2005. július 30. szombat 22:52

 

Báli szezon kánikulában

 

Báli szezonról nem igazán beszélhetünk – ennek ellenére a héten egymásnak adhatták a kilincset a nagyestélyis hölgyek, és a szmokingos urak. Ha ehhez hozzácsapjuk a pazarra sikerült Domingo-koncertet, akkor elmondhatjuk: nem panaszkodhattak azok, akik e hosszú, forró héten is szolid szórakozási lehetőségeket kerestek. No persze – azért rendre hagyott maga után kívánni valókat, mindhárom esemény…

A sort a keddi Anna-bál nyitotta, a Tudományos Akadémia parkolójában. Hogy miért került oda; hát ennek volt egy kis előzöngéje… A korábbi években megszokhattuk, hogy Pesti Anna Bál néven a Gundel-kert kíván új hagyomány teremtésével Balatonfüred mellé szegődni, a pesti bálozók szolgálatában. Tavasszal azonban az eddigi szervezők útjai szétváltak; hogy miért is, erről kielégítő információkat nem tudtunk szerezni. Pontosakat igen – azonban az ember „ölég tamáskodóan” fogad olyan megokolásokat, amelyek mind arra vezetnek vissza: a szervezők nem igazán voltak képesek összehangolódni; összecsiszolni eltérő elképzeléseiket. Hiszen egy okos kompromisszum mindig jobbnak látszik, kívülről szemlélve, mint két azonos célközösséget szolgáló rendezvény „egymásnak eresztése”, két nap leforgása alatt… Ráadásul, ismételjük meg, a nyaralási szezon erős közepén…

De beszéljünk a lényegről.

 

Utcabál volt a parkolóban

Komolyabb címet nem nagyon adhatunk a történetnek; bár, utólag is mondva, egy próbálkozást megért a dolog. A megfelelő tanulságok levonása, és a szükséges változtatások végrehajtása után akár még működhet is. Vágjunk a közepébe: így egyszerűbb lesz kívülről szemléltetni a történetet… Aki aznap este a Tudományos Akadémia felé sétált, vagy letekintett a parkoló irányába a környező házak, netán a szemközti szállodák ablakaiból, furcsa látvánnyal szembesülhetett. A parkoló padlózata filcezett műanyag burkolatot kapott; rögtön tegyük hozzá: nem épp tökéleteset. Mert az elfedte ugyan a betont, de nem töltötte ki annak folytonossági hiányait; így bizony, voltak, akik meg-megbotlottak a síknak vélt terepen, az asztalok között szlalomozva. Kátyús Gábor nem volt a résztvevők között – de szelleme ott kísértett… Az asztalok elegánsan megterítve; mellettük hölgyek és urak, estélyiben és szmokingban; a két oldalon pedig – lacikonyha. A kínálatból ugyan a hurka és a kolbász hiányzott; volt helyette grillezett hús és zöldség, levesek, sütemények (utóbbi szolid mértékletességgel); az étrend tehát kifejezetten egészségesnek minősíthető – a svédasztalos kivitelezés külsőségei azonban erősen lerontották az összhatást.

A pultok még akár rendben is voltak, de a föléjük boruló fehérponyvás sátortetők rendje, bizony, a ligeti majálisok vurstli-déja vu-jét erősítette; amely sátortetők, erről se feledkezzünk meg, épp azt fedték el, ami a korábbi látványtervek szerint (lásd képünket) az elgondolás erejét hordozta volna. Budapest látványosan kivilágított panorámájának „báli díszletét”… Összességében tehát, az arra sétáló azt láthatta: elegánsan öltözött hölgyek és urak ballagnak a lacikonyha felé, a harmincfokos hőségben, hogy onnan magukhoz vegyenek némi alacsony tápértékű, kalóriaszegény grillezett étket, miközben egy hatalmas megasztár-színpadon Gyarmati István bárzongorázik. Elveszvén a tér és idő távlataiban… A színpad, amúgy, a későbbiekben betöltötte hivatását: előbb és utóbb a Hollander zenekar játszta rajta a tánczenét; nem mindig találván el az úri közönség óhaját; közben pedig hallhattuk a Rómeó és Júlia keresztmetszeteként felkonferált négy dalt, az Operettszínház néhány – név szerint be nem mutatott – művészétől. Jók voltak, de a musicalt vélhetően nem ők tették az évad egyik sikerdarabjává a pesti Brodway-n… Volt, persze, koktélbár és tombola; és volt szépek szépe választás. A zsűri tagjait nem ismertetném, inkább arról szólnék, aki biztosan nem vett részt munkájukban: a közismerten elfogulatlan Varázstükör, aki például Hófehérkéről elég konzekvensen bírt véleményt alkotni…

No és, persze, az úri közönség. Politikailag egyfelé húzó társaság, említhetjük meg első megközelítésben; mélységeiben azonban már nem ennyire korrekt a megfogalmazás. „Ezeknek, apukám? Semmit” – fakad ki egyikük, s a továbbiakban nyilvánvaló, hogy nem a konkrét estére gondol… - „Tudod, azon gondolkodom, hogy én is írok egy könyvet. Mi is történt itt a rendszerváltás óta. Kik is voltak, még anno, Kádár mellett, és kik ’lopták el’ tőlünk a szocialista pártot. Szerencselovag, valamennyi. Levajazták, ügyesen. De legalább akkora marhaságokat ne csináltak volna, mint az elmúlt években. Meg is érdemlik, hogy akkorát bukjanak – amekkorát fognak. Mert fognak. Persze, nekünk, veteránoknak, akkor se lesz jobb, ezek meg ugyanúgy fognak pofázni. Mint eddig…”. És mondta, mondta még, szelíden, visszafogottan. Ügyelve talán arra, hogy a szocialistákat az unióban képviselő párttagtárs fülét, ott, a szomszéd asztalnál, meg ne üssék mondatai? Ki tudja. De akár négy asztallal odábbra is küldhette volna panaszait: az ifjútörök generációt képviselő, feltörekvő ifjak – akik talán már valóban azt sem tudják, hogy mi is az a kádározás, és a káderezés… - kapva kapnának rajta…

De hagyjuk a politikát a szivarszobára – mert hogy az is lett volna. Eredetileg az Akadémia épületében, de kiderült, hogy tűzvédelmi okok miatt az elképzelés megvalósíthatatlan. Maradt a szabadtéri gyűrűs havanna; volt, aki, annak füstjébe bámulva, talán Fidel fedelét vágyta, s volt, aki a szürke gomolygásban ösvényt vélt felfedezni – járhatóbbat a kátyús talajnál. De hagyjuk a bölcselkedést is a szivarok füstjére; inkább állapítsuk meg, hogy nem sokkal éjfél után már erősen asztalt bontott a bál. Voltak, persze, akiket még összetartott a fecsegés – de a Duna mélyének csöndje lassan beborította a keddi utcabált…

 

A Gundel kertje mindig zöldebb

      

Van, ami elvitathatatlan a Gundel étteremtől. A Városliget ékszere visszaszerezte, és őrzi az elegancia patináját. Kertje római tuszkulánum-jelleget hordoz; a derűs bölcsességen átszűrve szemléljük ott azt is, ami – némely emberi viselkedés okán – olykor azért szemet szúr. Most is volt ilyen mozzanat, csütörtökön este, a Gundel Anna Bálján. De – nem túl sok…

A kapunyitás pillanataiban már érzékelhettük – még ha nem is az egyértelmű összehasonlítás itt a fő célunk – a két vendégfogadás közötti minőségi különbséget. Ott, utólag, a szorongásokkal telített vibrálás; itt a feszültség nélküli, hanyag, kényeztető üdvözlés a domináns. Persze, legyünk korrektek: ott még nem sejthették a szervezők, hogy miként fog alakulni új rendezvényük; itt azonban már tudták, hogy ez, rosszul, nem sülhet el. Van egy szakmai alap; amelyre, ha semmit rá nem tesznek, már az is elegendő…

De, biztos, ami biztos, tettek rá.

Az asztalokhoz felszolgált vacsora íze és mennyisége ismét a séf (képünkön Kalla Kálmán, a Gundel „védjegye”) rutinját igazolta. Az előbbi kétséget sem hagyott afelől, hogy az utolsó falatot se hagyjuk a tányéron; az utóbbi pedig lehetővé tette azt, hogy a bőséges édesség-kínálatból akár hajnalig csipegethessünk. Már aki megreszkírozta; én, sajnos, csak módjával. Hiába: őriznem kell keservesen megszerzett mínusz harminc kilóm örömét; de azért, ha már erről kérdeznek (vagy nem kérdezték? Hogy lehet ez?); nos, ha már valahogy – ügyesen – szóba hoztam, hát hadd mondjam el: nagyon ügyetlenek a „fogyjanak le” propagátorai. Mert, igazából, csak egyet kellene kérdezniük: kedves uram. Keringőzött már Ön ólommellényben? És anélkül…?

A zenét három eltérő stílusú fiatal formáció szolgáltatta: ugyanakkor két közös vonást is találhattunk bennük. Egy: mindhárman a Gundel Művészeti Díj könnyűzenei nomináltjai. Kettő: egyikük zenéjére sem lehetett táncolni. Úgy igazán még a latin muzsika képviselői vonzották a legtöbb embert a parkettre; de, ahogyan a társaságunkban lévő tangó-imádó mondta: ezek csak nem akarnak a kubai ritmusoktól Argentínáig jutni… Jobb híján az úri közönséget szemléltük. Sztárügyvédek, körükben egy volt igazságügy-miniszterrel és édesapjával. Szomszédságukban egy volt pénzügyminiszter kupázgatott, aki mostanában ismét aktivizálódó pártelnökként nyomulna a centrumba. Reméljük – nehéz lesz… Amott a korábbi kormány kancellária-minisztere ropta; reméljük, a másnap közzé tett – egyértelmű Fidesz-vezetést rögzítő – adatsorához itt is nyert némi informális alapot…

Aztán a slepp… Akik gyorsan megmutatták: honnan is érkeztek. Mert azért a környezet már említett eleganciája vélhetően beleborzongott abba, amikor – a hőségre történő hivatkozással – az egyik úr lekanyarította magáról a zakót. Alatta, az ing – csuromvíz. Hatalmas izzadságfolt a rózsaszín ingen, mindkét hónaljtól a könyékig és mellközépig terjedve; nem épp estélyi látvány, és nem épp parfümkirályság… Másikuk, szintén nekivetkőzve, kézcsókra rohan a szomszéd asztalnál ülő „engem mindenki ismerjen” fazonhoz, aki a társaságában lévő hölgyet vélhetően bérelte aznap estére. S ezzel nem az elegánsan öltözött és decensen viselkedő hölgyet akarom megbántani; valóban azt remélem, hogy az úr társaságában eltöltött estét vaskos óradíjban számlázta ki… A fénypont, természetesen, a slepp számára, a tombolahúzás volt. Úgy terítették ki maguk elé a fejenként nyolc-tíz darabos szelvény-kollekciót, ahogyan a fogadó-kocsmákban szokás a tippszelvényeket. Hangoskodó ovációval kísérve a számokat…

Slepp, írtam fentebb, és azt hiszem: ez némi magyarázatra szorul. És egyben a valós összevetést is szolgálja. Mindkét bálon, lényegében, az válhat bennünk uralkodó érzéssé: ma még valóban nincs nálunk polgári középosztály. Annak egy olyan többsége, amely még otthonról hozta a társasági viselkedés szabályait. Akik tudják, hogy mit illik felvenni, és mikor illik abból bármit levenni… Akik képesek a belőlük áradó eleganciával akár kitölteni az azt tökéletesen nélkülöző környezetet; vagy csak belesimulnak abba, kiegészítve az elegancia komfortját nem nélkülöző hátteret. Akik e bálokon ott voltak, legalábbis többségükben, még nem az ízlés, hanem a pénz elkötelezettjei.

Slepp.

 

Erika királynő volt, Andrea most rostosabb

 

De Placido itt és most is a császár. E két mondattal foglalhatjuk össze a péntek esti szuperkoncertet, amely minden előzetes várakozást igazolhatott. A pesszimistákét épp úgy, mint a derűsebben élőkét. Az előbbiek véleményét a több mint félórás késés is igazolhatta; az utóbbiakét pedig a több mint félórás ráadás… De haladjunk sorjában.

Domingo-nagyhét volt Budapesten, mondhatjuk, hiszen már hétfői érkezése is a vezető hírek közé tartozott. Majd a szerdai jótékonysági focimeccsen ő végezte a kezdőrúgást; akinek a figyelmét tehát addig elkerülték volna az előzetes hírverések, az most feleszmélhetett: Domingo-koncert lesz Budapesten, a Puskás Stadionban. Ahová nyolc körül érkeztem, s bizony, aggódva nézegettem körül. Nem örültem a gyér szektoroknak, és a küzdőtéri üres széksorok tömbjeinek. Ennél azért ez az este maradandóbb élményt ígér, gondoltam magamban. Épp ezért eléggé türelmetlenül pislantottam az órára, amikor konstatáltam, hogy már kilenc óra – de még a zenekar sem kezdte meg bejövetelét. Egy szempontból azonban mindenképp hasznos volt a csúszás: húsz perc után a biztonsági őrök szigora megenyhült, így, aki akart, közelebb húzódhatott a színpadhoz. Kilencre így már valóban tömött széksorokat, és – távolabb – zsúfolt lelátókat produkált az átrendeződő nézők serege; a látvány szívderítőbb volt. És becsülhetőbb is a létszám; összességében tízezernél biztosan több néző volt kíváncsi a koncertre.

Műsorlapot azonban nehezen tudtam szerezni.

Bár bevallom: addig fel sem tűnt a hiánya, amíg néhány ember kezében meg nem pillantottam. Egészen pontosan úgy két-három darabot a szűk környezetemben is több százra tehető embernél; a rejtély, mindenesetre, elegendő kihívás volt ahhoz, hogy – elűzve a várakozás perceit – kalandtúrára induljak. Műsorlapot akartam magamnak.

De nem találtam.

Végül egy mentőst szólítottam meg, aki bőszen legyezgette magát álmaim tárgyával. Mondja, kérdeztem, hol szerezte? Ott van a színpad mögött, több ezer becsomagolt példány. De azt ne kérdezze, hogy miért nem osztogatják. Kell, tért a lényegre. Magának adom – én raktam el néhányat a kocsiba is. Megköszöntem, és a helyemre bandukoltam. Majd onnan egy színpadhoz közelibb sorba húzódtam, alkalmazkodva a tömeg mozgásához. Közben a mentős kérdésén töprengtem: vajon miért maradtak raktárban a szponzorok hirdetéseit is magukon hordozó műsorlapok…? Sebaj…

Bevonult a zenekar, elhangzott a nyitány, majd – érkezett Domingo. Hangjának értékelését bízzuk a huszadik század utolsó negyedének szakavatott kritikusaira, s a huszonegyedik század első negyedének hasonló elhivatottaira – mert hiszen egyvalamit már a felütés is bizonyított: Domingo hangja még mindig a régi. Telt és zeng és csupa charme – de hisz ezért hallgatjuk, immáron évtizedek óta.

A koncert győztese azonban kétségkívül Miklósa Erika (képünkön) volt. Bizonyára sokan voltunk rá kíváncsiak, hiszen az idei tavasz hatalmas sikert hozott számára: miután a Metropolitenben elénekelte a Varázsfuvola Éj Királynőjét, a komolyzenei világsajtó egybehangzóan állította, hogy senki nincs e pillanatban, aki akár a közelébe érhetne e szerep megformálásában. Tömörebben: a világsztárok közé emelték, immár egyértelműen – s ezt mostani fellépése is igazolta. Maradva a fellépés szónál – mert sugárzóan magabiztos és boldog; és ezt a hatást akkor sem rontja le, amikor énekelni kezd… Nagyszerű pillanatokat szerzett. Rost Andrea mintha óvatosabban, takarékosabban bánt volna a hangjával. Ez nem ment ugyan az élmény rovására; de nem szerezte meg számunkra azt a többletet, amellyel viszont Miklósa, Zucchero, és természetesen Domingo is kedveskedtek nekünk. A programról: a komolyzene – és az „átmenetek” - slágereinek kedvelői ezúttal sem csalódhattak. Verdi és Bernstein, Massenet és Lehár, Kálmán és Gounod. Varázslatos pillanatok, ragyogó előadások. Mint a Nabucco szabadság-dala, Zucchero gitárkíséretével. S a közönség hálás ovációval köszönte meg azt is, amikor Domingo magyarul fordult Rost Andrea felé, Kálmán Imre melódiáját énekelve: „Emlékszel még…?” Igen. Emlékezni fogunk. Ezt, közönségként, bebizonyítottuk: szűnni nem akaró tapssal, lábdobogással, és a hálásan fogadott negyven perces ráadás ünneplésével. Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy nagy kedvvel (ám, ha lehet, kevesebb hévvel…) készüljünk Domingo esedékes operaházi fellépésére. Időpont ugyan még nincs, de ő most is kijelentette: nagyon szeretne egyszer a Budapesti Operaházban is fellépni. Nos – nehogy már rajtunk múljon…

Akik péntek este, ott, a Puskás Stadion katlanában, még arról is megfeledkeztünk, hogy rettenetes a hőség. Bár kitartott volna az élmény másnapig, szombatig; amikor e sorokat írtam…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra