2005. augusztus 10. szerda 11:52

 

Drágám, te Prágám… I.

 

Amikor végre odakeveredtünk a négycsillagos Mövenpick Hotel elé, arra gondoltam: nem is volt olyan jó ötlet ez a prágai hosszú hétvége. Aztán, persze, nem bántam meg, hiszen az embernek sohasem árt napra kész információkkal rendelkezni. Nevezetesen akár arról is: valóban méltó versenytársa lehet-e a magyar főváros a turizmus és az európai kulturális élet egyik fellegvárának? Nos: a válasz nem egyszerű. Ráadásul olyan nagyon fel sem készültem, hiszen az utazás előtt két-három nappal döntöttem el, hogy valóban megyek. Vacilláltam rajta; bár nyáron nem igazán indokolt elugrani egy-egy szusszanásnyi pihenés elől; épp csak nem igazán rajongok a néhány napos kiruccanásokért. Vagy legalább egy hét – vagy, ha nincs annyi idő, akkor otthon húzom ki a telefont arra a néhány napra. Az, sokszor, többet ér…

De beszéljünk Prágáról – ha már egyszer azzal kezdtem. Nos, a választ fenti kérdésemre nagyon nehéz megfogalmazni. Talán a szubjektív beszámolómból összeáll valami… Kezdjük a szállodánál. Nem volt egyszerű megtalálni – bár a térkép alapján sima ügynek tűnt. Az abszolút centrum előtt egy balkanyarral valahol átmegyünk a folyón, ismét balra kanyarodunk, s valahol ott lesz. A baj csak az volt, hogy mire eldöntöttük: hol kanyarodjunk először balra, már nem tudtunk. Nem részletezem: húsz perc alatt kiderült számunkra az, hogy ez a városvezetés akar valamit belvárosa teher-mentesítéséért. Komoly rafinéria és nem kevés „bevállalós vezetés” szükségeltetik ahhoz, hogy az ember ne tévedjen el – reménytelenül – a számos egyirányú utcából szőtt „budai” labirintusban. (Budai, hiszen a turistában is működnek a reflexek: a prágai Vár oldalát önkéntelenül úgy tekinti, mint a várost kettészelő folyó budai partját…). A cél előtt néhány utcával egészen konkrétan egy szürreális helyzetbe kerültünk. Az egyirányú utcákban haladva kiderült, hogy vagy visszafordulunk arra, amerről jöttünk, vagy addig keringünk egyikből a másikba; a továbbjutás reménye nélkül; ameddig tart a benzin… Végül, bevallom: igénybe vettük utastársunk mozgássérült engedélyét, és áthaladtunk az átmenő forgalom tilos tábla rosszalló tekintete alatt.

Ez van. Legalább ennyi hasznát vettük a nemzetközi engedélynek. A szállodába érve ugyanis kiderült: ugyan van annak mélygarázsában az egyezményes jellel felfestett, a mozgássérültek részére fenntartott parkoló, ám annak igénybe vétele nem ingyenes. Ugyanannyit kell érte fizetni, mint másoknak. Egészen pontosan: egy prágai négycsillagos szálloda mélygarázsának igénybe vétele (amiről a jámbor földi halandó úgy gondolná, hogy ez egy szállóvendégnek kijáró, ingyenes alapszolgáltatás lenne, különösen egy nem olcsó szobaárnál…) három és fél napra ezernyolcszáz korona, azaz úgy tizenötezer forint. Azután elfoglaltuk szobáinkat – de nagyot nem szusszanhattunk.

Fúrták a falat. Leszakadt egy szekrényajtó, gondoltuk türelmesen, valamikor vissza kell tenni… Úgy tíz perc múlva viszont már kezdtünk türelmetlenek lenni. Hiszen két óra sincs; elvileg, ugye, ebéd utáni csendespihenő… A recepciós osztotta dúltságunkat, de ennél tovább nem mélyült el empátiájában. Közölte, hogy öt óráig, bizony, ez így lesz, mert most újítják fel a fitness-termet. De este, és holnap, már nem fogják csinálni. Bután nézhettünk rá, mert további figyelemre nem is méltatott bennünket. Inkább elmagyarázta, ugyanezt, a közben pultjához érkező japán turista-delegációnak. Akik pár pillanattal később csak oly bután néztek rá, és ránk, hogy jól értettük-e mi ezt, így, vendégek, mindannyian…?

Na jó, akkor bemegyünk a városba. Nem nálatok eszünk kacsát, knédlivel, öntött formát kicsinyes bosszúnk… És elindultunk a villamos irányába; közben még visszaszaladtunk valamiért a kocsihoz. A mélygarázs bejáratánál egyszerűbb volt, mint visszamenni a hotel halljába, és onnan lemenni lifttel – a garázsőr azonban nem így vélekedett. Teljes szigorával indult felénk, amikor látott minket gyalogosan érkezni a sorompó irányából. Megvillantottuk a szobakártyát; ezzel kiváltottunk egy lenéző legyintést, majd elősiető társának kezdte magyarázni: a fene az ilyen turistákba. Kiszállnak kint a buszból, de arra lusták, hogy a főbejáraton menjenek be. (Ami, teszem hozzá, vagy hatvan lépcső, vagy egy mintegy hatvan méteres, körülbelül tizennyolc százalékos emelkedő…) Inkább itt gyalogolnak be, lamentál tovább az őr, az alagsori liftig… Persze, lehet neki magánvéleménye, fáraszthatja, hogy oda kell figyelni a gyalogos behatolókra, épp csak azt nem érti az ember, hogy két cseh garázsőr, egymás között, miért angolul „beszéli ki” a lusta szállóvendégeket, nem épp elegáns tónusban, viszont Domingót is megszégyenítő hangerővel…? És, persze, azt se nagyon érti az ember, hogy, hát, valóban: miért nem gondolt ez az elegáns prágai szálloda a busszal érkező vendégekre? Akik között talán akad olyan, aki rossz néven vesz akár hatvan lépcsőt, akár egy meredek kaptatót, viszont annál jobban a szívébe zárna egy olyan liftet, amely a parkolók külső szintjéről indul. A hotel egyébként eleve egy hegy oldalára épült. Két épülete között lanovka közlekedik; a felső szintről a város keleti panorámája, esti kivilágításban, valóban impozáns. Benne gyönyörködvén, ismét arra gondolunk: fura egy tervezés; lanovkát tudtak építeni, de a parkolótól a recepcióig rendesen kifullasztják a vendéget…

Mi, tehát, mentünk a villamoshoz.

És pesti rendőröket láttunk…

Ez így, persze, túlzás. Csak arra figyeltünk fel, hogy itt egy újabb szelete annak a trükkös egyirányú utcalabirintusnak, amelyhez hasonlóban keveregtünk az imént. Gyalogos szemmel is logikátlannak tűnt… A főútvonal jobbra és balra is elágazott, illetve egyenesen is folytatódott, de arra tábla tiltotta a haladási irányt. Tessék vagy jobbra fordulni, vagy balra. Kész. A jobbra forduló utcával párhuzamosan mintegy száz méterrel feljebb is volt egy utca – addig sem útszűkület, sem – esetleg – kórház, vagy közintézmény nem volt. (Ami miatt ránézésre is indokolt lehetett az elterelés). Néhány autós hozzánk hasonlóan gondolkodott, mert – nem törődve a táblával – nyugodtan haladt tovább, egyenesen. Úgy ötven métert – mert ott észlelhették az elegáns karlendítést; s két szürke egyenruhás úr udvarias érdeklődését a táblára vonatkozóan. Hogy látták-e, s hogy menyivel tartoznak a sofőr urak nekik, ezért az információért. A három és fél nap során elég gyakran mentünk arra, lévén csak így megközelíthető mint a metró, mint a villamos, de egyszer sem láttunk kuncsaft nélkül árválkodó rendőröket…

Miért részletezem én ezt, ennyire? Természetesen a városról is lesz mondanivalóm, már holnap, de addig is szögezzük le: Prága épp oly sajátos logikát vár el az autóval közlekedőktől, mint Budapest. Elég egyszer rossz sávba keveredni, és az ember – jószerivel - csak a város határában tud visszafordulni; ott sem épp szabályosan. A belső, kisebb utcák egymáshoz viszonyított forgalmi rendje kaotikus; az ember hiába tájolja be magát, hogy, úgy körülbelül, mondjuk, észak-keleti irányba akar eljutni. Mert a behajtani tilos táblák szép komótosan kiviszik a délnyugati városrészbe… Miért fontos ez? Vallom, hogy egy várost bizonyos logika mentén kell tervezni, építeni, korszerűsíteni. És volt szerencsém Bécstől Brüsszelig, Münchentől Avelinóig elég sok városban autózni – de olyan logikátlan forgalmi rend-kialakítással, amely Prágától Pozsonyon át Budapestig érvényesül, szinte sehol sem találkoztam. Persze, mindenhol volt és van mit megérteni, de ha az ember felveszi – például – Brüsszel ritmusát, onnantól sínen van. Ott is előfordul, természetesen, hogy valahol nem tud jobbra fordulni – de az kizárt, hogy erre legközelebb már csak két kerülettel később nyílik lehetősége…

Ennyit a prágai közlekedés nehézségeiről… A holnapi sörig még csak annyit a témáról: ha valaki azt hinné, hogy a villamos például „röghöz kötött”, az nagyot téved. Szálljon fel a prágai kilencesre – ha útvonalán nem számol össze vagy fél tucat kilencven fokos, és legalább két száznyolcvan fokos kanyart, az, szerintem, nem a kilencesre szállt…

(folytatom)

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra