2005. október 16. vasárnap 21:42

 

Összevetni nem érdemes

 

Összevetni nem érdemes. Bár van mit… A szocialisták felelevenítették a hetvenes évek szervezetten oldott ünnepségeinek hangulatát. A polgárok – ünnepeltek. A Fidesz összegzésén ők voltak főszerepben, míg a szocialisták kampányrendezvényén a tömeg épp úgy a kulissza részét képezte, mint a transzparensek. Egyébként teltházas rendezvény volt, csak azt nem tudom: a híradások hogyan bírtak tizenöt ezres részvételről beszélni, egy tizenkétezer emberre hitelesített sportcsarnok – mint helyszín – kapcsán? No de ez már legyen az ő gondjuk; mi maradjunk a fölényesség különbözőségéről. A szocialisták gyakorolták és üzenték ezt a fölényt – mi, akik ott voltunk a Felvonulási téren, csak megérezhettük. Egymás hangulatából… Jó érzés volt. Már maga az, hogy az egy órára hirdetett eseményre szép komótosan, félkettőre érkezve, már remény sem nyílhatott arra, hogy beférjünk a sátorba. Ott már telt ház volt.

És a tér is megtelt, szinte viharos gyorsasággal. Elindultam körülnézni a két oldalt felállított könyvkiadói sátrakban; csak mellesleg mondom: jó, hogy ennyien vannak; s mire a végére értem, bizony, már jóval nehezebb volt előrébb jutni. Pedig még csak a nagysátor „hátsó” oldalánál voltam. Megkerülve láttam: milyen sokan is vagyunk, valójában. S mennyire elérhetetlen a sátor belső része… Sebaj – ott bent biztosan nem volt olyan finom kenyértészta-lángos, mint itt, a tér egyik sarkában. Telehintve szalonnával… Holnap ismét léböjtkúra jön, konstatáltam szomorúan. S elindultam, lángost majszolva, vissza, most felfedezett kedvencemhez, a Bab Társulat játszóházához.

Mert valahogy így kell – ahogy ők tették a dolgukat. Minden támadás súlya elenyészik, ha nevetségessé tudjuk tenni. S bár Zugmann Zoltán, a Társulat vezetője állította, hogy ők csak a néphagyományokban fellelhető korhű játékokat vonultatták fel, nem kívánván semmilyen áthallásra okot szolgáltatni – ez a néhány mondat még kedvesebbé tette előttem a nagy tér e másik szögletét. Ahol az egyik ügyességi játékban négy – különböző sorrendben és sebességgel lehulló – szőlőfürt közül kellett elkapni az egyiket. A másikban almalövedékkel lehetett ágyúval verébre lőni. A harmadikban egy rúdra fűzött, imbolygó hordóra ülve kellett karikákat lehalászni néhány póznáról – volt, aki már akkor elrontotta, amikor fordítva ült a lóra, azaz a hordóra… S még néhány hasonló ügyességi játék várta, kiváltképp a gyerekeket, de – például – a rúdra sorra felaggatott súlyok egyensúlyban tartása a felnőtteket is próbára tette. Mondom – szigorúan néphagyományokról van szó. Vásári játékok megelevenítéséről. És rossz az, aki másra gondol; de én, bizony, valamennyiben felfedeztem a párhuzamot. Mindazt a gonosz támadást, amelyet így, azok nevetségessé tételével, lehet a legjobban – helyükre tenni…

Összevetni, mindazonáltal, szükségtelen. Mert akár három évet, akár egy évet, akár csak egy hetet veszünk figyelembe: döntenünk nem két adott politikai program, két eltérő, de önmagában hiteles, karakteres identitás között kell választanunk. Hanem arra kell felelniük, elsősorban a baloldali szavazóknak is, hogy valóban egy hazug kormányt, egy hazug kormányfőt akarnak vezetőjüknek? Mert ez a történet már erről, és ismét csak erről, szól… Három esztendővel ezelőtt a „jóléti rendszerváltás” hazugságaival győzték meg a rájuk voksolókat. Ezt ők maguk is tudták: a liberális közgazdászok szinte vállvetve „könyörögtek” cikkeikben Medgyessynek, hogy ne teljesítse a száznapos programot. Mert az gazdasági összeomláshoz vezethet… (S amikor kiderült, hogy hajthatatlan e téren – kipattant a D-209-es ügy. Amelynek tartalmáról és etikai következményeiről mennyi, de mennyi szó is esett; de nyilvánosságra kerülésének körülményeiről akkor és azóta sem beszél, senki. Hogy netán valóban a szocialisták indították el az elhíresült titkos iratokat; hogy – lemondatva a kormányfőt – elmaszatolhassák a száznapos programot is…)

Ez, persze, fikció. De az tény: hazudtak, hogy hatalomra kerülhessenek. S amikor belebuktak – megbuktatták saját miniszterelnöküket. A helyére állítottak egy másikat – aki addig a megbuktatott egyik főtanácsadója volt. Konklúzió: vagy rossz tanácsokat adott, vagy ő maga is ugyanúgy gondolkodik. Azóta a saját bőrünkön tapasztalhattuk: mindkettő igaz…  Vastaps és üdvrivalgás övezte Gyurcsány Ferenc mai kijelentéseit: „az igazságosságnak és biztonságnak be kell költöznie a hétköznapokba, el kell jutnia minden emberhez, kell, hogy legyen munka, biztonságos legyen a megélhetés, hogy ne kelljen félni a holnaptól. … Egy olyan kormányt szeretnék vezetni, amely nem csak az elmúlt év, nem csak az elmúlt három év hagyományaira és eredményeire támaszkodik” – mondta, többek közt… Minek szólt a vastaps és az üdvrivalgás, kedves baloldaliak? És egymásra néztek-e, a hejehuják között? Hogyan lehet eredményes egy olyan három év, amelynek félidejében magára hagyjátok, majd kirúgjátok a miniszterelnököt? Bukni, egy ilyen pozícióban, nem eredményesség, hanem közös politikai csőd. És milyen eredményeket hozott ez az egy esztendő? Választási ígéretek garmadájával van teletűzdelve a költségvetés – miközben négy-öt évvel is távolabbra kerültünk az euró bevezetésétől. Illetve, ez korántsem biztos, hiszen erről egészen mást mond a pénzügyminiszter és a miniszterelnök. Melyik hazudik…? Tulajdonképpen édes-mindegy, hiszen az előbbi szavai kissé már hihetetlenek, az utóbbié pedig egyértelműen hiteltelenek. Mert egy hazug emberről van szó. Aki ezt a bizonyítványt immár sokadszor állította ki magáról; legutóbb még Washingtonban is ezt tette. Már ott hazudott a megbeszélés tartalmáról a magyar újságíróknak; ezt csak megismételte, hétfőn, a Parlamentben.

Összevetni nem érdemes. A három év eredménye: egy államcsőd, hiteltelenné vált költségvetés, kiszámíthatatlan gazdasági jövő. Hagyománya: két „politikailag inkorrekt” miniszterelnök. Valamint a benső félelem hangját elnyomó vastaps és üdvrivalgás. Tudom, hogy ezt a félelmet; s a becsapottság, hiszékenység felismerésének szégyenét a legnehezebb legyőzni. De könnyebb, mint gondolnátok…

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra