2005. október 02. vasárnap 16:53

 

Szegénység részletfizetésre

 

Úgy tíz-tizenöt éven keresztül, fokozódó bátorsággal emlegetve, mást sem hallottunk, mint azt: begyűrűzik a gazdasági recesszió. Az olajválság nem áll meg határainknál. A Nyugattal is kereskedni kellene, végre; egyenrangú partnerekként működni a világpiacon. Megszabadulni például a COCOM-lista átkától; azt ne úgy kelljen megkerülni, hogy „buli” legyen Bécsből a használt fehérneműbe gyömöszölve becsempészni az ott már akkor elavult számítástechnikai eszközöket – processzorok, merevlemezek, hasonlók… De sorolhatnánk még a sok-sok gazdasági óhajt-sóhajt, amelyek elborítottak bennünket a nyolcvanas évek közepére. Addigra legalábbis már mindenki, a szürke- és feketegazdaság legkisebb szereplője is pontosan tisztában volt körülményeinkkel.

Igen – aki dolgozni és gyarapodni akart, elérni, amit akár csak a kis osztrák falvakban átrobogva (a legközelebbi KGM-ig…) látott a Trabantok és Skodák, vagy farmotoros Ikarusz-buszok ablakaiból, az pontosan tisztában volt gazdasági körülményeinkkel.

Hogy ezt a kócerájt előbb-utóbb maga alá temeti a tarthatatlan államadósság. És nem fog bennünket a végtelenségig kiszolgálni a KGST, hiszen – józanésszel – nehezen lehet elfogadni, hogy ez a térség eléri a jóléti állam objektív kategóriáját. (Azt a berendezkedést, amelyben a világpiac nem passzív, sőt, nem kiszolgáltatott szereplőivé válunk, miközben erős szociális hálóval és nyugodt, valóban demokratikus társadalmi légkörrel körülvéve létezünk.) Ebben hinni, akkor és itt, egyszerűen nevetséges lett volna. Nem csak utólag, hiszen már abban az időben nyilvánvaló volt: ha mi vagyunk a legvidámabb barakk, s a vasfüggönyön inneni országok államelvtársai számára (leszámítva Jugoszláviát) mi jelentjük a kapitalizmust – akkor ez az egész keleti blokk, úgy, ahogy van, hát nem egy tombola-szelvény…

Rendszerváltás kellett. Gazdasági, jóléti, politikai. Ebben a sorrendben gondolkodtunk, s ez önmagában nem is lett volna baj. Mégis annak bizonyult.

Miért lehettünk naivak? Van ennek, sejtésem szerint, egy roppant egyszerű oka. Annyira egyszerű, hogy talán nem is fedi a valóságot – mégis elképzelhetőnek tartom. A gulyáskommunizmus mentalitásából fakadt… Mindannyian tisztában voltunk azzal: hogyan is működik a rendszer. Milyen szintű umbuldák zajlanak a lelkekért és a közreműködésért; s volt, akinek mindkettő ráment, de az utóbbi mindannyiunknak. (Még annak is, aki mostanában arról ír: inkább elment benzinkutasnak, taxisnak, vagy fordított, álnéven, netán statisztált a filmgyárban, mert mindig akadt egy haver gyártásvezető, kiadói szerkesztő. És ne beszéljünk a szemet hunyó művezetőkről, rendészekről, akik még segítettek is kivinni, majd visszahozni, a fusihoz szükséges hegesztő-apparátust, vagy lecserélni a napok alatt nem az üzemben elkopó fúrót, esztergakést…)

Ez volt a túlélés receptje Pannóniában.

És a várakozás, hogy egyszer, talán, csak megváltozhat itt minden. El is jött ez a pillanat. S hogy a kérdésemet ne feledjem: miért lehettünk akkor annyira naivak? Mert úgy gondoltuk, írom le félve, óvatosan, hogy azok, akik addigra összehozták az államcsődöt, de közben kikaparták maguknak a gesztenyét, azok most, ebben a pillanatban, hagy mondjam ki, egyszerűen eltűnnek a balfenéken. Önös érdekeiket követve: örülnek, ha nem kerülnek egyfajta forradalmi ítélőszék elé. Anonimizálódnak, belesüppednek a változások hátterébe, s kihasítják ugyan a privatizáció legnagyobb szeleteit, de – a szerzett és/vagy lopott tőke mozgatásával, dolgoztatásával – elsősorban a maguk, de másodsorban a magunk hasznára segítik életre a gazdaságot. Egyszerűbben szólva: az umbuldák alapvető vonása az volt, hogy akinek bejött, az maradjon csöndben a zsákmánnyal. Lapítson, amíg elül a vihar.

Ők azonban nem lapítottak; igaz, különösebb vihar sem volt…

Németh Miklós bejelentette, hogy mennyi a tényleges államadósság – és mi tudomásul vettük. Az elszámoltatást követelő hangok épp úgy marginalizálódtak, ahogyan az adósságszolgáltatásunk felfüggesztésének, részleges eltörlésének kezdeményezését felvető vélemények. Ránk zuhant viszont az akkori államcsőd valamennyi következménye. Utcára került az addig is rejtett munkanélküliekként nyilvántartott munkavállalói felesleg; bezártak az egyértelműen gazdaságtalan alibi-munkahelyek. S akinek még eközben is futotta arra, hogy kiruccanjon – Gorenjéért, Milkáért, s még mindig mikroprocesszorért – egy nyugati bevásárló-körútra, az már a pénzváltásnál elgondolkodhatott a jövőn. Amikor az addig negyvenkét forintért kapott márkáért, vagy hét forintért megszámított schillingért hetvenet, százat, majd százhetvenet, illetve tizenegyet, tizenkilencet, huszonkettőt kellett leszurkolnia forintban. Nem részletezem – úgy nagyjából ez volt a gazdasági mikrokörnyezet, alulnézetből. Vagy inkább – állampolgárnézetből. És még akkor sem éreztük úgy, hogy a szájkosárnál valami jóval erősebbet kellene kötni az államelvtársakra – de azt legalább a pofájukra kellene szorítani.

Nem. Mi inkább tudomásul vettük, hogy „az Antall gőgös”, hogy „rossz vége lesz a lélekben tizenötmillió magyar” emlegetésének, s hogy „ezek se képesek semmire, akkor legalább jöjjenek vissza azok, akik már összelopták magukat”. Ezt tettük, s most – kárpótlást követelek. Ha nincs mástól, hát akkor önmagamtól. Bár másoktól is lehetne…

Hol tartunk most, a rendszerváltás kísérletének tizenötödik évében? A nyolcvanas évek végén… Az államadósság mértékéről ugyanazt a kifejezést olvashatjuk: tarthatatlan. A költségvetés tényleges hiányáról ugyanúgy hazudozik a kormány, ahogyan akkor; csakhogy ezt, ma, egy önmagában is fiskális gondokkal küzdő unióban, már nem tehetjük meg. A közéletet a hiszterizált érzelmi politizálás hatja át – sokkal erősebben, gondolnánk, mint akkor. Mert elfelejtjük Berecz Jánost, aki arra kérte a magyar anyákat: ne engedjék ki gyermekeiket Március Tizenötödikén az utcára. Mert elfelejtjük Grósz Károlyt, aki a visszatérő fehérterrort emlegette az állampárt utolsó kongresszusán. Elfelejtjük Pozsgay Imre gesztusának valódi értékét; mert még akkor is valóban „hatalmas fegyvertény” volt a vele készült interjú mellé odacsempészni a Magyar Nemzetbe a Lakiteleki Nyilatkozatot. Ugyanolyan démonizálás folyt, mint ma; ugyanolyan sekély, semmitmondó gazdasági elképzelésekkel párosítva. Hitelt kell pumpálni a gazdaságba, és el kell adni a fölösleges állami vagyont.

Ma ugyanezt hallgatom.

Meguntam.

Kárpótlást követelek. Mert azért immáron egy évtizede egy valósnak tűnő pályára álltunk. Ne féljünk kimondani: ehhez a Bokros-csomag is kellett. Na persze, az a része, amely nem bizonyult fél év leforgása alatt alkotmány-ellenesnek. Amely nem állította pályára a második kényszervállalkozói réteget (gondolok itt arra a hatalmas csapdára, amely megteremtette a számlaképes értelmiséget, és a minimálbéren foglalkoztatott – egyébként több évtizedes szakmai múlttal rendelkező – főmérnököt, főorvost, főcsővezetőt…). De az adó-szolgáltatással összefüggő gazdasági reform elkerülhetetlen volt; más kérdés, hogy a következő kormány első periódusa épp a Bokros-csomag kiigazítandó részeinek korrigálására ment el… De végül, valahogy, kezdtük a talpra állás pillanatait, jeleit érezni. Mert a régiókban, kistérségekben, és a fiatalokban – a jövőben – kezdett formálódni a kormánykoncepció. A dátumát illetően is konkréttá vált uniós csatlakozás gazdasági pozitívumaiban. Emlékezzünk a főbb pillérekre: ellenőrizhető családtámogatás (hogy a gyermeknevelésre, szociális gondozásra kért összeg valóban arra is legyen felhasználva…). A keresetekhez és az ingatlanpiac áraihoz illeszkedő lakástámogatási program. A családi gazdálkodások fejlesztése. A munkabérek fokozatos korrigálása; a minimálbérek két és félszeresére emelése, s az átlagbérek fokozatos korrekciója. Egy olyan út, amelyen 2007-re elérhetjük az euró-övezethez történő csatlakozás feltételeit. Ezt azok a nyugati gazdasági elemzők – akiknek a véleményétől azért mindig is függ Magyarország nemzetközi pénzügyi besorolása – annyiban módosították: lehet, hogy csak 2008 lesz abból; de az legalább biztos.

Jött egy kormányváltás. Száznapos programnak nevezett rablással. Mert az volt – még ha ezt nem is így fogta fel mindenki… A program végrehajtói kirabolták önmagukat, szellemi értelemben – hiszen hiteltelenné váltak. Egy lábadozó gazdaságra nem lehet jóléti rendszerváltást rászabadítani – mondták ezt, akkor is, nem csak „polgári” gazdasági elemzők. És kirabolták azokat is, akiknek adtak – hiszen ők azóta már látják: a legnagyobb jóindulattal fogalmazva is csak megkapták „egy összegben” a következő háromévi kötelező emeléseket…  S most, hogy itt az újabb választási év, amelyre, persze, nem választási költségvetés készül, ismét reménykedhetne. A nyugdíjasok a bőség kosarában, az önkormányzatok még több pénzben (amely egyébként összegszerűen valójában csak annyi, amennyivel a kormány évek óta tartozik az önkormányzatoknak), a gazdálkodók a földosztásban, s a legnagyobb csodában talán a milliárdosok édesanyjai. Mert, talán, ha – akkor nem kell nekik elzárni a gázt a teavíz alatt, amikor bemennek a szobába, és bekapcsolják a gázkonvektort. Hogy ne fázzanak, miközben megnézik a televízióban útközben lefilmezett édes gyermeküket…

Aki épp azt mondja: inkább sztráda, mint euró. Aki már egy éve miniszterelnök, de most készül élete első olyan választására, olyan kampányára, amelyben egy párt listavezető politikusaként szerepel… Hát ennyit a mi kis tizenöt esztendős demokráciánkról, kivívott szabad választási rendszerünkről, úgy egyébként…

És aki, Medgyessyvel karöltve, kirabolt bennünket. Mert ámokfutó gazdasági ténykedésüknek nagyon pontos, nagyon kézzel fogható következményei vannak, lesznek. Az államháztartási reform gyurcsányi és kókai víziója a régiók és kistérségek irányításának, működésének viharos összeomlásához vezet. Amennyiben a most megígért nyugdíj- és bérfejlesztések háttere is hitelekből teremtődik meg; márpedig a három évvel ezelőtti bevallottan abból származik, és a költségvetési hiány most is nagyobb a működő-képesség határánál; akkor az államadósság mértéke a jelenleg tarthatatlannál is tarthatatlanabbá válik. És, bizony, kiraboltak bennünket akkor is, amikor lendületes, dübörgő gazdasági helyzetről beszélnek. Ezzel párhuzamosan pedig fél évtizeddel későbbre tolódik az euró bejövetele. Túl azon, hogy a kettő együtt korántsem passzol – megengedem, hogy a milliárdosok államkötvény-milliárdjai valóban szárnyalnak. Másoknak azonban érkezik, viharosan, a szegénység – részletfizetésre… Mert szép szerényen megemlíteném azoknak a tíz- és százezreknek, akik – épp a gyurcsányi ígérgetéseknek, a béremeléseknek, és a kreatívan kozmetikázott költségvetési adatoknak köszönhetően – az elmúlt egy-két évben deviza-alapú bankhitelt vettek fel, hogy pénteken másfél forinttal lett drágább az euró. És öttel a svájci frank. És ez a mozgás nem fog megállni – így hát könnyen lehet, hogy a mi ingünk-gatyánk fog rámenni a gyurcsányi útkeresésre. Aki, ugye, útközben van. Mondja ő. Szerintem viszont – útban van.  

Nem csak annak, aki majd nem tudja tovább fizetni az ilyen-olyan részleteket, sőt, már a teavíz alatt takarékon égő gázláng számláit sem. Hanem annak az autókereskedőnek, lakás-építtetőnek, közüzem-szolgáltatónak, aki nem visszaadott autót, elárverezett ingatlant, hanem elsősorban kamatokat szeretne. Nyugati piacit, szerényet, de kiszámíthatót. Államháztartásban, költségvetésben, miniszterelnökben sem lenne rossz – egy ilyen. Nem gondolják…?           

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra