2005. július 29. péntek 21:20

 

Tunézia tanulságos távolsága

 

Karthágó, Sidi Bou Said, Hammamet, Monastir. A tengerrel harmonizáló városok. A tuniszi Medina, amelyben csak aranyművesből közel háromezer árulja portékáját. Ha csak ennyit néz a Tunéziába érkező utazó, akkor – nem látott semmit...

            Persze: nyaralni, pihenni vágyó embernek sokszor annyi is elég, hogy kényelmes a szálloda, késő ősszel is meleg a tenger vize, jóízű a helybéli sör és minden elképzelést felülmúlóan testes, tüzes a vörösbor. El lehet nyúlni a homokba terített pokrócon és tűrni a nap barnító sugarait. És gyönyörködni – ha az asszony épp nem néz a körmünkre – a tunéziai lányok mosolyának ígéretes szépségében...

            Ennyivel is el lehet tölteni azt az egy–két hetet, amelyet a pihenésre szánunk, valóban. De ha csak ennyivel, akkor jóformán dolgavégezetlenül térünk végül haza. Mert időnként hátat kell fordítani – bármily nehéz is legyen az! – a tengernek, és rá kell pillantanunk a városokra. Amit azonnal észrevehetünk: mintha csak most ért volna véget a pun betörés utáni sokk. Ez így, persze, erős túlzás, de tény és való: mintha egy egész ország épülne a szemünk előtt.

            A tengerparti városokat összekötő sztráda mentén frissen telepített pálmák mutatják: milyen szép lesz majd ez az út, egyszer, hamarosan. Városnegyedek épülnek, ami azt bizonyítja: az emberek alapvetően bizakodóak.

            Igen: az emberek. Akikről "tapasztalt" barátok állítják még itthon, utazásunk előtt, hogy jó lesz vigyázni velük. Mert sok a koldus, sok az agresszív utcai árus, szóval sok arrafelé a zsiványság. Hát – keresve sem találni zsiványokat. Az nem tagadható, hogy már a repülőtéren hordárok hada kering körülöttünk. Hogy a városok utcáin lépkedve öt–tíz méterenként mellénk lép valaki, hogy felajánljon valami apróságot. Karperecet, jázmincsokrot, cipőtisztítást. Nevezhető persze ez is koldulásnak, nekem mégis szimpatikusabb az, ahogyan szolgáltatni próbál, ha szerényen is, és nem kiszolgáltatottságával zsarol, agresszíven, mint a pesti aluljárók alkoholtól bűzlő figurái...

            És a bazáregyedek... És a bazárnegyedek… Valóban órákat el lehet tölteni velük és bennük, és nem csupán azért, mert olykor még az idegenvezető is eltéved sikátoraikban. Egyszerűen fantasztikus az a látvány, amellyel az állítólag agresszív árusok hada hat a figyelmes és empatikus vándor idegeire. A sokszor, sokak által megszólt alku valójában: népszínmű. Annak is a legmodernebb színházi változata: amely a nézőt is szereplővé változtatja. Ha és amennyiben van bennü(n)k hajlandóság a játékra...

            És miért ne lenne!? Csak el kell fogadnunk azt, hogy nem becsapni akarnak bennünket, hanem próbára tenni. Száz dinár, mutat a tárgyra mosolyogva, s ha mi ötöt mutatunk: kezdődhet a játék. Ha ötvenet mondunk, az már nem az igazi; vagy azonnal el is vihetjük, vagy hatvan az alku vége, s mi boldogan visszük a szuvenírt, az árus viszont – bár legalább háromszoros a haszna – nem igazán boldog.

            Minden tárgy annyit ér, amennyi időt készítésével áldozunk életünkből, s amennyi időt majd betölt tulajdonosa életében. Mély igazság ez; s ha túlértékeljük, akár árusként, akár vevőként, a tárgy valódi jelentőségét, akkor egy kicsit leértékeljük, lebecsüljük a legfontosabbat: magát az embert, magát az életet. Íme, ezt is jelentheti egy alku szertartása, de erre csak akkor ébredhetünk rá, ha Tunéziában nem csak pihenni és zsákmányolni akarunk.

            Hanem leülünk Hammamet főterén egy kávézóba, kérünk egy vízipipát, almaízű dohánylevéllel, mellé mentateát kortyolgatunk, s hagyjuk: kússzon belénk a perc időtlensége. S ha otthon, Ferihegyen, a tiszt megkérdi: van–e elvámolni valója? Feleljünk akkor igennel.

            Van. A nyugalom, amit magunkban hoztunk. Karthágóból, Hammametből, Monastirból. Legyen rá bármennyi is a vám: megfizetjük. Csak használhassuk végre – itthon is...

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra