2005. augusztus 02. kedd 22:50
Tallózó, önmagamtól I.
Tudom: kissé nagyképű megoldás. Önmagunkkal bezzegezni… Inkább megmondom az őszintét: nyár van. Kánikula. Az ember tikkadtan hever az ágyon, és annyira nem jut semmi új az eszébe. Mert hiszen – pörölt ő már emiatt. És amiatt. Nyolc éve, tíz éve. Érdekes – mindig azok alatt. Mert hisz kritikus volt ebbe az irányba is, de az alapkérdés valahogy egyértelműbbek voltak. Az irány minősége. És újdonsága. De ezek alatt, valamiért, minden visszaköszön. Igen. Ez a megoldás. Hogy előre kijelentem: igen, bevallom, tarkón vágott a rekkenő hőség. Nincs kedvem új cikkeket írni, a régi dolgokról. Amelyek újra és újra ránk rontanak… A napi hírekből. Nem bezzegezni akarok, hogy lám, milyen jól megmondtam én már, akkor. Mert a fene mondta ezt – jól. Csak szomorúan. Csak dühösen. Akarva, hogy jobb legyen. De nem lett. Mert, hála nekik, szinte ugyanaz a sár ér, ismét, a szánkig. Ugyanaz az adóssághullám. Ugyanaz a kapkodás. A flegma, zsákmányszerző arrogancia. Nem akarok bezzegezni? Dehogynem. Mindenkit arra kérek: gondoljon vissza nyolc, tíz, tizenkét évvel ezelőtti önmagára. Akkor, valamit, közösen akartunk. Ugyanazt, amit most is akarunk. Legkésőbb jövő tavasszal. Olvassuk újra önmagunkat, vagy emlékezzünk önmagunkra, és – cselekedjünk.
Például: azt olvassuk a napi hírek között, hogy „meglepettek és dühösek a vállalkozások az évközi járulékemelés miatt… Meglepődtek a gazdasági érdekképviseletek reprezentánsai, hogy szeptember elsejétől az adóköteles természetbeni juttatások járulékterhe 17 százalékkal növekszik. Így többet kell fizetni a vállalkozásoknak - többek között - az adóköteles reprezentáció és üzleti ajándék, a cafeteria-rendszerben nyújtott adóköteles juttatások, az autópálya-matrica, a dolgozóknak biztosított vendéglátás révén juttatott bevétel után is. A július elején kihirdetett egyes pénzügyi tárgyú törvények utolsó paragrafusába bújtatott szigorítást eddig még nem ismerték a szakemberek, akik leginkább azért kifogásolják az új szabályt, mert az ellenkezőjét, adócsökkentést ígért június végén a kormányzat a vállalkozói szférának. Az intézkedés a szakértők egyöntetű véleménye szerint a feketegazdaságot erősíti. Arról nem is beszélve, hogy a gazdasági év kellős közepén nem lenne szabad bevezetni…”
„Vizet prédikál a kormány, s bort iszik - fogalmazott Parragh László, az MKIK elnöke -, hiszen egy hónapja még több száz milliárdos adó- és járulékcsökkentést jelentettek be, most pedig év közben növelik a vállalkozások terheit. Még egy ilyen ’adócsökkentés’, és tönkremegyünk …”
A hírt olvasva, nekem, egy régi írásom jutott eszembe. Úgy a Bokros-csomag táján született…
AZ INGEM ÁRA
Mennyi? – kérdi a kapitány. Harminc. – szól vissza a hajógépész. Mi harminc? – türelmetlenkedik a kapitány. Mi mennyi? – kérdezi flegmán a gépész. Erre a szakállas történetre gondolunk, amikor azt látjuk: panaszkodnak a bérszámfejtők a híradóban. Rajtuk csattan az ostor. Náluk reklamál a dolgozó, ki béréért remeg, előttük szitkozódik, hogy már megint több a levonás, mint tavaly; állandóan változnak a sávok – és mindig az ő rovására. Igazuk is van, mondja a bérszámfejtő asszony, nem hiszi, hogy lenne még egy olyan ország, ahol évente változtatnának az adózás rendjén, teljesen kiszámíthatatlanná téve azt, hogy a bérből, fizetésből élő mennyit fog keresni mondjuk jövő ilyenkor; mennyi lehet az esetleges megtakarítása. Öblítőszer esetén csak–csak választ kap a reklámokból; erre azonban nem.
Majd rögtön utána nyilatkozik az adóhivatal szakértője is, akitől viszont megtudjuk: egy ilyen kiszámíthatatlan, folyton változó gazdasági életben, amilyen a magyar, teljesen természetes az, hogy folyton változnak az adózás szabályai. Stabil adózást csak stabil gazdaság teremthet.
Érdekes: laikus állampolgárként mindeddig egészen másképp gondolkodtam. Úgy véltem: ha fizetésből élek, akkor legalább középtávon (ami ugye magyar viszonylatban két–három év...) tervez a munkáltatóm; tudja, hogy mit akar, én is tudom, hogy mennyit fogok keresni, eldöntheti a vállalatom, hogy érdemes–e fejlesztenie, szaporítania a termékei számát, és én is eldönthetem, hogy érdemes–e szekrénysort vennem, részletre, vagy szaporítanom a családtagjaim számát. Ha pedig vállalkozó vagyok, akkor minden kérdésben enyém a döntés joga és felelőssége. Amely döntések meghozatalában döntő motívum annak ismerete is: mennyit visz el tőlem ebben az időszakban az adóhivatal és a társadalombiztosító!? Naivságomra viszont most rádöbbentett az adóhivatal szakértője. Mindenről a munkáltató és a munkavállaló tehet! Kiszámíthatatlanok, rapszodikusak; hol csődbe mennek, hol eladják őket, hol meg (főleg hétvégéken, suttyomban) termelgetnek is valamit. A dolgozó is, elfakult fejével, hol munkanélküli, hol bejár, hogy veszekedjen a bérszámfejtő asszonnyal.
Így van ez. A szegény adóhivatal meg csak kapkodja, no nem a kapszlit, hanem a fejét meg az adósávokat. Szegény. Alig győzi már – ezért követték el ezt a mostani malőrt is. Véletlenül a jövő évi változtatásokat vezették be már az idén; elcserélték a dossziékat, mint nemrégiben egy államtitkár, vagy egy még régebbi filmben a koronatanú vallomását az ítélettel. Így van ez, mondom – ha előre kész a koncepció. Mert az van.
Csak azt nem tudni, mindmáig, hogy a hazánkba kerülő vállalkozásfejlesztési hitelek rendkívül alacsony – nem ritkán egy számjegyű – kamata hogyan kúszik tizenhét–huszonöt százalékra, mire kiírja rá a pályázatot valamelyik bank!? S még így is megszerezhetetlen hitelekről van szó, hiszen az igényelt összeg két–háromszoros értékű vagyontárgy jelzálogosításával kapható csak meg. Azt nem tudni, hogy reális piaci feltételeket teremtenek–e a bankok egyéb, általános hiteleinek harmincöt–negyven százalékos kamatai? Azt nem tudni, hogy az a vállalkozó, aki mégis belevág valamibe, mennyiben tehető felelőssé az adóhivatal szakértője által akkor, amikor ő lényegében változatlan termék– vagy szolgáltatói kínálattal, változatlan (ha nem romló!) piaci feltételekkel, változatlan pénzügyi elképzelésekkel bír, mégis az elmúlt évi befizetéseit húsz–harminc százalékkal emelik az ennyivel változó járulékfizetési (tb, adóelőleg, stb...) szabályzók? Azt nem tudni, hogy ki fogja megtermelni azok nyugdíját, akik ma nem szülnek, mert nem tudnák felnevelni a gyereket? És ki fogja majd fizetni nekik a révészt, ha ma két–három évenként "elkártyázzuk" a tébé vagyonát? És azt nem tudni, hogy az a bérből élő munkavállaló, aki jövőre adóelőleg–visszatérítésre jogosult, azt a néhány ezer vagy néhány tízezer forintját miért nettóban kapja – miért nem rakódik rá a szokásos évi kamatláb, vagy legalább az évi inflációs ráta értéke? Egy ilyen pénzügyi következmény talán megfontoltabbá tenné mégiscsak az adószakértőket...
Akik természetesen vétlenek – hiszen mindenről a munkáltatók kiszámíthatatlansága tehet. Akik szintén ártatlanok, hiszen sújtja őket a munkavállalók hepciáskodó hozzáállása. A lánc végén pedig ott az értetlenkedő bérszámfejtő asszony, aki panaszkodik az adóelőlegszámítások kiszámíthatatlanságára meg a folyton változó törvényekre. Ahelyett, hogy elfogadná egy régi, ám roppant tanulságos vicc magyarázatát. Így hangzik: "Mondd, komám, miért iszol folyton? Dühömben; mert az asszony folyton pöröl velem. Miért zsémbeskedik? Mert folyton iszom."
Szóval kérek még két deci eszjéát, de tisztán. A kísérőt töltsd a szolidaritási alapomba, komám. A szakértő úr meg vendégem egy tébéjárulékra. "Ha mindjárt az ingemért is!"
*****
Eddig a régi történet. A banki kamatok azóta természetesen már alacsonyabbak – no de vajon emlékezünk-e még arra, hogy milyen helyzetből startoltak nálunk a kis- és középvállalkozások, akkor, amikor Gyurcsányék és a többiek, a kapcsolati tőke tulajdonosai, olyan természetességgel privatizálhatták a nagy állami vagyonokat? Amikor szinte mindent zsebre vágtak, amit lehetett – s a maradékot épp most osztogatják.
Napi hírt a következő történethez – nem csatolok. A bőség zavara miatt. Mert, ugye, nem kell külön emlékeztetnem önöket arra, hogy milyen helyzetbe került a magyar egészségügy? Csak annyit mondok: amikor az alábbi cikket írtam, nem hittem volna, hogy a helyzet, tíz év alatt, sokkal rosszabb lesz. Hogy olyan nagyon-nagyon testközelbe kerülnek majd hozzám a bulgáriai emlékek…
BARAKKEMLÉK
Tíz esztendővel ezelőtt; még nem oly rég, hogy azt mondjam: mintha tegnap történt volna... Nem. Ez tíz nehéz esztendővel ezelőtti történet; meminisse horret. Egy bulgáriai nyaralás emléke. Aholis egy kicsit megtapasztalhattam: miért neveztettünk mi ama bizonyos legvidámabb barakknak!?
Az eseményt akkor még apró, két és három éves porontyaim szállították, egy dodzsempályán. A nagyobbik "nagyoskodva" beszaladt húga autója elé, amely szegény nem tehetett mást: elütötte. Az autó; mert a benne ülő gyermek ijedtében oda sem nézett... A seb csúnyának látszott; ölbekapva őt siettünk vissza a szállodába. Ott orvos után érdeklődtünk; nagyon nehezen értettük meg azt, hogy ilyen, itt, nincs. Az egész üdülőkörzetben csak egy van, úgy öt szállodával feljebb. Jó. Majd megkeressük; addig is kérünk valami kötszercsomagot, fertőtlenítőt, hogy ellássuk a sebet.
Az sincs. Ilyesmit ők nem tartanak; vonogatta mindenki a vállát. Végül az egyik takarítónő megszánt bennünket. Intett, hogy várjunk; elszaladt, majd egy üveggel tért vissza. Nyújtotta: ezzel mossuk le. Égető, maró erejű pálinka volt benne. Nem csak a garatom, de még a fülem is megsínylette. Utóbbi azért, mert lányom valósággal üvöltő sokkba esett a brutális fertőtlenítéstől.
Végre elindultunk, hogy megkeressük az üdülőkörzet orvosát. Azt a bizonyosat, öt szállodával feljebb. Nyomára – ajtajára, táblájára – a nyolcadikban leltünk; a tábláról kisilabizálhattuk, hogy legközelebb két nap múlva rendel. Ha sürgős, buszozzunk be a városi kórházba.
De ki tudja: mikor jön a busz!? Fogjunk inkább egy taxit. Alig értünk az országútra, szinte máris jött egy autó. Hevesen integettem; hogy foglalt, azt csak akkor láttam, amikor közelebb ért. De még el sem kezdhettem igazán csalódni, mert lassított, lehúzódott, megállt. Hová? – kérdezte a sofőr. Dadogva magyaráztuk, hogy doktor, ambulancia, baleset. Jó, jó, bólogatott; szálljunk be. Elvisz. Utasa is készségesen csúszott beljebb a hátsó ülésen.
Néhány perc alatt célhoz értünk. Nem kórházba, hanem körzeti orvosi rendelőintézetbe. Kifizettük a részfuvardíjat; mint később megtudtuk, egy teljesen hétköznapi eset volt ez, nem a szerencse szeszélye. Mert arrafelé a még szabad utashellyel rendelkező taxik mindig megállnak, ha menetirányban valaki leinti őket. Megoszlik a fuvardíj, szaporább az utasforgalom, a részutas is ad jattot, szóval mindenki jól jár.
A rendelőintézet viszont borzasztóan zsúfolt volt. Hosszas várakozás után jutottunk csak be az egyik orvoshoz. Aki megtapogatta kislányom bokáját, elismerően kommentálta az illatozó sebellátást, majd elkezdte bekötözni. Reklamáltunk: nem kellene röntgenezni? Lehet, húzta fel tanácstalanul a vállát az orvos, de az nekik itt nincsen. Csak bent a városban; ötven kilométerre. De ez egy jó szorítókötés; várjunk azzal a röntgenexpedícióval reggelig. Ő ezt tanácsolja.
Visszataxiztunk a szállodánkba. A gyerek nem sokat aludt; ijedtségén és fájdalmán már rég túl volt addigra szegény, de azt nagyon nehezen viselte, hogy tízpercenként villanyt gyújtottunk. Megnézni: nem dagad–e nagyon a lábfeje; nem húzódik–e bőre alatt a vérmérgezés jellegzetes piros csíkja; s úgy általában: nyugodtan alszik–e...!?
Mit mondjak: nem aludt nyugodtan...
De reggelre sem volt erősen duzzadt a lába. Mi több: nagyon szépen járkált rajta; amíg észre nem vette, hogy felébredtünk és kókadtan figyeljük. Akkor húzni kezdte egy kicsit; bár sűrün lepislantott: melyiken is van a kötés? Nehogy véletlenül a másikra kezdjen bicegni... Egy nappal később pedig már a repülőgép utaskísérőinek részvétajándékait gyűjtötte be. Hazaértünk; s az élmény sebláza lassan lelohadt. A tengerparti hét emlékei közül sem ez maradt a legfelejthetetlenebb; miért hát, hogy most előhozakodtam vele?
Mert barakkemlék ez a javából. Legalábbis nekem. Akkor, érkezvén a legvidámabb barakkból, felfoghatatlan volt számomra ez az egész. Hogy–hogy nincs orvos, de legalább kötszer; nem folytatom. Elmeséltem Önöknek.
Miközben, mesémmel párhuzamosan, hallhatják a híreket arról a bizonyos tízezer kórházi ágyról. Hogy meg kell őket szüntetni, mert gazdaságtalanok. De nehéz nem cinikus összefüggést találni a természetgyógyászok szakmai zöld útja és a lassan megfizethetetlen gyógyszerárak között. Vidéki városok lakói kórházukért tüntetnek. Hogy ne zárják azt be. Sztárkoncertek orvosi műszerekre gyűjtenek, kalapoznak. De ama taxisélmény is kínzóan hasított belém a minap: amikor a droszttól kicsit távolabb egy férfi vele azonos irányba tartó utasokat keresett maga mellé. Csak azon tépelődtem: mi van akkor, ha szegénynek sikerül gyorsan még két–három Kőbányára tartó utast találnia, ámde a sofőr közli, hogy arrafelé neki nem jó. Zuglói utasokat szeretne...
Kislányom lassan felnőtt lesz. Nem tíz, de talán öt év sem kell ahhoz, hogy nélkülünk induljon nyaralni valahová, új családjával. Még nem túl messze; valamelyik csöndes és romantikus hazai tanyaüdülőbe. Ahol megtörténik a baj; s nagylányom kislányához orvost kell keríteni. Valamiért, de azonnal. S elindul, s már szülőként fogja végigjárni ugyanazt a kanosszát, amit ővele jártunk mi végig, Bulgáriában; csak neki ezért az élményanyagért már nem kell majd repülőre ülnie.
Itthon is hozzájuthat, akár már ma, mindehhez. Az Európai Unió majdani legvidámabb barakkjában! Sapienti sat est dictum...
Tamási Orosz János
.
Vissza a kezdőlapra