2005. július 31. vasárnap 20:07
Kereszténység nélkül nincs magyar nemzet…
Megjelent a Péterfi Vilmos Díj idei kiírása; amelynek lényeges pontjai nem változtak. Ötvenezer dollár kamatait osztják ki minden év decemberében a kuratórium tagjai. A millenniumi évben alapított elismerést, a díjat és az alapítványt Péterfi Vilmos író, a Magyar Írószövetség tagja hozta létre. Célja a kortárs magyar irodalom kiemelkedő alkotói életműveinek elismerése, amelyek sokoldalúan kifejezik a magyarság és Európa történelmi értékrendjét. Pályázatokat az Írószövetség címére kell küldeni. Az alapító Pozsonyban született 1924. május 30-án. Író, költő, szerkesztő. 1950-ben jogtudományi doktorátust szerzett Budapesten. 1958-tól az Egyesült Államok több egyetemén tanított. A World Peace Academy elnöke, valamint folyóiratának szerkesztője és kiadója. 1991-től élt ismét Magyarországon. Értékrendjéről – amelynek szolgálatába állította az általa létrehozott alapítványt – mindennél többet mond az alábbi – az író hagyatékából származó - kézirat.
A magyar írástudók felelőssége
A mai magyar irodalomnak – csakúgy, mint a nemzetnek és az országnak – nincs egy átfogó „leitmotív”-ja; egy központi, vezető elve. Pedig a téma adott. Találkozhatunk is vele minden áldott (ámbátor gyakorta éppen áldatlan...) napon: nem más ez, mint a magyarság megmaradásának alapvető kérdése. Az ezért való szólás és cselekvés az, ami a mai magyar írástudók felelősségérzetére hárul. A kérdés komplexitása tulajdonképpen: a magyar írástudók felelőssége.
Az, hogy a kis-, vagy jó esetben közepes kaliberű politikusaink erről a kérdésről nem beszélnek – még csak-csak megérthető. Hiszen akkor cselekedniük is kellene – mielőtt nem késő! Amit azonban a politikusok elmulasztanak, azt az íróknak elsődleges kötelességük lenne közölnie a nemzettel. Azzal a magyar nemzettel, amely egyre inkább belefásul a jelenbe. Nem is nagyon érdekli őt a jövő, a jövője, hiszen napról napra, máról holnapra tengődik, vegetál, kapaszkodik a társadalmi lét és létezés csúszós lejtőjén.
Úgy mondják: a nemzet, nemzetünk, már-már tradicionálisan pesszimista. Mégis mindig, mindenki, mindenkor „két kézzel” kap egy-egy bíztató szó után – amelyek közvetítésére, közlésére mindig is az írók hivatottak. Utóbbi ötven esztendőnk politikai vezetőinek a legnagyobb bűne a magyar kultúra megsemmisítése és annak átformálási kísérlete volt – és mindkettőben majdnem teljes sikerrel is jártak. Generációk nőttek fel a nemzetre kényszerített idegen ideológiák: az internacionalizmus és a liberalizmus nyomása alatt. Történelmünket a diktatúra nagyollójával „szemelvényekre” szabdalták – ezzel is félrevezetve és félrenevelve a nemzet ifjúságát. Ennek többnyire néma tudomásulvételében rejlik az írástudók megbocsáthatatlan árulásának felelőssége; mert már Babits is nagyon pontosan megfogalmazta: „...vétkesek közt cinkos, aki néma”.
Milyen világot, milyen életszemléletet teremtett ez az ötven év? Szinte naponta megállapíthatjuk azt, hogy a magyar nemzeti öntudat és a magyar nemzeti erkölcsiség – szinte ismeretlen fogalmak a mai magyar ifjúság körében. Ezért is az írókat terheli a legnagyobb felelősség! A magyar régmúlt megtagadása vagy tudatos meghamisítása – főként, de nem csupán a tanuló ifjúság számára – nem egy, de tucatnyi Moháccsal ér fel. De a magyar közelmúlt hasonló beállítása, a tények szinte már valószerűtlen elferdítése, olyan szemtelen, erkölcstelen, félrevezető módon történt és történik mindmáig, mintha nem is lennének közöttünk e közelmúlt szemtanúi és áldozatai. Mintha mi nem is lettünk volna...
Pedig ebben akár a zsidó néptől is példát vehetnénk; azoktól a zsidóktól is, akikkel – jóban-rosszban – idestova már ezer éve élünk együtt, egy államban. A zsidók „leitmotívja" a Holocaust – a zsidó történetiség (egyik) legnagyobb tragédiája. Az a tragédia, amit valamikor a jövőben a zsidók talán megbocsátanak volt ellenségeik leszármazottainak – de amit soha nem fognak elfelejteni, és nem engedik azt elfelejteni másoknak sem! Magyarországon viszont ezerkilencszáznegyvenöt óta folyik egy különös magyar Holocaust: a tudatos elnemzetietlenítés, a magyar kultúra és a magyarság hagyományainak az elpusztítása a marxista szellem „gázkamráiban”. A magyar írók felelős kötelessége ez ellen a folyamat ellen felszólalnia – az egyetemes magyar jövő érdekében. Mindent, ami ebben a korszakban történt, fel kell tárniuk az íróknak, történészeknek és filozófusoknak; mindent! Utána – de csak utána – valamikor talán majd mi is megbocsátunk a nemzetrontóknak; de mi sem engedjük soha ezt a szellemi genocidiumot elfelejteni. Soha!
De a marxizmus „professzorai” még mindig tanítanak egyetemeinken; a „tudósok” még mindig ünneplik egymást a bevehetetlen erődítménnyé ki-, és beépített Akadémián... És az író? A régiek: régiek...; a fiatalok pedig céltalanul, újra fiókjaik részére írják hagyományőrző és hagyományápoló műveiket...
Miért is írok? Meg kellett szólalnom. Már hetvenkét évet éltem és túléltem ebből a századból – van tehát mondanivalóm. Írásaimban a régmúltat és a közelmúltat akarom egyeztetni, kitölteni a folytonossági hiányokat, egy kicsit talán azért is, hogy szolgáljam a nemzeti „leitmotív” újraélesztését és ezzel (is) az átmenetet a jelenből – a jövőbe. Regényeimben a kis hősök kis történeteivel foglalkozom; akik mindig megcselekedték azt, amit a nemzet (talán) nem is várt el tőlük. Mert hogyan lehetnének „nagy” hőseink akkor, amikor a nemzet „kis” hőseit nem becsüljük meg!?
Világnézetemben, emberi és írói tudatomban Magyarország és a kereszténység összekapaszkodó, egymásra épülő fogalmak; így tekintek ezeregyszáz esztendőnk történelmének minden pillanatára. S azt kell tapasztalnom, hogy ez még ma is, még mindig – „veszedelmes” doktrína. Mégis ki kell mondanom újra és újra: kereszténység nélkül nincs magyar nemzet, nincs Magyarország, és főleg nincs – magyar jövő!...
Még van időnk arra, hogy visszahelyezzük a helyére a történelemkönyvek és az irodalomtörténetek minden kiollózott részét, és úgy nyújtsuk azt át fiataljainknak – mielőtt agyukat visszavonhatatlanul begyepesíti a búza közé ültetett konkoly. Igen: erkölcsi regeneráció nélkül nincs – és nem is lehet – magyar jövő.
Ezért lett hátralévő életem és létem célja az írás. De abban nem az elnémult harangokat kongatni, hanem vidám kis harangjátékokat megszólaltatni – az örök magyar optimizmus dallamait. Mert legyen bármilyen pesszimista is a magyar világszemlélet – mindenikünk szíve mélyén ott van az a két-három kicsiny ezüstcsengő, amelyek csak arra várnak, hogy valami kis örömtől megrezzenjenek, megszólalhassanak. Ezt az örömet akarom szolgálni az írásaimmal. Amíg az égi és a ninivei hatalmak engedik...
Péterfi Vilmos
.
Vissza a kezdőlapra