2005. október 05. szerda 22:10

 

Berek Kati nem akar szoborrá dermedni

A Nemzet Színésze a nemzet méltóságáért perel * Ne éljünk többé dögvész-uszályban

 

„Nem hiszem, hogy a Kádár-rendszer alatt minden olyan jó volt itt” – lobban fel Berek Kati szavaiban a régi tűz. – „Persze… Volt egy kicsiny, hangyányi parcellája majdnem mindenkinek; azon kis deszkavíkendházak, de akár komolyabb kivitelezésűek – „hozott” anyagból.  Az egész ország be volt velük telepítve. Pöfögtek a Trabantok – na ne haragudjon. Na ne. Haragudjon.” – játszik máris hivatása eszközeivel, a szavakkal, a Nemzet Színésze. Játszik, kőkemény komolysággal. „Haragudnunk kell, ha bárki el akarja veszejteni ezt a legutóbbi tíz-tizenegy esztendőt. Nem szabad eleresztenünk, valamiféle illuzórikus múltat a valódi emlékeink helyébe képzelnünk. Nem engedem. És ugyanaz a tűz ég bennem ezért, mint amely a Menyegzőt kimondatta velem.”

- Nagyon benső fájdalom és harag kellett Nagy László versszimfóniájának elmondásának. Önben ott volt ez – de vajon mikor parázslott fel? Az indulat például ehhez a sorhoz: „jussunkat emészti, nyoszolyánkon bagzik a lakodalom”?

- „a szégyentelen, a görnyedező, a görcsben rugózó”. Még ma is tudom, bár nagyon hosszú. „gyalázza a földet, gyilkolja a gyökeret a lakodalom” Lehet ezt, szabad ezt elfelejteni? Nagyon, nagyon szerettem a Menyegzőt. Az egész életem benne volt. Nem csak egy vers, nem csak egy produkció; nem, nem. Valahogy az egész lelkem, az egész haragom, amely bennem élt a rendszerrel szemben. Nekem nem adtak ám Kossuth-díjat, nehogy azt higgye, ne vicceljen. Természetesen nem. Még a kiváló művész címet is hatvan éves koromban, amikor Győrött voltam, akkor kaptam meg. Úgyhogy nekem ez a díj… A Nemzet Színésze… Csoda. Amikor elmondták, meglepődve kérdeztem: milyen alapon? Azt válaszolták: olyan alapon, hogy te megcsináltad az életedet. Olyan alapon. Teljesen, teljesen boldog voltam. Őszintén szólva semmi; sem Kossuth-díj, sem semmi nem okozott volna ekkora örömet, mint a Nemzet Színésze díj. Hogy akadtak, akik ez után is pocskondiáztak engem, bennünket? Kit érdekel…? Megállás nélkül gyaláztak - de engem régen is mindig pocskondiáztak. Csak a közönség nem. Csak az nem. Ha bementem az Egyetemi Színpadra, engem ott maga a boldogság várt. És bárhová mentem az országban, a közönség soha nem bántott. De mások; nevezzük őket kultúrpolitikus újságíróknak, vagy a hatalom birtoklóinak; eleget gonoszkodtak. De tudja, nekem nem vették el a kedvemet. Mert megkaptam ezt a kitüntetést és abban a pillanatban elfelejtettem a Kossuth-díjat, elfelejtettem minden rosszat, és azon kezdtem gondolkodni: hogyan háláljam meg a sorsnak azt, hogy ezt a gyönyörűséget nekem ide adta.

- Sokféle időt élt át, de valamennyit – méltósággal. Tartással. Mégis: a sok-sok kisebb-nagyobb rendszerváltás közül melyik hatott a legjobban; melyik hozta meg a jót?

- Hogy valamennyit-e úgy, ahogyan jellemzett? Nem tudom… A háborút ne is számítsuk; előtte, alatta én még gyerek voltam. És – nyomorult. Mi nem szegények voltunk, hanem a szónak legszorosabb értelmében – nyomorultak. Árvaházban voltam, majd tanyára kitéve; de ezt nem azért mondom, hogy „micsoda tragédia”, vagy hasonló. Csak hogy pontosan tudja: honnan indultam. Tizenhét éves koromban kerültem a főiskolára. És én nem vettem észre a Rákosi-korszakot; nem vettem észre! Megmondom azt is, hogy miért. Talán nagyon nevetségesnek hangzik, de azért, mert megállás nélkül tanultam. Hiszen ez korábban elmaradt az életemből. Tanultam, tanultam, és rengeteget dolgoztam a főiskolán. És játszottam –nem vettem észre közben semmit abból, hogy mi folyik itt. Nekem abból állt az életem, hogy dolgoztam. Az Úttörőszínházban például. „Komoly” szerepeket – kisfiúkat nagyon rossz szovjet darabokban. És olyan művészek játszottak ott, mint Ascher Oszkár, Mányai Lajos, Komlós Vilmos, Gáti József, Szabó Sándor. Olyan színészek, akik egészen kitűnő művészek voltak. Büntetésből kerültek oda – de én erről sem tudtam. Akkor. Csak jóval később, tíz év múlva döbbentem rá: Jézusmáriám, mi történt akkor. És ezek az emberek - szerettek engem. Segítettek, pátyolgattak. Őket nevezte ki gonoszoknak az a rendszer, és gonoszokat is játszottak. De mindannyiukat imádták a gyerekek – mégis. Öröm az ürömben – mert hiszen rettenetes kor volt. Ezért nekem ez a most telő tíz-tizenegy év, még a betegségemet is beleszámítva, az egyéni és társadalmi csoda. Boldog vagyok, hogy megérhettem. Minden, ami korábban volt, ami körülvett, az menjen, múljon, távozzon. Visszatérve az időrendhez: jött ötvenhat, amely azért megváltoztatta az életet és az életemet. Onnantól kezdve kezdtem figyelni a politikát. Nem voltam politikus, vagy ilyesmi; csak teltek az évek és közben egyre több lett bennem a harag. Egyre gyűlt és gyűlt. Hogy is mondjam; nagyon boldogan dolgoztam végig az egész életemet, amíg beteg nem lettem, de valójában, igazából ez az utolsó tíz-tizenegy év hatott rám a legeslegjobban. Ez volt a – nem a csalóka öröm, nem egyfajta illuzórikus, felelőtlen, mindent felejtő boldogság, nem. Mert tudom, hogy most is rengeteg probléma van. Tudom, hogy lopnak, csalnak; tudom, hogy négy év egy kormány, de az utolsó éve már arról szól, hogy választás, tehát voltaképpen alig tud bármelyik is; egyik, másik, harmadik, most jön a negyedik; de alig tudnak valami érdemlegeset tenni, mert szinte azonnal jön a következő választás. Tudom. De azt is tudom, hogy Amerikában kettőszázötven év sem volt elég ahhoz, hogy igazi demokrácia legyen. Mégis, ezt a dolgot, ami most van, akárhogyan is működik olykor, mégis jobban szeretem, mint bármelyik korábbi szakaszát az életemnek. Ez a szabadság lehetősége. Van úgy, hogy nincs pénzem, és nem tudok elutazni két évig. De kezemben van egy útlevél, hogy azzal bármikor, bárhova kitehetem a lábamat. Ami hát azelőtt egy őrület volt. Még akár csak gondolni is rá…

- Pedig elég sokan fényesítik azt a régi láncot manapság. Hogy igazából az ékesítette – az életüket…

- De nem szabad! Nem! Ez mégis a szabadság valamilyen lehetősége. Tudom, hogy én már nem érem meg, mert meghalok, vagy mit tudom én mi lesz, de – ez a lehetőség. Csak ez. Az egyetlen. Tudom: dicsérik a Kádár-korszakot. Csak azt tudnám, hogy miért…? Nem igaz, hogy akkor olyan pompás volt a kultúra. Az igazi képzőművészek, az igazi írók, az igaziak – nem tudtak szóhoz jutni. Nem tudtak. Szobrászok? Az egész város tele volt ezzel a sok borzalommal. Most, e pillanatban nincs pénz, de pénz általában sem szokott lenni, tragédia van, szinte minden téren, de hiszem, hogy húsz év múlva kezd szépen minden emelkedni. És nem annyival rosszabb a világ most, mint amilyen akkor volt. A Kádárék alatt. Háromévenként egyszer kimehettem? Kétségtelen. De visszasírni ezt a korlátozást? Nevetséges. Szobrot állítani annak az embernek? Ki az a nyolcvan százalék, aki ezt kérte abban a betelefonálós műsorban? Az egész ország nyolcvan százaléka? Na ne! Na ne! Olyan volt a Kádár, hogy – igen. Leültették őt is, majd kijött, odaállt a Nagy Imre mellé, akkor meglógott a Nagy Imrétől, felakasztatta, és olyan sokat akasztatott fel, hogy talán még a Rákosi sem. Utána kezdett a hatvanas évek csodálatos apukája lenni, mindenkinek az édesapja; a nemzet édesapja; felszállt a villamosra és tolongtak körülötte az emberek. De miért?

- „…Új délibábok rezegnek a talaj fölött kávépárában, a drága dohányfüst csipkéiben…

-… dögvész-uszályban…” Igen. Egy hatalmas hamis menyegző volt az egész. Ne mondja nekem senki, hogy az jó volt. Nem szabad visszasírni. Tudom: akinek akkor volt egy Trabantja, ma semmije sincs. De egymillió jó kocsi van ma itt. Valami mégis van. Én a hatvanas években kezdtem úgy istenigazából körülnézni. Ötvenhat után rémes állapotok voltak. Akkor, amikor születni kezdett a „Kádár-apánk mítosz”. Volt, akit leültettek akkor, másokat felakasztottak, megint mások szidták ötvenhatot - s én próbáltam tájékozódni. Kádár, amit akkor csinált – az rettenetes. Egy gyerek tizenhat éves volt és két évig vártak arra, hogy felakaszthassák. Ezért ma – szobrot!? Rettenetes. Ez, ez, ez a tizenegy év; ez az egyetlen lehetőségünk. Hogy ne váljunk újra kiszolgáltatottakká; szolgákká. Némákká. A pillanatokban rejlett sokszor a legmélyebb félelem; a hatalom megalázó gesztusaiban. A pillanatfelvételeiben. Volt egy önálló estem, a vége a Menyegző volt, utána bejöttek vagy százan hozzám, de kint is vártak rám, hogy majd együtt megyünk el. Esett a hó; sose felejtem el; menjetek el, gyerekek, mondtam, menjetek el, rengeteg rendőr lesz. Itt fognak állni a rendőrautók. Ne hülyéskedjek, mondták. Ne viccelj már, Kati, rendőrök!? Ballagtunk le a lépcsőkön, kiértünk a régi Egyetemi Színpad épületéből és az utcán nyolc rendőrautó állt. Libasorban. Akkor elkezdtem röhögni és leültem az épület előtt a hóban és nevettem és nevettem és nevettem – és végül lassan, nagyon lassan, elmentek… Szobrot, ha állít valaki azért a korért, akkor – igen, ismét csak Nagy Lászlóval mondom - káromkodásból állítson katedrálist!

- Óhatatlan a kérdés: volt-e személyes viszonya Aczél Györggyel?

- Aczéllal? Isten őrizz! Rettenetesen utáltam. Volt egy különös este: nagyon beteg voltam, hazamentem, lefeküdtem. És csöngött a telefon. Aczél volt. Mondom, ne haragudjon, már feküdtem. Rosszul vagyok. Azt mondja: szeretném meghívni magukat egy bablevesre. Mindkettőjüket, a férjével. Micsoda, mondom, de a verítéktől nem láttam. Csak nem képzeli, hogy bablevesre megyek magához vacsorára? Én…? De a művészek harminc százaléka ott vacsorázott nála. Őrület volt. Bosszút állt, mindenért, és én nemet mondtam. Tudtam, hogy én soha az életben nem kerülök dicsőségtáblára – mert nem fogadtam el azt a kort. Ezért, ez után jöttek a Nagy László-versek; mert éreztem és tudtam, hogy minden szörnyű körülöttünk. És őrületes tüzek égtek bennem. Nagyon-nagyon szerettem volna eljátszani ezt vagy azt a szerepet, de valahogy azokra nem került sor. Nagyon sokat játszottam – de amire nagyon vágytam és vártam, azok sorra elmaradtak. És hirtelen ideadta nekem a Laci a Menyegzőt. Azt mondtam: semmi több nem kell. Semmi! Ezt én pódiumra formálom úgy, hogy abban minden indulatom lángra kapjon; szóval - ahogy elő is adtam… Nagyon sok személyes közöm volt ahhoz a vershez. És, betegség ide vagy oda, még most is tudom.

- Nem ijedt meg a kézirattól? Nem a tartalmára gondolok, hanem arra: szakmailag sem mindennapi teljesítmény elmondani a pódiumon.

- Soha senki más nem is mondta… Soha… Úgy vélem: költő és én, mindketten egyformán jók voltunk. Azt mondta Laci, amikor a kezembe nyomta a kéziratot, hogy nekem írta. Megnéztem, és azt kérdeztem: nem férfinak kellene ezt mondania? Férfinak? Annak itt vagyok magam. De nekem ehhez egy Jean D’Arc kell. Mindenki azt mondta: ezt a verset pódiumra vinni? Na ne hülyéskedj. Nyolc nap alatt tanultam meg! És a nyolc nap alatt, amíg megtanultam, készen is voltam vele. Én nagyon hittem abban a versben és nagyon-nagyon igazat adtam neki. Mert az, ami volt, és ami most is van, hiszen problémák ma is vannak, de ami akkor itt volt, azt nem lehetett másképpen megfogalmazni, és a világ arcába kiáltani. És ez volt az, amit soha senki meg sem próbált elmondani.

- És ez volt az, amit valaki nagyon szépen köszönt meg Önnek…

- Igen… Egy este bent ültünk a Fészekben a férjemmel. Vacsoráztunk. Végignéztem a termen, és jaj hasított belém, egy arc láttán. Tudja, azért sokan féltek Latinovitstól. Szókimondásától, kemény kritikáitól. Én nem féltem, mert nem barátkoztam vele; köztünk addig mindig megvolt az öt lépés távolság. És láttam, hogy észrevesz, elkanyarodik az asztalától, felénk fordul. És felénk tart. Mondom: ez idejön. És odajött – még most is elsírom magam az emlék hatása alatt - letérdelt és megcsókolta a kezemet. Utána az arcomat és azt mondta: te vagy a világ legnagyobb színésznője. Akkor én teljesen, teljesen… hogy lehetne ezt megfogalmazni. És onnantól kezdve akármit dolgoztunk, akárhol; akár rossz kedve volt a Zolinak, akár jó, engem mindig, mindig a kedvesének tartott és soha-soha meg nem bántott. Nagyon nagy művész volt. Senkitől, semmitől sem rendültem meg annyira, mint az ő halálhírétől. Iszonyúan hatalmas emberi méltóság volt benne. Amit azért nem is lenne olyan lehetetlen követnünk. Ez a tíz év ezért is fontos. Hogy megőrizzük, megtartsuk, hogy ne forduljunk vissza. Már miénk a szabadság. Miénk a lehetőség. Álljunk csak itt, öntve ilyen, vagy olyan szoborrá? Az utolsó mondatomban is hadd forduljak Nagy Lászlóhoz, vele kérve: hozzuk át, fogunkkal tartva, a méltóságot. Az új, az emberi korba.

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra