Bár peches ember vagyok, ennek ellenére nagyon szívesen
mennék a jégre. Olyan igazira, hűsítőre, mert amúgy rendesen jégre vittek az
elmúlt napokban, többször is. Legalábbis megpróbálták… De ne játsszunk a
szavakkal… Hiszen velem sem azok játszanak… Mondom: izzasztó hét áll mögöttem,
még akkor is, ha leszámítom abból a kánikulát. Amely külön is gondoskodott a
mindennapi szaunámról. Amitől, elvileg, el vagyok tiltva. És gondoskodott
arról is, hogy ne nagyon tudjak panaszkodni olvasóinknak, csak pihegjek,
szobám katlanában, és arról elmélkedjek: valóban mindenütt jó? S valóban
legjobb otthon? Mert, ha mindenütt jó, akkor kipróbálnám néhány évre. Mégis,
mégis. Még akkor is, ha a velem szomszédos cikkben arról olvashatnak: szerzője
mindenképp marad. Mert itt legalább otthon érzi magát.
Na ja – még fiatal egy
ember. Még azt is mondhatja magában: ha másért nem, hát kalandvágyból itthon
maradok… Mert itt azért érik az embert kalandos helyzetek, vártak és
váratlanok egyaránt. Szóval, most, hogy már rendesen összezavartam önöket a
tekintetben – miről is óhajtok én itt beszélni, elkezdeném. Hogy az elmúlt
napok során három olyan apróság is történt velem, amelyek kapcsán ismét azon
gondolkodtam: megérdemlünk-e mi, állampolgárok, bármilyen politikai rendszert?
Kell-e nekünk akárhány pártból álló demokrácia; képesek vagyunk-e akár
nyomaiban létrehozni egy olyan országot, amely a keresztény politika iskolája
szerint szerveződik, és működik?
Zárójelben mondom: önökkel
együtt olvastam Barankovics István cikkgyűjteményét, hiszen fejezetenként
korrektúráztam (olykor, bizony, sietve; becsúszott néhány vesszőhiba,
amelyeket természetesen javítani fogok; és bevallom: az írások, számomra, a
legpontosabb evidenciaként azt fejezték ki, hogy mitől is fosztott meg engem
az elmúlt ötven esztendő…); szóval, befejezvén a zárójelet – fussák át, akár
majd, egyben, ezt a valódi politikai iskolát. És nyilvánvaló lesz: ki és mi
az, amely tanítani akarja az embert az emberségre, és ki és mi az, aki csak
leckéztetni… Ennyit, még egyszer, Fejtőről…
Tehát – hogyan is próbáltak,
félig-meddig sikeresen, jégre vinni…?
Lenyűgöző gyorsaság
Ez a történet valójában három hónapja kezdődött, de csak
most ért tetőfokára. A nyitány pillanata: feltűnt egy újsághirdetés. A
Budapest Bank jelzáloghitel-konstrukciója, amely valóban kedvezőnek tűnt. Egy
évekkel ezelőtt igénybe vett felújítási hitel havi törlesztő-részletének a
felét spóroljuk meg – ha valóban működik. Egy beszélgetést megér, gondoltam,
nosza az ügyintézőhöz. Felhívtuk, befáradtunk hozzá, s kiderült: minden
stimmel. Ha csak annyit akarunk felvenni, amennyivel jelen pillanatban is
tartozunk az OTP-nek, akkor a törlesztő-részlet az eddigi felére jön ki; ha
többet, akkor akár az akkori hitelösszeg dupláját is felvehetjük. Duplázni,
persze, nem akartunk, hiszen az is elég, ha a részleteken spórolunk – vállalva
a deviza-alapú konstrukció kockázatát, amelytől, persze, mindenki óv
bennünket, állampolgárokat… Vágjunk bele, mondtam az ügyintézőnek.
Maga elé vett egy körülbelül
negyvenlapos nyomtatvány-kollekciót. Nocsak, húztam fel a szemöldökömet. Nem
kell megijedni, nyugtatott, a fele nem kell, s a másik fele is gyorsan
beszerezhető. A korábbi kölcsönszerződés, néhány nyilatkozat, satöbbi… Tehát –
és elkezdte szétrakosgatni őket. Közben beszélgetni kezdtünk;
művelődésszervezést tanul egy vidéki egyetemen, s a rendszerváltás
történetéből írja majd a szakdolgozatát, derült ki néhány perc alatt. (Ha még
nem mondtam volna: a feleségem kérdéseinek senki sem tud ellenállni. Már
nemegyszer leégtem előtte, mint újságíró: készítettem valami nagyon jeles
emberrel egy interjút, majd hazatérve az asszony – meghallgatván beszámolómat
– kifogást emelt. Másfél órát beszélgettetek, és még azt sem tudod, hogy
nős-e…?) Nos, a fiatalemberre visszatérve, végül megnyugtatott: a szükséges
papírok két hét alatt beszerezhetőek, s amikor beadtuk, onnan számított három
hét alatt el is bírálják, és folyósítják.
Május tizedikét írtunk…
Természetesen nem mesélem
most el önöknek a következő három hónapot. Amely úgy kezdődött, hogy
megígértem az ügyintézőnek – szívesen segítek a dolgozata megírásában. És úgy
végződött, hogy néhány napja nagyon csúnyákat mondva, de lényegében köszönés
nélkül távoztam íróasztala elől. Miért is? Elszakadt a cérna. Nem a
hitelképességemmel volt baj, nem is a felkínált ingatlannal. Ez az első héten
kiderült. Csak az a lenyűgöző gyorsaság; csak ez ne hangzott volna el… Mert mi
ugyan tíz nap alatt beadtuk a kért papírokat. Majd a pótlást is, mert azért
kiderült, hogy nem az kell, amit a fiatalember először mondott, de sebaj. Majd
vártuk az ingatlan-szakértő jelentkezését; aki, úgy gondolom, akár már
jelentkezésünk másnapján kijöhetett volna, hiszen a költségeit nekem kellett
állnom. Már itt spórolható lett volna másfél hét az ügyintézésből… De
teltek-múltak a hetek; most itt fekszik a papír, most amott, értesültünk a
fiatalembertől, de természetesen el van fogadva. Hamarosan írjuk a szerződést.
Másfél hónap telt el, így.
Elutaztunk, de előtte fixáltuk: nyolc nap múlva ismét Pesten vagyunk. Akár már
másnapra le lehet kötni az időpontot a közjegyzővel. Hazaértünk – az
ügyintézővel másnap tudattuk is. Hoppá, mondta ő, akkor hívja az illetékest;
sajnos, másfél hét múlva lesz az első szabad időpont. Ő azonban akkor
szabadságon lesz – ettől függetlenül várni fognak bennünket, természetesen,
fáradjunk be. És addig is szerezzünk be egy olyan lakásbiztosítási kötvényt,
amelyben a Bank is fel van tüntetve, a hitelösszeg keretéig terjedő
kedvezményezettként. Valamint egy ügyvédi nyilatkozatot is, amely a
kölcsönszerződés bizonyos pontjait erősíti meg.
Itt már eléggé ingerült
voltam. Nyilvánvaló volt számomra, hogy nem fogok olyan ügyvédet találni,
legyen az akár amúgy nagyon jó barátom, aki egy általa nem látott szerződés
mellékletét képező papírt ellenjegyez. Valamint azt is kétségesnek gondoltam,
hogy a lakásbiztosításom kedvezményezettjét – szerződés nélkül –
módosíttathatom a kötvényemen. Nos, ez utóbbiban csalódtam: a biztosító minden
további nélkül átírta. De ügyvédet, természetesen, nem találtam. Olyat, aki
azt mondta, hogy szívesen elkísér, igen; de olyat, aki akármilyen papírt előre
ellenjegyzett volna – nem.
Vajon miért…?
Nos, végeztünk a
közjegyzőnél. Kiderült, hogy arra az ügyvédi papírra nincs is szükség; a
biztosítási kötvényt pedig nincs kinek odaadnom. A mi ügyintézőnk szabadságát
töltötte, a helyettese pedig szó szerint azt közölte: nézze, én elveszem
magától, de félek, hogy a fiókomban felejtem. Majd ő jelentkezik, amikor
hazajött. Próbáltam rámutatni arra, hogy a közjegyző szerint is már csak ez
hiányzik ahhoz, hogy utalják az összeget. Néhány napon nem múlik, így a
helyettes. Az ügyintézőnk úgy másfél hét múlva, a múlt héten, jelentkezett.
Hogy már csak a módosított lakásbiztosítási kötvény hiányzik ahhoz, hogy
utalják az összeget. Kéznél volt, épp az asztalomon hevert, úgy egy hónapja,
hát bevittem neki. Kiderült, hogy nem jó. Mert az épületbiztosítási összeg nem
lehet kevesebb az ingatlan értékbecslési összegénél. Miért, kérdeztem
tanácstalanul. Akár húszmilliós, akár negyvenmilliós a lakás értéke, önök
minden körülmények között csak annyit kapnak, de azt elsődlegességgel,
amennyire kedvezményezettek. S az a jelzett érték legfeljebb ötödrésze… S
egyébként: miért nem lehetett ezt eddig elmondani? Mondtam, így a válasz, de
elnézést, ha nem lett volna egyértelmű.
Hát nem volt az.
Mondtam egy csúnyát, és
otthagytam.
A továbbiakat a feleségemre
bíztam; bizony, gyáván megfutamodtam. Továbbra sem értve azt: egy banknak
vajon miért áll érdekében az, hogy – miután egy hét alatt meggyőződött a
hitelképességemről – ne siettesse a történetet; lecsússzon arról, hogy minimum
kéthavi kamatot, kezelési költséget, és egyebeket, már ő akasszon le rólam…?
Rendszerváltás…?
A keresztfiam
Franciaországban él. Még májusban mesélte: náluk is divatba jöttek az ilyen „részletalá-kínálós”
hitelkonstrukciók. Bementek az egyik bankba, érdeklődni, az ügyintéző szintén
elővette a szokásos papírokat, végigmentek a kérdéseken. Megfelelőnek tűnt, de
a keresztfiamék végül azt mondták: hazamenne, átgondolják, s majd
jelentkeznek. Át kell gondolniuk… Három nap múlva az ügyintéző rájuk
telefonált: már tegnap óta várja őket, elkészült a szerződés, be kellene
jönni, aláírni… Rossz fakkba tette – az elintézendők közé. És elintézte… Ja,
és a lényeg: szintén egy hosszúlejáratú lakáshitel-konstrukcióról volt szó,
nem valami kis összegű személyi hitelről. Amit talán jobban el lehet kapkodni;
ha azt kérnek, talán már aznap délután rájuk telefonálnak…
Franciaországban.
Telefonpózna
A másik történet már nem ilyen hosszú. Ültem az autóban,
az első forró napok egyikén, s megszólal a mobilom. Egy ismeretlen hang,
ismeretlen név. Azt közli velem, hogy itt áll a vidéki házam előtt, azért jött
ide, mert át kell helyeznie egy telefonoszlopot a korábbi közterületi helyről
a telekrészemre. S miért, nyögtem ki? Mert a telekszomszédom garázst épít,
útban van neki az oszlop, és ő kérte annak áthelyezését. Hát tőlem nem, de
önök sem, feleltem; mégis, hogyan képzeli? Itt ülök Pesten, ön felhív a
mobilomon (a számot, mint kiderült, gondosan figyelő, és a telkemre őt
természetesen be sem engedő barátom nyomta a kezébe), és azt várja, hogy
rábólintsak? Akkor elfaxolná a rajzot, mondta, és a beleegyezési
nyilatkozatot.
Holnapig várna…
Másnap visszahívtam, és
közöltem vele azt, amit ő is tudott: az általa elgondolt helyre nem rakhatja,
mert épp a nagykapu vonalába esne. Amúgy pedig örülnék, ha maradnánk az ilyen
esetekben szokásos írásos dokumentáció-csere formájánál.
Ebben is maradtunk, mint
kiderült közben, nem is vele volt a baj. Hanem a telekszomszédommal. Aki úgy
gondolta, hogy épít egy garázst. Ezért, nagyvonalúan, mintegy nyolcvan
centivel beljebb helyezte – saját rajzán – a közös kerítésünket. Amelyhez
képest az említett oszlop is beljebb került volna, mintegy másfél méterrel; a
„baj” csak az, hogy az önkormányzat által kiadott építési engedély és a
telekszomszédom által rajzolt „tervek” köszönő-viszonyban sem álltak
egymással.
Persze, szólnom kellett
neki; szólnom az önkormányzatnál; perekkel fenyegetőzni; miközben olyan
értelmetlen az egész. Hiszen keressen meg a szomszédom, ha akar valamit. Talán
még el is adom neki azt a telekrészt. Kevesebb füvet kell nyírnom; na bumm. A
kertkaput is átrakhatom, akár a másik oldalra; megnézhetjük, megkereshetjük a
mindkettőnknek jó megoldást. De így?
Elszántok valakinek a
kertjéből egy nyolcvan centiszer harminc méteres csíkot, és azt várom,
sunyítva, hogy mit szól hozzá? Elképzelhető lenne ez, mondjuk,
Franciaországban?
Riasztó
Mert van úgy, hogy összejönnek a riasztó események. Ez is
a múlt héten történt… Kuncsaft lettem: beszereltettem a lakásunkba egy
elektromos riasztórendszert. Jó áron kínálták, meg a barátomnál is van – és
különben is. Na szóval, kijöttek, felszerelték, beüzemelték, reggel
félkilenctől délig dolgozva a projekten. Elláttak a szükséges
telefonszámokkal: kit kell hívnom, ha téves riasztást adok le, kit kell akkor,
ha szerelőre van szükségem. Nagyszerű.
A diszpécser aznap öt körül
telefonált először. Áramszünet volt önöknél, tájékoztatott, négyszer is – ezt
jelezte a műszer. Hát pedig áramszünet, az nem volt, közöltem, mert a
számítógép előtt ültem, szinte egész nap. Feltűnt volna… Talán a szerelés
során ment ki valami téves jelzés, latolgatta, várjunk holnapig. Jó, mondtam.
Másnap délelőtt jelentkezik a diszpécser. Hogy este is volt áramszünetünk,
többször is, sőt, most is az van. Pedig nincs, feleltem szomorúan. Mert már
tudtam, hogy ebből ismét szerelés lesz, újabb időpont, s úgy is lőn. Másnap
délelőtt kiérkezett a szerelő. Mintegy másfél órát töltve a helyszínen –
miután kicserélte a riasztó akkumulátorát – először sikeresen kiókumlálta azt,
amit azonnal megmondhattam volna neki, ha kérdezi: hogy a két (még
társbérletből örökölt) villanyóra közül melyikre van kötve a riasztó, és
melyikre a számítógépem. Mert hiszen, először, arra tette fel vizsgálata
sorsát; miért is?; hogy én talán mégsem ültem egész nap a gép mögött. Mint azt
állítottam. És talán ezért nem észleltem az áramszünetet. Majd arra a
meglátásra jutott, hogy feszültségingadozás van az egyik villanyórához érkező
vezetékben. Időnként kimarad benne az áram – ezért vált át aksira a riasztó,
és ezért jelez be áramszünetet. Megfigyelését munkalapjára is rögzítette:
„Felhívtam az ügyfél figyelmét a gyakori fáziskiesések kivizsgálására”. Majd
távozott.
A diszpécser két óra múlva
jelentkezett. Hogy áramszünetet jelez a műszer. Majd, úgy egy óra múlva, én
hívtam őt. És feltettem egy kérdést neki, amit először nem is értett. Utána
zavartan arra kért: kapcsolja a műszaki kollégákat, kérdezzem meg tőlük is.
Megtettem. A kérdés így hangzott: mielőtt kihívom az áramszolgáltatót azzal a
problémával, hogy fáziskiesések vannak a villanyóra felé, el kellene tűnődni
azon – vajon miért hárul el ez a hiba az előszoba villanykapcsolójának
segítségével? Ugyanis, amikor lekapcsolom a világítást, akkor a riasztó
áramforrása is megszűnik, s amikor felkapcsolom, akkor viszont a riasztó sem
jelez áramszünetet. Meg kellene próbálni: mi történik akkor, amikor a riasztó
működését függetlenítjük az előszobai villany kapcsolójától…?
…A szerelő csak másnap
délután ért rá. Másfél napig égettem az előszobában a százas körtét; amit akár
alternatív riasztórendszernek is felfoghatok. Hiszen a legegyszerűbb tanács:
hagyd égve a lámpát, akkor nem törnek be, mert azt hiszik, hogy otthon vagy.
De miért kell ehhez diszpécser?
***
A vége felé már próbáltam
oldani e hosszú beszámoló hangvételét. Végül is, komikus helyzetek. Hiszen
miért is sürgetek én egy bankot? Jó az neki, ha két hónappal korábban kezdek
neki fizetni? És miért törődök én holmi telefonpóznákkal? Meg azzal, hogy a
szomszéd elszántan elszánt a telkemből egy darabot? Hiszen amúgy is ritkán
megyek le… Az meg, hogy visszahívom a riasztó szerelőjét, ahelyett, hogy
fogtam volna egy csavarhúzót meg egy tekercs szigetelőszalagot, és a helyükre
kötöm a vezetékeket? Valóban ezt kellett volna tennem. Belátom.
Azt pedig, hogy e három
történetnek mélyebb – társadalom-politikai – összefüggései is lennének,
végképp hárítom. Hárítom. Hárítom.
Próbálom…
„Megismertük immár
mindazokat az alapvető jogokat, amelyek természettől fogva megilletik az
embert, ha emberen nem csupán egy magasabb rendű állatot, hanem értelmes és
erkölcsi lényt, vagyis személyt értünk. Ezek a jogok ésszerűen folynak az
ember személy voltából. Róluk tehát csak az mondhat le, aki egyben arról is
lemondana, hogy mások őt személynek tekintsék. Hogy pedig ez milyen keserves
következményekkel járna, különösen az egyén és az állam viszonyában, azt
ismételten számos példával megvilágítottuk. Gondolkodó embernek tehát,
függetlenül mindenféle világnézeti felfogástól –, feltétlenül ragaszkodnia
kell az alapvető személyiségi jogokhoz, s meg kell kívánnia, hogy azokat mások
és az államhatalom is tiszteletben tartsák. S valóban tapasztalhatjuk is, hogy
minél műveltebb és haladottabb egy nép, annál nagyobb súlyt tulajdonít e jogok
védelmének, s annál inkább igyekszik azok érvényesülését intézményesen
biztosítani” – olvasom a keresztény politika iskolájában, és azt sem értem:
hogy jön ez a fentiekhez?
Vissza a kezdőlapra