lassan, de legalább céltalanul haladtunk az ösvényen. A befogott orrunk után… Ha én ezt a klubban elmesélem, sóhajtott fel Csattan, kis idő múltán. Milyen klubban, mordultam rá. Azt ne mondja, hogy akadt olyan klub, amelyik magát felvette, tagnak. Dehogy, szerénykedett. Csak beálltam kisegítőnek a Képviselők Klubjába. Belízingelt engem oda a munkaközvetítő, szabadnapos portásnak. Tessék, néztem rá, ütődötten. Mit zagyvál már megint össze, meg vissza? Szabadnapos portás vagyok, húzta ki magát Csattan, sértődötten. S nyomatékos hangsúlyokkal folytatta: minden másnap arra járok, aláírom a szabadnap-bejelentőt, és mehetek is a dolgomra. Mármint, hogy zaklasson engem a sörözőben, tettem hozzá, reményvesztetten. Na, fejtse ki, mi ez az egész?

De nehezen fogja fel, zsörtölődött. Meleg van, hezitáltam… Na, figyeljen. Van ennek a Képviselők Klubjának egy okos tulajdonosa. Illetve nem a tulajdonosa, valójában nincs is semmi köze a dologhoz, épp csak tanácsokat szokott adni azoknak, akiknek van hozzá közük. Remélem, így korrekt… Szóval ez a Gyurcsányi, vagy Gyurcsány (tudja, hogy a neveket mindig összekavarom…), szóval a Ferinek van egy egyszemélyes cége, és ebben az ő üzlettársai kiókumlálták: létrehoznak egy ilyen klubbot. Lehessen hol vacsorázni, meg tárgyalni, meg flancoskodni. Tudja. Aztán annyira bejött nekik a dolog, hogy még ki is tataroztatták, a bérlők költségére. Aztán, amikor valaki nagyon rászállt az ügyre, becsukták a boltot. Azóta zárva van. Valami biztosan lesz majd vele, a fene se tudja, hogy mi, azt én tippelgetni sem akarom, mert a végén még azt játssza velem a Gyurcsány, hogy ő a Gyurcsók. Kavargat felém egy párat a hosszú kezével, belém beszéli, hogy már biztosan kezdek érezni valami meleget, végül megkér, hogy majd keressem fel. Ha akarom, el is küldet értem… Értem, értem, bólogattam. De mi van az állásával? Na, itt a lényeg. Hogy bezárták a boltot, de azért kell, aki vigyázzon rá. Egészen pontosan: olyan, aki miatt el lehet számolni a vigyázást. Mondhassuk az adóellenőröknek, meg a Szíjjártó Péternek, hogy hoppá, vigyáztam… Ha netán arra járnak. Ezért papíron van néhány biztonsági őr, de ott a rács – nekünk tehát nem kell ott lézengenünk. Ezért minden másnap elmegyünk szabadnapra; valaki valakivel valahogyan valamikor elszámolgatja a költségeinket, mi pedig minden szabadnapra kapunk két buszjegyet. Az már komoly napidíj, bólogattam. Amúgy naná, hogy hülyéskedik, osztottam meg vele a sejtésemet, no de nem is olyan rossz az ötlet. Majd mesélje el a klubban…

Szabódva legyintett rám. Ugyan, szólt bánatosan. Olyan klubba, amelyik engem is felvenne… Tudom, vágtam közbe, egy olyanba be se lépne. Mert maga egy büszke ember. Aztán mire megy vele? Hát jégre nem, törölte meg a homlokát. Úgy szakadt ránk a napfény, mintha dézsából öntötték volna. Próbáltunk árnyékba húzódni – de akkor meg közelebb kerültünk a bokrok aljához, a fák tövéhez. És ezt sehogy sem tudtuk megszeretni… Hirtelen egy erőteljes köhintést hallottam. Egészségére, mondtam Pálnak. Köszönöm, de nem én voltam. Nocsak, vetettem vigyázó szememet fürkészőbben az említett vadonbéli tájak felé. Hálnak is valakik talán – a szemétdomb mögött? De senkit nem fedeztem fel, s tovább nem is kellett keresnem. Mert Csattan dohogva húzta elő zsebéből a mobiltelefonját. Már megint egy SMS, sóhajtott fel… Vett egy mobilt, lepődtem rá a tényre. Minek az egy állandóan kimenős portásnak? Kellett, vágta el a kérdést lakonikusan. A gyerek. Amióta volt egy kis szívzűröm, mindig tudni akarja: hol vagyok. Na bumm, legyintettem, aztán, ha most itt összeesne, előtte rácsörögne? Mindegy, legyintett. Ha őt ez megnyugtatja… Engem viszont napok óta halálra idegesít. Na tessék, itt van, olvassa. Azt kérdezi tőlem a kormány: véleményem szerint két azonos nemű gyermek születése után legyen-e lehetősége a szülőknek a harmadik gyermek nemének megválasztására? Érti ezt, nézett rám, lemondóan. Honnan tudják a számomat? Nem titkos – de azt kikötöttem a szolgáltatónál, hogy semmilyen reklámlista céljára nem adhatják tovább. Mert ezt a sort beikszelhettem a szerződésen. László Boglárék mégis tudják a számomat. És még kikét? Vajon kiknek teszik fel még ezt a kérdést? Mert hát, ugye, nem is érti az ember. Olvastam erről, lendült bele Csattan Pál, a Rácz Jenő egészségügyi miniszter nyilatkozatát. Azt mondta: a kérdés etikai megítélése rendkívül fontos, ezért is teszik fel azt az embereknek. Na jó, de ezt most tudományosan kérdezik, vagy sem? Mert tudtommal azt még nem lehet befolyásolni, hogy valakinek fia szülessen-e, vagy lánya. Én legalábbis még nem hallottam erről – bár, amilyen tempóban fejlődik az orvostudomány, minden elképzelhető. Na de akkor miért ne kérhetném azt a dokitól, meg a lányomtól, mert engem ez már csak unokailag érint, hogy az első egy kislány legyen? Bár a vőm biztos fiút szeretne, legyintett Csattan. A fene se ért bennünket, férfiakat, mosolyodott el. Mindannyian azt reméljük, titokban, hogy az első gyerekünk fiú lesz, aztán mégis lányt veszünk feleségül… Na, kászálódott ki az érzelmi veremből, szóval érti maga ezt? Mit jelent a kérdés valójában? Ha azt mondom, hogy oké, két lány után legyen egy fiú, azt az orvos már el tudja nekem intézni? Hát miért ne, felelem. De ha arról van szó, hogy a magzatvízből meg az ultrahangból megmondják a gyerek nemét, és én eldönthetem: ha lány, akkor élhet, de ha harmadszor is fiú, akkor jöhet az abortusz; hát ez azért, így, nem egészen korrekt kérdés… Én úgy tudom, vetettem közbe óvatosan, hogy két gyerek után valamit már tudnak buherálni az emberen az orvosok. De olyan ez, mint amikor az első gyerek is nehezen jön össze. Vannak ilyen genetikai csodamódszerek, amivel összejön a gyerek. Na de az is, hogy fiú legyen, vagy lány, kérdezte Csattan. Azt nem tudom, rugdostam megszégyenülten egy elém guruló ásványvizes palackot. Nem vagyok járatos az orvostudományban, feleltem. Akkor is, horkant fel Csattan, olyan ez, mint a klónozás. Ha megengedem, hogy a harmadik gyerekem nemét ne a sors, hanem egy orvos döntse el, akkor miért ne engedhetném meg azt, hogy mesterséges embereket állítsanak elő? Futószalagon? Semmi különbség nincs, dohogta. Valami azért csak van, noszogattam. S ő „noszolt” is: semmi, horkant rám, dühösen. Ne ingereljen. Minden átkozott dolog attól függ: mennyire vagyunk megengedőek az első pillanatban. Vegyünk egy óceánjárót, tudóskodott. Tudjuk, hogy egy félcentis lyuktól még nem süllyed el. Pláne akkor, ha azt a lyukat valaki a második emeleti luxuskabinok egyikében fúrta. Hogy, mondjuk, abból kamerázhassa, olyan kábeles felvevővel, a bálnákat. Egy ilyen félcentis lyuk még nem lyuk, ugye. No de a kajütszomszéd is ugyanazt a jegyet vette – neki is joga van fúrnia egy saját panorámastéget. Ugye? Aztán meg kitör a fedélközi demokrácia – a végén mindenkinek jár majd egy lyuk. A jegye mellé. De a hajó megy, hepciáskodtam. Maga mondta, hogy egy félcentis lyuktól még nem süllyed el.

Pedig, végül, attól az egytől, attól az elsőtől végzi a tenger fenekén, állapítottam meg a lecke tanulságát. Jól mondom, tanár úr? Jól, fiam, felelte Csattan, láthatóan ejtve a témát. Bár valamit még pötyögött a mobilján… A jó…, fakadt ki, hirtelen, megcsúszva valamin. Egy műanyag szatyordarabkát rúgott odébb, fújtatva a méregtől. Még, hogy liget, morogta. Inkább a város szégyene. Aha, legyintettem. Tudja, hol taknyoltam el majdnem, ma délelőtt? Az Andrássy úton. A világörökség flaszterén. Na, az, szégyen. De itt – ki látja…? Csattan feldúltan fordult felém. Az a szerencséje, hogy már megint marháskodik, mondta, villanásnyi idő után. Még, hogy ki látja… Hát senki. Hát épp ez az. Hogy nem jön már ide a kutya se. Csak akkor, ha a gazdája kihozza; a maga kedve szerint ide egy finnyásabb kutya sem tenné be a lábát. Most nézze meg, keservesedte el magát. Micsoda lepratelep. Szemét, kosz. Gizgazok és biszbaszok. Nagyon költői, jegyeztem meg dicsérően. Na, ha ez magának költészet, akkor keressen rá rímet… Várjon egy kicsit, gerjedtem rá a feladat nagyságára. Várjon, várjon… Na, meg is van… Kétszázötven esztendő sem / parkosított kertté engem / vadon / vagyok // szúrós rémálma a rendnek / szabálya a kivételnek / dacos / fokos // mely szétzúz minden volt csodát / de táplálja a hadovát / s romol / omol // a dús liget mely menedék / volt valaha… s ha kell e kéj: / menj ki / Demszky… Nos, tanár úr, fordultam Csattan felé. Tudja mit, bíztatott, kis tűnődés után. Álljon be a sorba: kérdezzen maga is SMS-ben…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra