2005. július 31. vasárnap 20:10
A dédnagymama bibliája
Járt útjaink körött is számtalan járásra alkalmas van. Amelyek csak épp általunk járatlanok; észrevétlen veszteségeink tartozékai ők is. Mert megismert titkaik bennünket is gazdagítanak; az általuk szerzett tapasztalatokat később, ki tudja, hol s hogyan kamatoztathatjuk!? Apró példával szeretném mindezt alátámasztani: Finkenstein vízimalmával.
Hogy hol van? Nos: ez az első tanulság. Mert a nyári utakra induló számára oly gyakori útvonalak egyike a Wörthi-tavat is érinti. A magyar vándor, ha útját itt megszakítja, először Klagenfurtba indul. Felfedezi a Minimundust, a szökőkutak sokaságát, a zöld sárkány gyerekbolondító rondaságát; de azt már jóval kevesebben tudják, erre járván, hogy hol lakott itt Görgey Artúr, anno dacumál. Talán a tóban is megmártózik az a vándor, bár még augusztusban is hideg (nekem...); majd irány Tarvisio, s onnan tovább: Itália.
Legközelebb, amikor erre jár, felfedezi a tó túlsó végét is. Villach fürdőnegyedét. Egy pazar uszoda-komplexum, vízmasszázzsal, csúszdával; szóval vízkereszt, vagy amit akartok. Annyira jó, hogy az ember körözni kezd: kiadó szobát keresve.
Nem talál azonnal. Ebből is rögtön sejtheti: újra csak a spanyolviasz felfedezőinek híres csapatába lépett. Mások is jönnek ide, és nem igazán csak átutazóba... De nem adjuk fel. És a harmadik falu már eléggé ki is esik; de nekünk még mindig nincs messze. Szerencsére.
Mert az: Finkenstein.
Ahol nem sok minden található. Tipikus osztrák falucska: néhány utca, néhány tucat porta, templom, kisbolt, autószalon. Ismerik... És heuréka: az egyik kapun áll a zászló! Ami azt jelenti: van kiadó szobájuk. Egyszerű, tiszta, olcsó. Barátságos, idősebb házaspár fogad – a „früstök” isteni házilekvárral gazdagított. Kell-e ennél is több...?
Mert van. Ennél is több. A tulajdonképpeni lényeg. Amikor kilépve a szoba előtti teraszra az út túloldalán egy érdekes építményt pillantasz meg. Egy vízimalom. És megtudod: a házigazda nagyszülei építették, alig másfél évszázada; még igazán kölyökkorban lévő múzeum tehát. Mert ma már az. Egy mesterség múzeuma. És egy életformáé. Falain az ősöreg szerszámok; az egyszerű bútorokkal berendezett szoba sarkában dédnagymama régen elhagyott ágya – bevetve vár. A kis asztalkán, az ágy mellett, kinyitott Biblia; a szövegre pillantva lepődsz meg igazán. Szlovák nyelvű; mert hogy ez volt a dédi anyanyelve. Amott látod rézedényeit, s szinte tudod is már az ízeket. Tudod – s nem érzed; sajnos.
Az épület melletti patakocskában alig csörgedezik a víz. De feljebb pillantva megláthatod a vízelterelő duzzasztórendszer betonmonstrumoknál jóval barátságosabb zsilipállványát. S végigköveti tekinteted a fából készült csatorna hosszát; elidőzöl a mohalepte eresztékek tartósságát és a kerék homályzöld lapátjait csodálva; és csodálva azt, hogy: igen. Hát valahogy így kellene ezt.
Ápolni a múlt emlékeit – de nem a turisták kedvéért. Azok erre úgyis csak véletlenül járnak; de akkor aztán állnak, tátott szájjal. S otthon majd valami ősi gőggel intik le világot járt barátaikat: Klagenfurt? Villach? Tarvisio? Wörthi-tó? Jó. És? Csak ennyi? Erre jártál, és épp Finkensteint hagytad ki? Jellemző...
S hátradőlünk, a barátoknak fenntartott, testvéri megvetéssel szánk sarkában, s csak annyit mondunk: vízimalom. Működő. Valódi zöld mohával. Átlátszó patakvízzel. A szlovák dédnagymama Bibliájával. S neked?
Neked: mid van!? Nekünk: mi maradt!? Mi marad agyunkba fényképezve megannyi utunk után? Nézz szét városodban, utcádban, házadban – barátom. Tekints végig szétomló hazádon!...
Tamási Orosz János
.