2005. október 01. szombat 22:19

 

Makkai Sándor: Miért?

 

Reggeli ima után indultak Baranyvárról. Üde hajnal. Az ég egyetlen ibolyaharang. Keleten aranyözön lángol, de még csak fénye van, miriád harmatcsepp szerelmesen kigyúlva, reszketőn várja, hogy a Nap hódító hevében megsemmisüljön. Mint tündöklő ezüst kígyó, a török sereg lassú kanyargással nyomul előre a dombok között. A felvert por, mintha roppant gyűrűző testének tejfehér gőze volna. Leghátul a Franciscustól vásárolt háromszáz ágyú dübörgő porfelhője mögött léptet a testőrség dárdái között a szultán. Vezérei most még mind körülötte lovagolnak, a dombtetőkig, ahonnan a mohácsi sík tárul. A parancs lassú előnyomulásról szól, a szultán csak délre akar azokig a dombokig érni, ahonnan majd látni lehet, meddig jött elébe a magyar sereg. Az utolsó kém azt jelentette, hogy a magyar tábor királyostól a mohácsi síkon áll. De Szulejmán nem hiszi ezt. Egy kicsit fel is indult rajta. Nagyon átlátszó csalásnak vette a kém szavait. Karóba húzatta. Mert nem jó a próféta harcosainak hevét az ellenség lebecsülésével szítani fel. Igazi hadvezér nem hajlandó olyan ostobaságot tételezni fel a Hunyadiak nemzetéről, hogy a védett domboknak fussanak, és birkamódjára eltapostassák magukat a síkon. Hiszen két-háromnapi járóföldre vannak nyugatra, északra az erdős dombvidékek, természetes, erős fedezékek. Valahol ott lesz a csata. Ma csak menetelés a síkság széléig.

Éppen erről folyik a szó a vezérek között. Bali bég, Huszrev pasa, a boszniai lovas ördögök vezérei, a ruméliai hadakon parancsoló nagyvezír, Ibrahim és Behram pasa, az anatóliai spahik s a szultán virágoskertjének, a janicsárságnak vezetője, török módon cikornyás, lassú és óvatos szavakat váltanak egymással, félszemükkel a felséges császár arcát kémlelve.

- Miután a felséges padisah legkegyelmesebben elhatározta, - folytatta a szót a feketeképű, kissé kancsal, hatalmas testű Ibrahim, - tehát a gyaurok innen több, mint kétnapi járóföldre állanak az erdős dombok védelme alatt. Allah pusztítaná el őket! Ma tehát tábort ütünk a mohácsi sík feletti dombsoron. Ma délben... - Kancsal szemével Bali bégre nézett, de a szultánt figyelte.

Ragyogó szerszámzatú, vörösfarkú és sörényű hószőrű ménen léptet Szulejmán, páncél nélkül, könnyű egyszerű köntösben. Hosszú nyakát előre nyújtva, magasra tartja barna, kemény sasarcát, szemei mozdulatlanul a távolba szegezve. Szörnyű markai lazán tartják a kantárt.

- Ha a felséges padisah úgy határozta, úgy is lesz, - hagyta rá Szulejmán kőkemény arcára pillantva Bali bég. - A kém förtelmesen hazudott. De azt meg kell adni, hogy alávaló hazugságát a gyaurok lelkének ismeretére alapította.

A szultán alig észrevehetően összehúzta a szemöldökét. A vezérek csodálkozva néztek Bali bégre.

Kicsi ember volt Bali bég, fürge, villogó szemű sólyom, a pofacsontjai szélesen elállók, a bőre sárgás, a szeme kissé ferdén hasadt. Kegyetlen mosoly fagyott állandóvá a szája körül. A szultán nagyra becsülte, mert az esze se volt lassúbb a karjánál. Persze még fiatal, majd pasa lesz belőle idővel.

- Emlékezzetek Husszein aga jelentésére, - folytatta Bali hég. - Husszein követségben volt Budán, a felséges padisah békeajánlatával. A padisah békét akart. Mit tudhatjuk mi, mit akart még a padisah! Kétszáz esztendeig állott az iszlám útjában Magyarország. Az útban, amely a nyugati nagy tengerhez vezet, nyugati gyaur országokon át, a csontjaikon át, de a Kelet útja az ősidők útja. A mi utunk, a világ uráé. A magyarok anyja is Kelet. A mi anyánk. Miért álltak az útba, szembe velünk? Ők azt mondják, a Nyugat kapuja. Nem. Ők a Kelet árulója. Nem elfogták-e Husszeint és nem tartották-e fogva, amíg szétvinnyogták Nyugaton segítségkiáltásukat, ellenünk, lesve, ki jön támogatni őket Kelet ellen? Szerette-e őket valaha Nyugat? Támogatta-e? Mit keresnek ott, ahol gyűlöli őket minden nemzet, legfennebb hitegeti, hogy vérével zárja el Kelet útját előlük, akik külvárosokban selyemágyon fetrengenek, és a világ kincsét halmozzák fenekük alá? Persze, senki se jött nekik segíteni s ostobaságukban a felséges úr haragját vonták fejükre.

- Mire való ez mind, Bali bég? Mit beszélsz össze-vissza? - vágott szavába Huszrev pasa. - Vigyázz, mert untatod a Felséges Urat!

Szulejmán végtelen közönnyel meredt a távolba. Csak a szeme villogott félelmesen.

- Csak azt akartam megmutatni, - felelt gyors oldalpillantással Bali bég, - hogy milyen vak, ostoba nép az, minden kitelik tőle. Hallottam egy emberről, akinek a dzsinnek elvették az eszét és beleháborodott egy asszonyba. Pedig, hogy szép felesége volt és jól szolgálta. A másik meg csak kacagta, és úgy tartotta, mint az ebet. Ez a bolond azonban késsel vagdosta magát, hogy a vére folyásával gyönyörködtesse őt és semmit se kívánt inkább, minthogy megölethesse magát érte. A feleség bátyja a szívére beszélt, mindent ajánlott neki. csakhogy térjen vissza. A félszeme sírva kérte, hogy tekintsen feleségére. Kiütötte. A félkarja kinyúlt, hogy békét kössön. Levágta. A felesége bátyját, mikor az még egyszer hívta, szembeköpte. S mikor e miatt kést kapott a bordái közé, a szíve vérét a két markában magasra tartva, hódoló éneket énekelt bálványának S haldokolva is istenítette.

- Igen, igen, - vágott bele Behram, - saját tagjaikat marják, eszik, nincs bennük lélek egy csepp sem, egyet toppant a Felséges Úr és talpa alatt szétmegy az egész. A királyuk még gyermek és senki sem hallgat rá.

- Husszein látta a gyaur királyt - válaszolt Bali bég, - olyan, amint mondja, a páncéljában, mint egy leány vasban. De különben gyors, bátor, jó öklelő. A gyaurok mind gonoszszívű kemény harcosok. Nem lenne könnyű dolog, de mondom, vakok. Szerelmesek. Azért marcangolják szét önmagukat is. Azért jönnek csak félkézzel.

A szultán senkire se nézve, vontatottan megszólalt.

- A kém hazudott.

Hosszú ijedt csend.

Bali bég újra kezdte:

- A kém hazudott. Gyalázatosan hazudott. De ha - csak a beszéd kedvéért mondom - a síkon várnának reánk, akkor is megérteném őket. Egyszer már megtették.

A szultán arca feszülten figyelmes lett. A vezérek aggódva néztek a bégre.       .

- Tudjátok, hogy tatár családból származom. Gyermekkoromban régi tatár meséből hallottam, hogy háromszáz évvel ezelőtt őseim megtámadták a magyarok országát. Akkor is felfordult ország volt az. Uraik egymást marták, nem volt bennük egy csepp lélek se. A királyukat gyűlölték, nem engedelmeskedtek neki. A tatár Úr békeajánlattal közeledett feléjük. Rokonok vagytok, üzente a királynak, Kelet fiai vagytok. Egy az anyánk. Jertek velem diadalmenetben a nyugati tengerig.

Szulejmán kezében megrándult a gyeplő s a mén fölágaskodott sarkantyúja alatt. A szája vonala keményen bevágódott.

- Elfogták, megölték a követeket, szembefordultak Kelettel, az anyjukkal. Kisült, hogy meg vannak babonázva, Nyugat megrontotta a vérüket. Elébementek a tatár seregnek egy síkságra, amelynek környező dombjain és erdőiben a tatárok biztos fedezékben álltak, beleszaladtak a torkukba, a síkon szekerekkel körülkerítették magukat, és halomra nyilaztatták egész seregüket.

- Elment az eszük, - kacagott fel Ibrahim.

- Olyan nép ez, amely lesve lesi az órát, amikor meghalhat. S mikor biztos, hogy meghalhat, gúnyt űz a békejobból, ünnepi menetbe áll, zászlókat lenget, énekel, elébe megy a biztos végnek, kiválasztja a legrosszabb helyet, s mintegy ünnepképpen halomra öleti magát. És mintha előre tudná az időt, előbb kiszúrja azt a szemét, amelyik a jót látja, levágja azt a karját, amelyik visszarántaná a bajból, kiereszt saját sűrű véréből annyit, amennyi élni szeretne benne s akkor őrjöngve, mámorban nekifut a késnek. A késnek, amelyet azért nyújtanak feléje, hogy megrontó bálványát segítsen megölni vele... Biz én nem csodálnám, ha a síkon várnának reánk.

A szultán hirtelen a bég felé fordult. A tekintete mély volt, sötét.

- Ha a kém hazudott, - mondta lassan - leverem őket és megbékülök velük, és velük megyek a nyugati tengerig. Ha igazat mondott a kém, kiirtom őket, hogy vége legyen az átoknak, amely Kelet útjába Keletet taszítja.

Bali bég mélyen meghajolt a lován és szólt:

- Senki sem tud úgy meghalni, mint a magyarok.

Több szó nem esett.

Délben Szulejmán a nagynyárad-kölkedi dombsor tetejére ért.

Az izzó déli sugárzásban a mohácsi síkon, lengő zászlók között huszonnyolcezer magyar csatarendje ragyogott.

 .

Vissza a kezdőlapra