2005. augusztus 02. kedd 22:58

 

Tallózó, önmagamtól II.

 

Tegnap is mondtam: nem bezzegezni akarok. Csak megosztom önökkel azt a szomorúságomat: még ma is ugyanarról kell beszélnünk, amit másfél évtizeddel ezelőtt végképp el akartunk temetni. Ugyanoda jutottunk, ugyanott tartunk – ugyanazokkal. Ha nem cselekszünk – hát meg is érdemeljük. Meg is érdemeljük, például, Kóka Jánost. Aki – cinikusan, flegmán – azt nyilatkozza: tíz-tizenkét év múlva Magyarország ott tarthat, ahol Ausztria. A Napkelte adásában hagyta el a száját az ominózus mondat. „Azt azonban be kell látni, hogy nekünk az egyetlen lehetőségünk arra, hogy Magyarország tíz-tizenkét év múlva ott tartson, ahol Ausztria.”

Kóka annak ellenére ragaszkodott állításához, hogy a műsorvezető felajánlotta, hogy módosíthatja a dátumot. Sőt hozzátette, hogyha a jelenlegi gazdasági növekedést sikerül másfél-két százalékkal tovább fokozni, akkor ez az időpontot közelebbre lehetne hozni… Később pontosított: arra, hogy mikor kerülhetünk valóban egy szintre nyugati szomszédunkkal, még szerint is legalább húsz évet kell majd várni.

Lesz az több is – ha rajtuk múlik. Mert, igen, ismét újra olvastam önmagamat, és az érzés kínzóan ismerős. A szomorúság, és a keserűség. És – a düh. Amit, remélem, kezdenek már önök is újra érezni…

 

ÚT AZ EURÓPÁBÓL – EURÓPÁBA

 

Az ember természetesen nem jár földre szögező gondjai közepette sem süketen és vakon – csak épp a nagyon hétköznapi, nagyon racionális lehetőségek irányába fogékony. Hol nyílik egy valóban olcsó diszkont; legális, tébéjárulékos munkalehetőség; szóval ablak a holnapra; Ablak Európára. Nyílik–e vajon? A házikassza állásának áttekintése után lélekben szinte már osztozik a pénzügyminiszter vagy a nemzeti bank elnökének gondjaival – megértését az árnyékolja be egy kicsit, hogy a becsűs szerint silány hamisítvány csupán az eddig régi kínainak hitt porcelánja; bagóért elvitt pianínója sem volt mahagóniból; s végkielégítésének összege is mindössze egy–két ezredrésze egy bizonyos, közszájon forgó összegnek. Ezredrésze – lenne. Ha megkapná. De nem kapja meg, mert nincs rá pénz.

Az ember tehát földhözragadtan sertepertél, molyhol gondolatai között, amelyek szintén kuncogó krajcárok körül forognak; nem igazán figyel fel eb–béli állapotában (a kötőjel talán nem is indokolt – hisz kivert, kóbor ebként biztosan könnyebb dolga lenne, mint középkorú, családhoz és egzisztenciához szokott homo erectusként); szóval nem igazán figyel fel a kultúra jajongására. Drágák a könyvek? Tudja. Augusztus végén fizetett ki közel harmincezret gyermekei tankönyveiért és ajánlott olvasmányaiért. Ezzel az évi könyvbeszerzési keret ki is fújt. Tudj isten miért, de valahogyan az is hidegen hagyja, ezek után, hogy négyezerről háromezerre csökkentették a Larousse árát. Még ettől a hírtől sem sprintel a könyvesboltokba.

Az ember később, véletlenül, arra járván, rádöbben: milyen jól tette. Hogy nem sprintelt. Mert csak eltévedt volna. Korábban útbaeső, megszokott könyvesboltjai helyén most számítógépet, kilós ruhát vagy amerikai fánkot árulnak. A látvány konstatálásakor eszébe villan ugyan, hogy hallott ő erről annak idején; tiltakozott a fű meg a fa, a kultúra elleni ádáz merényt emlegetve. De akkor valahogy elment ez a hír a füle mellett; úgy megszokta már, hogy magyar író nem ír, hanem tiltakozik, nem művekkel petícionál, hanem letiltásokkal, s ha nagysűrün nyilatkozik, akkor úgy tűnik, hogy a nemíráson túl már nem is olvas, másokat; szóval az ember valahogyan már oda sem figyelt. Rájuk.

Az ember viszont most reflexszerűen odapillantott egy kirakatra, amely valaha az Európa Könyvesbolté volt (s ez a reflex a járda peremének egy bizonyos pontjára érve automatikusan életbe lép, hat); szóval jobbra tekint, hogy megnézze az üvegtáblák mögött, mint valami egzotikus akváriumban, a könyújdonságokat, megnézze, akkor is, ha tudja, hogy be már nem lép, csak hát itt ez a fránya járdaperem. De a kirakatban nem azokat látja. Nem a könyveket. Hanem amerikai fánkokat.

Az embert ekkor különös gondolatok kerítik hatalmukba. Az első pillanatban még a reflex dolgozik benne, könyveket akart látni, hát azok is villannak elébe. Például a Világirodalom Klasszikusai sorozat, a véká, amelynek új darabjait mindig itt vette át, anno; annak megszűnéséig. Mert a korfordulat idején kiderült: nincs pénz a folytatására; még előfizetői rendszerben sem tűnnek gazdaságos vállalkozásnak a klasszikusok. Ez a megítélés fél évtized alatt sem változott; hiányos maradt mindmáig ez a valaha egy családi könyvtár alapjának gondolt vállalkozás. De mennyi szemét zúdult át rajtunk azóta! Mennyi papír ment kárba, ment veszendőbe! Mennyi új és régi kiadó bukott bele abba, hogy szép és okos akart lenni a rút (kis)kacsák köztársaságában! A Csonka Könyvtár – figyelmeztet.

Az ember gyorsan megrázza magát. Visszasírod, te hülye!? Aztán, önmaga elől is félrefordulva, nagyon halkan, hogy még ő maga se hallja meg, elsuttogja: talán igen. Visszasírom a sírom. Mert már kezdtem nem annak érezni. A deszkák eresztékei meghasadoztak, pudvásodtak a falak, valami friss mozgás áradt át a földön, tektonikus jelzések, a férgek már tudták ekkorra, hogy mindent felzabálhatnak rólunk és előlünk, de a Csontokat nem, szóval kezdtek összekapaszkodni az emberi autonómiák. Olyan egyszerűnek tűnt: begyűrűzünk Európába. De gyorsan kiderült: a sok–sok kormány mögé alig került olyan, aki ismeri és kezelni is tudja a pedálokat. Aki tisztában van azzal, hogy ezen a gépen még nem automata a sebváltó. A mitfárerek térképeit pedig még a Manó rajzolta. A Kogutowicz.

Az ember elhúzza a száját. Kemény Zsigmondra gondol. (Mert valaha azért olvasott még, ezt–azt.) "Tanácsos volt–e a nemzetet fölrázni apathiájából? Tanácsos volt–e egy a szeretet miatt kérlelhetetlen kéznek, egy politikai Ubaldonak, az önismerés fényes paizsát a Magyar szeme elébe tartani, hogy beletekintve láthassa lelkének arczát, láthassa helyzetének gyalázatját és az elaljasodást, mely erőfecsérlő s renyhe életének díja leend? Tanácsos volt–e az agitatiót megindítani, még ama veszély mellett is, hogy az eszmék iránya a szükséges pontoknál tovább, vagy tévútakra fog vitethetni? Ime! itt a fő kérdés, tisztán, leplezetlenül."

Az ember természetesen nem gondol itt ellentmondásra. Éppenhogy a lényeget véli felfedezni. Hogy talán mégis másképpen kellett volna föltárni saját sírunkat; exhumálni önnön életünket. Nem a választásokat és nem a pártokat, hanem a civil önszerveződéseket erőltetni. Kasszát és leltárt csinálni – elsősorban a szellem munkásaival és munkásaiból. Nem azzal eltékozolni hosszú éveket, hogy pártpiramisokat építsünk – habszivacsból; hungarocellből. És újmódi hierarchiákat, hungarocellákból. Az akkori, saját leváltását elkerülhetetlennek látó politikai hatalom már úgyis erodálódott. Ennek legutolsó bizonyítékát épp az adta, hogy a fehérterrort emlegető fundamentalista pártfőtitkárt saját bázisa is lehurrogta.

Az ember akkor – sok társával egyetemben – talán joggal reménykedhetett a jövőben. Hiszen annyira kilátástalan. Annyira nehéz. Annyira embert próbáló, hogy muszáj benne embernek maradni. De nem sikerült. Kiderült: az összekapaszkodó szellemi autonómiák más–más erősségűek. Felszikráztak, sisteregtek; beköszöntött a sorozatos rövidzárlatok kora. Valaha a másként gondolkodás összehozta – ma ugyanez eltaszította egymástól az embereket. A végeredmény: úgy bontottuk le a valóban szétkorhadt világot, mint valaha a Nemzeti Színházat. Gyorsan, sietve, de visszalopni próbálva romjait – hátha mégis jók lehetnek valamire. Hogy színház is kellene? Tessék csak végigmenni a körfolyosón, ott lesz hátul, a régi magyar nemzet szobáiban. A szépirodalmi könyvkiadó meg épp jó lesz zsinórpadlásnak. Arra ma még jó egy kiadó. Nem, nem volt morbid ez az ötlet, ugyan! Éppenhogy nagyon is reális politikai önkritika, barátaim!

Az ember kis híján elmosolyodik a nyílt utcán, annyira tetszik neki az ötlet. Meg végre beszélget valakivel – másokkal ugyanis egy ideje kerüli a szót, saját magával meg folyton a pénzről dumál; úgy keresi a nyomát, mint Kolumbusz Indiát. Na, az se ment valami sokra – beletenyerelt Amerikába. De észre sem vette. Mint mi. Pedig állítólag itt van már, no nem a Kánaán, hanem a terepjáró dzsidipivel érkező piacgazdaság. A Lövölde–téri Amerika. Az ő fánkjaival.

Az embernek ekkor eszébe jut sosem látott nagynénje is. Aki a családi fáma szerint ugyanígy kezdte. Csak ott. A húszas évek derekán érkezett az Újvilágba, küldött egy amerikai anzixot, majd elkezdett nyomorogni. Egyszer aztán megszaladt neki – jutott a hozzávalóra, hát sütött egy tepsi fánkot. Illata volt, íze, tésztája; tíz ujját is megnyalta utána a szobaasszony. Majd megkóstoltatták néhány gyorsbüféssel is. Ízlett. Így lett a kétcentes fánkból – persze, nem azonnal – milliomos a nagynéni. Aki persze biztosan módosított közben a recepten. Meg az áron. De ennyire!?

Az ember ezt a kérdést már itt teszi fel, az egykori Európa kirakata előtt. Hová egykor Radnóti és Illyés volt a híd. Most fánk áll ott. És az ember földhözragadtan sem érti a dolgot. Azt, hogy az itt kapható ár feléért egy kétszer ekkorát kap akármelyik piaci büfében; mégis ez a sikk. Nem a piaci büfés tudta megszerezni az üzlet bérleti jogát, hogy idehozza vállalkozását, a magyaros fánk vagy lángos körúti kínálását, hanem egyengörlök nyújtják viaszmosollyal arcukon a tésztakarikákat – egy más étkezési kultúra más ízlését demonstrálva. És tovább pörög a gondolat, mint az üres süteménykarika. Négy–öt itteni fánk árából még ma is meg lehetne enni egy szerényebb ebédet valami eldugott kisvendéglőben; ennyiért azonban még egy teljes menüt sem kapunk a száz méterrel feljebb lévő McDoneldsben. Amelynek helyén valaha szintén gyorsétterem volt – nagyobb választékkal, talán még ma is tartható árakkal. De zabálhatjuk helyette az amerikaira cizellált fasírtot zsemlében – egy kispörkölt mai áráért. Hát ilyen szegények voltunk? Hát ilyen gazdagok vagyunk?

Az ember rezignáltan legyint egyet. Elég volt a belső szájtépésből. Már így is túl soká ácsorog itt, az üvegablak előtt; valaki még megszánja, s kihoz neki egy alig rágott falatot. Pedig ő csak elmerengett, nézvén az amerikai fánkokkal szegett utat az Európából – Európába. Az utat, amelynek íze hol méz, hol áfonya...

No pá, no csóközön, polgártársak. Habcsocsi.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra