2005. november 06. vasárnap 21:34

 

II. Szövetségi gyűlés

2005. november 6.

Pelczné Gáll Ildikó
A nőknek végre hallatni kell hangjukat
(teljes szöveg)

Nap mint nap bizonyos élethelyzeteket látva felteszem magamnak azt a kérdést, milyen ma nőnek lenni Magyarországon? Milyen ma anyának lenni Magyarországon? Persze tudom a helyes választ, tudom és hiszem, hogy a nők szerepe a mi szerepünk, a nemzetünk szellemi és lelki megújulásában nélkülözhetetlen.

Ugyanakkor ébresztő, szól hozzám egy belső hang, és azt mondja, hogy ideje felébredni csipkerózsika álmomból. A valóság más, ez a hang azt mondja, soha nem volt még nagyobb szükség az erkölcsi rend megújulására, mint napjainkban. Igaza van? Igaza van? Lehet. Valahogy ma feje tetejére állt a világ. Ma Magyarországon egyre több fiatal gondolja úgy, hogy a gyermekvállalás tehet, pedig ők is ugyanúgy tudják, hogy nemzetünk megmaradásának a feltétele az, hogy az anyaság újból érték és áldás legyen. Mára ott tart az ország, hogy a családok rangjának, szerepének és az anyaság tiszteletének csökkentésével alig marad olyan pozitív példa a fiatalok számára, amely a gyermekvállalásra ösztönöz. Pedig a mai női ideál olyan hamis, hogy megvalósításra sem érdemes. Erre a célra kiszemelt topmodellek és sztárok élete csupa póz, a kirakatban jól mutat, de a való életben nem állja meg a helyét. Ez egy olyan, az erkölcsi alapokat teljesen nélkülöző kártyavár, amelyet a legkisebb fuvallat is összedönt. Ez az ideál nem hordoz üzenetet, nem teremt új értéket, és nem képes arra, hogy a feltörekvő új generációk számára példát, értéket mutasson. Ennek az ideálnak nem is ez a célja. Ez az ideál a nőket csupán lecserélhető eszközként kezeli. Maga Gyurcsány Ferenc miniszterelnök arra biztat, hogy cseréljük le "öregecskedő" feleségeinket. A ma ideálja csak arra jó, hogy megzavarja a gondolkodást. Kételyeket ébresszen, szenvedélyeket keltsen, és ellentéteket szítson, azaz lázítson. Hosszan sorolhatnák még az érveket, bármerre is futnak a gondolataim, életminőség, szociális gondok, drog, mind-mind olyan témák, amelyekre egyre megoldhatatlanabbak lesznek a nők, a mi bevonásunk nélkül. Hiszen hogy a mi érdekünk az, hogy a világ a gyermekeink számára élhető legyen, hogy ne hamis ideák által irányított bábokként, hanem önálló gondolattal bíró, nevelni merő, szeretni tudó, a családot elismerő és értéket közvetítő emberként éljük napjainkat.

Tisztelt Hölgyeim, Kedves Uraim!

Hatalmas ez az ellentmondás, amelyet feloldani csak tudatos üzenetközvetítéssel lehet. Változtatni csak mi tudunk ezen. Persze a kérdés az, hogy képesek leszünk-e rá? Vagy marad a jelenlegi helyzet, és tudomásul vesszük azt, hogy botcsinálta médiasztárok, hogy gyorstalpalós marketing guruk mondják meg számunkra, milyen az igazi nő. Mára azt sugallják számunkra, hogy egyedül jó lenni, ugyanis, ha valakivel megosztjuk az életünket, örömünket, bánatunkat, javainkat, akkor nem érvényesülünk, akkor nem lehetünk sikeresek. Pedig a Jó Isten az embert nem egyedüllétre teremtette. Adott neki rögtön egy társat. Hiszem, hogy a mai trend csak egy múló divat, és kívánom, hogy minden nő, aki akar mielőbb társat találjon. Azt viszont tudom, hogy milyen boldogság töltött el azon a napon, amikor házasságot kötöttem. Azt is tudom, milyen gyönyörű volt az a pillanat, amikor először megpillantottam a gyerekeimet. És az is boldogság, amikor megkapom a telefont, anya jó jegyet kaptam. Lehet, hogy ezek csak az én mindennapi kisörömeim, de higgyék el, a sok kicsi sokra megy. És van még egy alapvető különbség, ezek az érzések őszinték, és távol áll tőlünk minden természetellenesség, és minden mesterkéltség. Ezért boldog az a nő, aki pelenkáz, aki éppen fakanalat tart a kezében, aki éppen vasal, vagy éppen bevásárol. Mert már ezeket a pillanatokat látja a szeme előtt. Mert nagyobb boldogság adni, mint kapni.

S valljuk be, nem lenne jó, akkor már az elmúlt évszázadok alatt régen megszűnt volna a hagyományos családmodell. És úgy tűnik, hogy nemcsak megmaradt, hanem még ennél is többet tud, mert még ma is sokkal többen maradnának otthon, választva a főállású anyaságot, ha nem lenne szükség az ő keresetükre. Ha a férjük annyit keresne, hogy nyugodtan megélhetnének belőle. Csakhogy ez nálunk keveseknek adatik meg, és szükség van a feleség fizetésére. Meghatározóvá vált a kétkeresős családmodell. És a nőknek ma már igényük van a karrierjük építésére. Ezt a szerepet azonban úgy kell felépíteni, hogy ne sérüljön benne sem a családi harmónia, sem az egyéni ambíció. A nőknek a fontossági sorrendet kell felállítani, a lelkük mélyén előbbre helyezik a családot, mint a hivatásukat. És ez az a tény, ami nem fér össze, amit nem tudnak összeegyeztetni, bármennyire is akarják, a mai pénzorientált, ultraliberális szemlélettel. Mindeközben persze jól látható, hogy mely munkakörök maradtak meg női és melyek tipikusan férfi munkaköröknek. Vannak pályák, például az oktatás, az egészségügy, az adminisztráció, melyek többségében nőket foglalkoztatnak. Miért is? Gondolkodtunk már rajta? Hát a nők ezen a területen tudják a legjobban összeegyeztetni a munkát a családdal.

Itt érhető leginkább utol a szociális, mentális érzékenységük, az empátiájuk. És ez jó, ez helyes, mert a nőknek ehhez van érzékük, ezt csinálják jobban, pusztán a női mivoltukból is. Ugyanakkor még ezen a területen is csak ritkán találunk vezető pozícióban nőket, pedig tudják önök, hogy ma több nő végez felsőoktatási intézményben, mint férfi. Tükröződik ez valahol a vezetőállások betöltésében? Vagy éppen a fizetésekben? Az pedig, hogy a XXI. századi Magyarországon ma ugyanolyan beosztásban lévő nőnek a férfiaknál kisebb a jövedelme. Alacsonyabb a munkanélküli ellátása, a táppénze és a nyugdíja. Az nem elfogadható.

Nos úgy gondolom, hogy többre van itt szükség, mint az esélyegyenlőség szlogenjének az állandó hangoztatása. A megoldás. Van-e megoldás? Mit lehet tenni? Mit tegyen az a nő, aki valamilyen ok miatt nem adatot meg számára, hogy gyermeke legyen? Mit tegyen az a nő, aki gyereket, családot is szeretne, és még azt gondolja, hogy szívesen dolgozna, netán karrierről is álmodik. Hát olyan változásokkal kell segíteni a nőket, amelyek nem csupán látszatintézkedések, hanem ténylegesen javítanak a jelenlegi helyzeten. Nézzük hát mit tettünk mi a családokért. Nemcsak, hogy alanyi jogúvá tettük, de a nagyszülők részére is elérhetővé tettük a gyest. Visszahoztuk a Horn-kormány által megszüntetett gyedet. Létrehoztuk a családi adókedvezményt, mindezek mellett bevezetésre került a legrászorultabbak körében a kiegészítő családi pótlék. Otthonteremtési támogatást vezettünk be, és még hosszan sorolhatnám, beláthatjuk, hogy már ez sem volt kevés. Még sem volt elég a folytatáshoz. Az emberek minden eredményt természetesnek vettek. Talán azt hihették, hogy ez jár nekik. És nem tudatosítottuk eléggé, hogy ez egy jól végzett munkának az eredménye. És ez hiba volt.

Ezt követően nézzük meg, hogy mik azok a dolgok, amelyeket meg kell változtatni. Elsőként itt van a családtámogatási rendszer. Önmagában helyes, dicsérendő, hogy a kormány a családi pótlékot jelentősen meg kívánja emelni. Ez a kezdeményezés megőrzendő. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ez a kormány elvesz, elvon, rombol csak azért, hogy egy megalapozatlan, de annál jobban hangzó ígéretet teljesítsen. Nevezhetjük így is: dupla családi pótlék, szimpla átverés. Hiszen az új, egységesített modell több támogatás megszűnését is eredményezte, így a családi adó kedvezményét is, amelyeket akkor a családok több mint 85 százaléka teljesen igénybe tudott venni. Vagy beszélhetnénk a legrászorultabbaknak járó kiegészítő családi pótlékról, vagy éppen a mi általunk helyesnek vélt 13. havi családi pótlékról. Ezen változtatni kell, vissza kell adni, de ha nem adják, akkor vissza kell venni az anyaság tiszteletét, hogy újra áldás legyen. Ehhez azonban változtatni kell a jelenlegi gyakorlaton. Olyan családbarát karrier kialakítására van szükség, amely segít a gyermekét egyedül nevelő, mintegy 420 ezer anyának, és megteremti gyermekei számára az emberhez méltó életet. Kiemelkedően fontosnak tartom, hogy azok a nők, akik korán álltak munkába, lehetőséget kapjanak arra, hogy bizonyos feltételek mellett 54 éves korukban teljes jogon mehessenek nyugdíjba.

Arra kérem hölgy társaim, hogy döntsék el hát, mi a jó nekik, és voksoljanak egy olyan változás mellett, ami nekünk nőknek, és ezen keresztül a családunknak, a gyermekeinknek jobb létet, és a munkánk elismerését jelenti. Ránk nőkre igaz, hogy az élet minden területén megpróbáljuk a maximumot nyújtani. Éppen ezért egy kicsit furcsa, hogy saját sorsunk alakításában, változtatásában sokan nem vesznek részt. Persze megértem azokat a nőket, megértem azokat az édesanyákat, azokat az asszonyokat, akik már szinte szégyellik újra és újra szóba hozni a problémáikat. Ezért nem is nagyon merik hallatni a hangjukat, hiszen már oly sokszor csalódtak, hogy szinte el is vesztették a hitüket abban, hogy a helyzetüket nemcsak, hogy megértse, de képes legyen változtatni rajta valaki. Én mégis azt kérem most, hogy jöjjünk el a vasaló mellől, jöjjünk ki a konyhából, arra kérem, hogy karoljunk egymásba, és mindnyájan együtt bátran induljunk el a változás útján, hogy elérjük kitűzött céljainkat, hogy a család és a szakmai karrier ne egymást kizáró választási kényszer legyen a nők számára. Nem úgy, ahogy ma történik, amikor egyre másra kapkodjuk a fejünket, hol egykor a kormány tétova lépései, hol pedig az elhamarkodott döntések miatt. Igazuk van az embereknek, hogy csak olyan változást akarnak, ami az ő megkérdezésükkel, az ő gondjaik megoldásának az érdekében történtek. Mert láthatjuk, hogy a jelen oly nagy igyekezete hová vezetett.

Kiszámítható változásra van szükség, amely megőrzi az elmúlt évek hasznos intézkedéseket, miközben helyére teszi a dolgokat, úgy, hogy ne kelljen négyévente, vagy akár négyhetente ötletszerűen azt megváltoztatni. Itt az ideje, hogy túllépjen a hallgatáson és beletörődésen, a tanulságok levonása után a változás mezejére kell lépnünk. Most azt kérem, hogy kart karba öltve álljunk egymás mellé, álljunk e mellé a változás mellé, amit együtt terveztünk meg. Hinnünk kell magunkban, nem magunk, hanem a családunk, gyermekeink jövője érdekében. Fel kell ébrednünk a jelen álomvilágából, abból, hogy a fejünk fölött döntenek, és magyarázzák, rendkívül lendületesen magyarázzák, hogy milyen jó nekünk, és higgyük már el, hogy egyre jobb. Nem tudom miért ilyen erőszakosak, miért nem hallják meg a szavunkat, hogy nem jobb a helyzet. Sajnos nem jobb, hanem egyre rosszabb. Úgy tűnik, ha még sokáig maradunk ebben az álomban, ez teljesen rémálommá válik. Ébresztő - mondja a belső hang. Itt az idő, véget kell, hogy érjen a kapkodva meghozott döntések ideje. Nekünk pedig rendületlen hitet, erőt, szakértelmet kell mutatnunk ahhoz, hogy azok a nők, akik ma nincsenek itt, ők is értsék, és vigyék a hírét tovább annak, hogy az a változás, amely most készül, a gondjaikat végre úgy oldja meg, hogy nem okoz bizonytalanságot, így az jó, az támogatandó, az megvalósítandó, az értünk van. Itt az idő, a kérdés most már úgy szól: együtt visszük-e végbe ezt a változást, és lesz-e elég segítőnk. Leszel-e segítőnk, velünk tartasz, vagy nélküled, de nem hagyhatjuk, hogy a nők és a családok helyzetét mostoha gyerekként kezeljék.

Tisztelt Hölgyeim, Kedves Uraim!

Mi készen állunk erre a változásra, de ez csak együtt sikerülhet. Köszönöm, hogy önökkel lehetettem, köszönöm, hogy megtiszteltek figyelmükkel.

fideszfrakcio.hu

Vissza a kezdőlapra