2005. október 22. szombat 16:41

 

S egy újabb újraolvasás… Szintén az Unioban jelent meg, 1989-ben, az első – és mindmáig talán legátfogóbb – riport Mansfeld Péter életéről és haláláról. Szívhez szóló – és sokak számára még ma is ismeretlen történet… (Tamási Orosz János)

 

„Édesanyám csomagoljon meleg ruhát, mert messzire elvisznek innen.”

Mansfeld Péter rövid élete és halála

 

„. . . Jól tudjuk a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége korunkbéli, magunkfajta fiatal volt. . . Ezért a hatodik (jeltelen) koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.” (Orbán Viktor – FIDESZ – június 16-án a Hősök tere-i gyászszertartáson elmondott beszédéből.)

 

Az egyetemes nagy tragédia az egyéni személyes tragédiák tömegéből halmozódik rettentő hekatombává. A bosszút lihegő irgalmatlan megtorlás, a bírói talárral tessék-lássék álcázott hóhérmezben elkövetett egyetemes nemzet-ellenes bűntettek, az egyes – s oly sokáig névtelen – áldozatok elleni bűncselekmények sokasából tevődött össze. Az 1956-ot követő vészkorszak rémtetteiből – jóllehet csak egy volt a sok hasonló közül – gyalázatosság, embertelenség kivételesen kirívó esete az 1956 őszén mindössze 15 éves Mansfeld Péter „ügye”.

,,. . . a fiatalkorban elkövetett tettért hozott halálos ítéletre nem találok mentséget. . . nem politikai gyilkosság volt, hanem közönséges bűntett. . . a gyilkosoknak ma is törvény előtt kellene felelniük. Ha ma erre már nincs mód, akkor is tudni szeretném – sokakkal egyetemben – mit követett el ez a fiú. . . Ki volt a bíró? Kért-e kegyelmet? Ki utasította el a kegyelmi kérvényt?” – kérdi a Magyar Nemzet 1989. június 10. számában közzétett levelében egy olvasó, dr. Török Ernő budapesti lakos. Tőlünk telhetően igyekszünk jogos kérdéseire válaszolni…

 

Napsugaras kora nyári délelőttön egy kis budai fodrász műhelybe lépünk. A redőny félig lehúzva – vége a munkaidőnek. A mester, újságot olvasgatva, a krónikások jövetelére vár. Megígérte, hogy bármilyen nehezére is esik, bármennyire is kerüli a nyilvánosságot, válaszol kérdéseinkre. Ez a budai fodrászmester Mansfeld László (szül. 1945) az 1941. március 10-én született és 18 évesen 1958. márc. 21-én – talán csak nem a Tanácsköztársaság kikiáltásának emlékére? – koholt vádak alapján kivégzett Mansfeld Péter testvéröccse.

– …Hol kezdjem? – kérdezi Mansfeld László. – Szeretném rendben, pontosan elmondani miként volt, hogyan volt. Hogyan történt ez a… hát ez a rettenetes dolog, ez a nagy igazságtalanság Peti halála, az ő elítélése. Csak olyat akarok mondani, amit biztosan tudok, amire személyesen emlékszem. Ha valamiben tévednék… hát kérem, tessenek beszámítani, hogy én akkor csak 11 éves gyerek voltam. De azért jól emlékszem. Vannak dolgok, amiket egészen egyszerűen nem lehet – nem is szabad – elfelejteni. Ma sem, most sem értem, felfogni nem tudom, hogyan tehettek Péterrel ilyen szörnyűséget. Hiszen ha netán csinált is valamit – biztos, hogy nem nagy dolgot, nem valami gonoszat, vagy politikailag súlyosat – hát akkor is. Ez az ítélet, én azt mondom, ez nem lehetett jogos! Hiszen Peti még gyerek volt, alig 4 évvel idősebb, mint én… Egyszerű ember vagyok, fodrász, nem értek a politikához, nem is szokásom politizálni… Végzem tisztességgel a dolgomat, csendben-rendben. Élni akarok a családommal, nővéremmel, anyukámmal, Péter édesanyjával – most szegény éppen beteg operálták. Nem akarunk mi senkinek rosszat, sohasem akartunk. De mondják meg nekem – néz fel kérdőn és kissé tanácstalanul a nyugodt, tempós beszédű férfi – mondják meg nekem, hogyan élhetünk nyugodtan, hogyan tehetjük rendbe végre ezt a mi hétköznapi életünket, amíg Péter bátyám dolgát nem rendezték igazságosan. Amíg ország-világ előtt ki nem mondták, a mi Péterünk nem valami ilyen-olyan csibész! Hogy az én testvérem rendes, egyszerű fiatal munkásfiú volt… Hogyan nyugodhat meg ez a mi annyit kínlódott családunk, amíg Petit tisztességgel nem temethetjük el? Kérdezzenek! Amire tudok, válaszolok.

– Kezdjük a családnál…

Elismerés a szakma legjobb tanulójának…

– Jó. Édesapám is fodrász volt. Itt Budán, a Fő utcában – nem messze a mostani Katonai Bíróságtól – ott, ahol Pétert fogva tartották – volt régen a műhelye. Édesanyám 1956-ban a Gellért Szálló fodrászatában dolgozott, sztahanovista is volt. Péter elvégezte a 8 általánost aztán beiratkozott vasesztergályosszakmunkás-tanulónak. Nagyon jó műszaki érzéke volt. Rettentően szeretett fabrikálni, mindig szerelt meg barkácsolt, bringákat, motorbiciklit. A legnagyobb vágya volt, hogy egyszer majd egy autót épít magának… Jól ment neki a szakmunkás-iskola. Valamilyen Rákosi Mátyásról elnevezett iskolába járt, erről maradt is egy ilyen kitüntető papírja: 56 tavaszán második helyezett lett a legjobb ipari tanuló címért indított versenyben … Itt van, ez az akkori irat, amiben anyut értesíti az intézet igazgatója, hogy Peti lett abban a versenyben a második helyezett… Anyám egyedül nevelt bennünket, apám elvált tőle. De ő azt mondta: azért is megmutatja, hogy belőlünk, a három gyerekből egyedül is rendes embert tud faragni. Anyu nagyon sokat dolgozott, szerzett a Rózsadomb oldalában egymásfélszobás kis lakást. Nagyon szépen nevelt bennünket… Azt nem lehet ugyebár tudni, hogy Péterből milyen felnőtt lett volna, mert az ő életét megszakították, kettévágták. Min: fiatalember Peti szorgalmas, vidám, szolgálatkész, segítő természetű volt. Mindenki szerette, a felnőttek is becsülték. A srácok között nagyon népszerű lett. Tudott hatni a többiekre, amolyan kis vezéregyéniség volt. Ki tudja: talán ez is belejátszott, hogy vele ilyen kegyetlenül elbántak… A sors iróniája, hogy amíg a Fő utcában volt apánk műhelye, onnan, a Katonai Bíróságról meg ügyészségről bírók, jogászok sokan odajártak a mi fodrászatunkba. Ki tudja, talán azok a nyomozók, meg bírók is, akik Pétert felköttették… Sok ilyen furcsaság volt az életünkben. Amikor az 50-es évek elejétől a Rózsadomb oldalában, a Borgulya utcában volt lakásunk. Az Apostol utca és a Vérhalom utca sarkán, egy üres telken fociztunk. Az akkoriban is, ahogy mondják, káder-környék volt. Én például egy iskolába jártam Agárdy Péterrel, aki most, úgy tudom, a Rádió elnökhelyettese, ő volt az egyik padtársam. Jól ismertük Kun Miklósékat, Kun Béla családját. Ők akkoriban, 56 után jöttek haza a Szovjetunióból, ők is ott laktak. Aztán a Piros László, az akkori belügyminiszter, annak a fiával, vele is mindig együtt fociztam. A Rudas László fia is osztálytársam volt.

– Hogyan emlékszik vissza 1956 nyarára? Ilyen környezetben, ilyen iskolatársakkal?

– Ez nem sokat számított nekünk gyerekeknek – int tagadóan Mansfeld László. – Nekünk 56 nyara ugyanolyannyár volt, mint az összes korábbi. Vártuk a suli végét, a szünidőt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármilyen politikai dologról szó lett volna. Én ilyenre nem emlékszem. Otthon politikáról nem esett szó. Odahaza inkább az volt téma, hogyan éljünk rendesen, mindenünk meglegyen… politikai dolog, ezt csakúgy mondom, azért volt a családunkban is. Elég szomorú ügy. Az édesanyám nevelőnagyapja, az kommunista volt, és – ezt nekem így mesélték el – nagyon várta a felszabadulást, a szovjet csapatokat. Ez a rokonunk ez igazi kommunista volt. Na, aztán mikor bejöttek Pestre, az oroszok elvitték őt valami kismunkára. Ő meg ment, sőt vitte magával a fiát is. Puskás Tivadarnak hívták ezt a fiút, különben nekem keresztapám –együtt mentek el. És hát a „malinki robot” olyan volt, hogy az öreg Hódmezővásárhelyen belehalt. Formálisan megfagyott, Puskás keresztapám meg súlyos fagyási sérülésekkel jött vissza. Ez egy olyan családi történet volt. Amúgy nálunk a politika nem volt téma. Inkább napi dolgok. Én azóta sem politizálok. Mert ugye mi van? Én világéletemben munkásember voltam, fodrász. Teszem a dolgomat. Bejön a vendég, rendesen kiszolgálom, ahogy kéri. Bejöhet ide egy reakciós, vagy bejön a kommunista hajat nyíratni. Vagy bejön egy pap borotválkozni. Nekem az a dolgom, hogy rendesen dolgozzam, ahogy a vendég kéri. Hogy kiféle, mit gondol, hogyan él, ahhoz énnekem semmi közöm.

– Tehát 56 nyaránál tartunk. Ez a nyár maguknak, budai srácoknak ugyanolyan volt, mint a többi. Mégis hogyan emlékszik vissza, mikor vették észre, hogy valami történik?

– Jóformán semmi előzményre sem emlékszem, csak arra, hogy a felnőttek között egyszerre nagy volt az izgalom. Mindenki mondta: kitört a forradalom. Mi gyerekek mindig hallottunk arról, hogy a forradalom az 1848. március 15. volt, meg a Tanácsköztársaság. Úgy akkor egymás között találgattuk, no hát ez most hogyan lesz, ez most milyen forradalom lehet? Hogy Péter bátyám mennyivel volt okosabb nálunk nem tudom, de nem emlékszem, hogy azokban a napokban tőle hallottam volna valamit. Persze ő azért felnőttebb volt. Én inkább otthon voltam, de Péter a barátaival lejárt a városba.

– Mi történt ekkor? Mansfeld Péter a 15 éves kitüntetett ipari tanuló fiú, sztahanovista édesanya gyereke hogyan találkozott a forradalommal?

– Hát gyakorlatilag mindössze arról volt szó, hogy Peti más srácokkal járt lenn a Széna téren. De egyáltalán nem azért, hogy ő ott valami harci dolgot csináljon. A dolog lényege az volt, hogy október 25-én már nagy lövöldözés volt. A mi lakásunk, meg a pince, védett helyre esett, és hát szóval sokan odajöttek gyerekek, felnőttek. Ennivaló kevés jutott és Péter amilyen tevékeny, szolgálatkész gyerek volt, mindig lement ennivalót venni. Jóformán ő élelmezte ott az összes lakókat. Azt tudom, mindig időben hazajött, már sötétedéskor otthon volt. Fegyvere? Dehogyis volt, sosem láttuk őt fegyverrel. Aztán jött a november 4. A nagy ágyúzás…

– Mi történt november 4. után? Mi történt Péterrel?

– Mi is? Szóval az volt, hogy az utcánkban a Borgulya utca 2-ben lakott egy Sobor Rezső nevű idős kommunista, akivel nagyon jóban voltunk. Kedves ember volt, sakkozott velünk szerette a fiatalokat. És hát megint csak egy érdekesség, ez a Sobor bácsi a Komócsin Zoltánnak az apósa volt. . . szóval Sobor Rezső mivel bennünk megbízott –lehet, hogy őt is megbízta valaki – megkért minket, gyerekeket, hogy a sok szétszórt fegyvert meg lőszert szedegessük össze. Na, akkor láthatták az emberek a Pétert fegyverekkel! De láthatták mindegyikünket, mert szedtük össze a sok eldobált géppisztolyt, gránátot és hordtuk be az akkori Heinemedin kórházba. Az ott volt a Baba utca meg a Cserje utca környékén ahol most a Kádár János lakik. Így került sor arra, amit aztán, ahogy megtudtuk a bíróság teljesen kiforgatott, és mint valami nagy bűntettet a bátyám nyakába varrtak. Az történt, hogy a fegyverösszeszedés közben Péterék eljutottak a Piros László belügyminiszter villájához. Ott is tele volt minden fegyverrel. A vádirat szerint Péterék oda abba a villába „behatoltak”. Hát ez egyáltalán nem így volt! Ez egy durva hamisítás. Az a villa ott állt tök üresen, az ment be, aki akart. Onnan is hoztak el a srácok fegyvereket, és – a vádirat ezt állítja – hogy ezeket a fegyvereket elrejtették. De, hát ki tudja bizonyítani? Én fegyvert otthon sohasem láttam, erről az egész fegyver-eldugásról csak mostanában értesültünk. Mi a vádiratot sohasem – máig sem – láttuk. Fogalmunk sincs, ki mondta, miért mondta, hogy Péter fegyvert dugott volna el. Az egész annak alapján történt, hogy az öreg Sobor bácsi mondta: szedjük össze a fegyvereket, Péterék meg mentek és csinálták. Én is mentem, de én két nap után abbahagytam, mert féltem a fegyverektől.

– És ezután? Mi történik ezután? Mansfeld Péter 15 éves fiatalember a forradalom alatt lejár a Széna térre –,de azt még a vádirat sem állítja, hogy ott bármilyen „cselekményt” elkövetett volna. Viszont az egész háznak hordja haza az ennivalót. November 4. után pedig az öreg kommunista Komócsin-rokon, Sobor szomszéd ,,intencióit követve” elszórt fegyvereket gyűjtenek össze…

– Egy darabig nem történt semmi – mondja Mansfeld László – valamikor télen megindult az iskola, Péter újra kezdett járni az iparitanuló-suliba, de valahogy olyan nyugtalan lett. Azelőtt sohasem láttam olyannak. Előfordult – anyám megtudta –, hogy nem ment el az iskolába. Ebből volt otthon nagy vita, mert azelőtt Péter soha, egyetlen órát sem mulasztott… Aztán történt, ez már valamikor 57 tavaszán volt, hogy Péter egy pakkot hozott haza. Ebből megint nagyon szomorú dolog lett, és hát ezt is teljesen kiforgatta a vádirat. Mi Pétertől úgy tudtuk meg, hogy a csomagban szerszámok, fúrófejek meg hasonlók voltak. Az egészet egyik szaktársa bízta rá. Kérte, vigye haza és az illető majd érte jön. Aztán jöttek a rendőrök házkutatást csináltak, és megtalálták a holmit. Péterre ráfogták, hogy ő ezt lopta… megtalálni ott, hát azt nem volt nehéz, mert Péter egyáltalán nem dugta el azt a csomagot. Miért is dugta volna, mikor várta, hogy majd jön érte az a valaki, akinek oda kell adnia… Emlékszem, még Péter egyszer anyánknak mesélte, hogy egyik tanára figyelmeztette: vigyázz Péter, tudnak arról, hogy a Széna tériekkel voltál és – valahogy így mondta – „nagyon alád akarnak tenni”. Akkor kezdték Pétert behívogatni a Bimbó úti rendőrkapitányságra, de onnan hazaengedték, nem bántották. Nem régen találkoztam egy ismerős nyomozóval a Baranyai utcában. Ma már idős ember. Megismertem, megszólítottam, beszélgettünk. Ő azt mondta: figyelmeztette Pétert nagy baja lesz, lépjen le. De akkoriban még nem volt semmi, csak valahogy úgy kezdtek körülöttünk sűrűsödni a dolgok. Az tényleg megtörtént, hogy Péter barátai egy Warszavával magukkal vittek egy rendőrt az Árvácska utcai osztrák nagykövetség elől. Nem bántották, ezt a rendőr tanúsította is a tárgyaláson. Verekerdi Eleknek hívták, egy törzsőrmester volt. Elvitték valami erdős helyre, elvették a pisztolyát, aztán elengedték. Hogy ezzel Péternek mi volt a szándéka, azt nem tudom. Meg kellene őt kérdezni ott kint a 301. parcellában… annyi biztos, hogy a rendőrt nem bántották, még az autóbuszig is lekísérték. Ha ezzel hibás vagy törvénytelen dolgot is csinált Péter, ez nem lehet ok arra, hogy egy ilyen fiatal gyereket ilyen irgalmatlanul halálra ítéljenek… Ezután volt az, hogy Péter – és ez teljesen szokatlan dolog volt – éjjelre nem jött haza. Nálunk meg egyszerre megjelentek a rendőrök, valósággal beköltöztek hozzánk, ott lesték a Pétert.

– Mikor tudták meg hogy Pétert letartóztatták?

– Pontosan nem emlékszem rá. Valahogy úgy volt, hogy édesanyámat behívatták, kellett ruhát bevinnie…

– Hova?

– Ahol régen a fodrászüzletünk volt, a Fő utcai börtönbe. Onnan tudom, mert egyszer én is voltam benn, édesanyámat kísértem el. Ez 57 őszén lehetett. A Fő utcai épület Kacsa utcai kapuján mentünk be. Azóta is, ahányszor csak arra megyek szörnyű visszaemlékezni. Sohasem felejtem el: egy kis alagsori szobába kellett bemennünk. Hozták le Pétert. Egy nyomozó kísérte. Ismertük, mert ez volt az, aki már korábban is kereste őt. Fenyvesinek nevezte magát. Hogy aztán valóban így hívták-e azt nem tudom. Nekem azt mondta: ő a Fenyvesi. Őt sem felejtem el, mert amikor Pétert keresték, egyszer jött, felültetett a motorbiciklijére, mondta: én biztos tudom, hol bujkál a bátyám, most megyünk megkeresni, s ha én nem mondom meg hol a Péter, akkor majd jól összever. Szóval innen tudtam, hogy ez az a Fenyvesi. Ő volt a Peti vizsgálója… Péter ott a Fő utcában nagyon tartotta magát, de az arcán láttam valami ijesztőt. Később a nővéremnek egy másik beszélőn mondta: A Fő utcában egy hónapot eltölteni maga a borzalom. És ha őt évekre elítélik, akkor inkább a halált… Azt is sokkal később tudtam meg, hogy kétszer is próbált megszökni. Valahonnan leugrott és a karján nyílt törést szenvedett. Arra emlékszem: megdöbbentett, hogy Péter milyen rettentő gyűlölettel nézett erre a Fenyvesire. Mikor az hozzáért, Péter úgy összerázkódott, mint akit vipera csípett meg… Mire is emlékszem még? Arra hogy én ezt az egészet nem értettem. Nekem felfoghatatlan volt, hogy a Péter, aki soha semmi rosszat nem tett most egyszerre börtönben van. Meg rendőrök jönnek-mennek a lakásunkban! Hogy édesanyám teljesen tönkremegy, az egész életünk rendje felborul. Ja igen! Emlékszem – – erre nagyon jól emlékszem – egyszer jött a szomszédba, az apósához, ehhez a Sobor bácsihoz, Mercédesszel a Komócsin, látogatóba. Édesanyám átment hozzá – látásból már régebben ismertük – és kérte, hogy segítsen Péteren. Erre azt mondta anyámnak, de olyan hidegen, mintha azelőtt sose látta volna: majd a bíróság meghozza az igazságos ítéletet. Hát meghozták azt az ,,igazságos ítéletet”… Mi azt sem tudtuk mikor kezdődött a tárgyalás. Azt tudom, hogy két tárgyalás volt, erről anyámat értesítették… Volt ügyvédünk, dr. Gárgyán Tibor, de hát, mondja, ma már utólag tudom, mit tehetett akkor egy védő? Semmit. Azt mondják: előre megcsinálták az ítéleteket, a bíró csak felolvasta azokat. Péter több társával volt egy perben ő volt a másodrendű vádlott. Az első fokú ítéletben Péter életfogytiglant kapott. Aztán jött a másodfokú tárgyalás…

 

…Idézzünk az ügyész vádbeszédéből: ,,a tényt, hogy a vádlottak valamennyien munkásszülők gyermekei úgy kell vizsgálni, mint osztályárulókat. „Idézzük Dr. Vágó Tibor bíró, tanácselnök ítélet indoklását:…” A cselekmény társadalmi veszélyességének rendkívüli súlya mellett viszonylag fiatal kora dacára is igen nagyfokú a személyes társadalmi veszélyessége… vele szemben általános prevenció (megelőzés. – A szerk.), illetve a társadalmi védekezés érdekében a legsúlyosabb büntetés kiszabása volt indokolt.”

Indoklás van. Bizonyíték… vajon mit, miféle társadalmi veszélyességet bizonyít Dr. Vágó tanácselnök? Hogy Mansfeld Péter mint annyi, más ezer budai gyerek járt a forradalom napjaiban a Széna téren – noha ott semmiféle cselekményben” való részvétele sem igazolt? Hogy fegyvere volt? – A fenti elmondásból tudjuk milyen módon: a jó Komócsin-após tanácsára szétszórt fegyvereket szednek össze. Esetleg – bár ez nem igazolt – az eldobált fegyver közül egyet-egyet megtartottak? Egy rendőrt – ez tény, igaz „elrabolnak”, hogy aztán visszakísérjék a Ságvári ligeti buszmegállóig, ahol buszra ültetik. . . Lopás: – egy batyu szerszámot hazahoz az ipari tanuló iskolájából, azért mert erre egy társa megkérte, mondván, hogy majd érte jön. Szervezkednek: vagyis mint 15–16 éves kamaszgyerekek egyszerűen összejárnak – Rejtélyes bosszúkra, gyilkosságokra, zendülésre, röplapozásra készülnek? Végül is az égvilágon semmit sem csinálnak. Egy ablakot nem törnek be, kezüktől egyetlen ember haja szála nem görbül meg, egyetlen röplapot nem készítenek, senkivel és senki ellen nem harcolnak. – Igaz; két alkalommal rövid időre egy-egy Warszava gépkocsit, hamis sluszkulccsal ,,elkötnek”. „Behatolnak” a sarkig tárt kapujú, mindenki által „szabadon látogatott” üres, Piros László belügyminiszteri villába ahonnan – a vádirat állítása szerint – „Mansfeld Péter két szótárt(!) és egy transzformátort elvitt”. . . Ennyi elég is Dr. Vágó bírónak, hogy megállapítsa: az osztályárulónak kikiáltott 16 éves kamaszfiútól ettől az embertől – gyerektől! – a társadalmat kielégítően csak úgy tudja megvédeni, ha felakasztatja. Hallgassuk tovább, hogyan emlékszik Mansfeld László.

 

Mansfeld László öccse arcképével

– Március 19-én Pétert halálra ítélték. Anyám idegösszeomlást kapott. Doktor volt állandóan mellette, injekciózták. Anyám folyton azt mondta, mindannyian azt mondták, akik ott voltak – ez nem lehet, ilyen nincsen, ez az egész lehetetlen, biztos megkegyelmeznek neki… Aztán mégis minden megtörtént. A nővéremmel mentem le március 21-én az Apostol utca sarkára a telefonfülkéhez, onnan hívtuk fel a Dr. Gárgyán ügyvédet. Ő csak annyit mondott: Őszinte részvétem, az ítéletet már végrehajtották… És az a legmegdöbbentőbb, hogy akkor is, ezután is úgy voltunk, hogy az egészet nem hittük. Ahogy mondom: egyszerűen nem hittük el, hogy Pétert tényleg megölték. Még azután sem hogy kaptunk egy értesítést, menjünk le a Keleti pályaudvari postahivatalba ott egy csomagban visszakapjuk Péter ruháját. Az új cipőjét, amit anyám a tárgyalásra vett Petinek azt kicserélték valami kitaposott ócskaságra, a karóráját sem adták vissza… Ez akárhogy is nézem olyan, mint a hullarablás. Később kaptunk értesítést, hogy menjünk ki a rákoskeresztúri temetőbe, ott megkaptuk a halotti bizonyítványt. De mi akkor sem hittük, hogy ez igaz. Azért sem, mert Péter az egyik beszélőn – ez már az első tárgyalás után volt – egyszer azt mondta: „édesanyám csomagoljon nekem vastag meleg ruhát, meg legalább három kiló kolbászt, mert bennünket innen nagyon messzire elvisznek majd”. Sokáig, nagyon sokáig azt hittük ez az egész tárgyalás csak valami színjáték volt, s Péteréket végül tényleg elvitték valahova. Talán Szibériába… Ez is előfordulhatott volna? Nem? De hát nem így volt. Petit tényleg felakasztották. Mit mondjak még? Mondjam el, hogy éveken keresztül hogyan vártuk –majd csak hallunk hírt Petiről. Hogyan imádkoztunk? Hogy minden halottak napján gyertyát gyújtottunk, hogy újra és újra elmondtuk – ez lehetetlen. Aztán ahogy lassan fogyott a remény! Megtudtuk, ki mindenkit öltek meg, földeltek el jeltelenül. Fogadkoztam: mondják meg nekem, hol fekszik a bátyám! Nem kell nekem senki segítsége! Kimegyek, ha kell a tíz ujjammal kaparom ki, és tisztességesen eltemetem. Mert azt emberfia – még ha a világ legnagyobb bűnözője, akkor sem – érdemli, hogy, mint valami elhullott veszett állatot nyom nélkül elkaparják. Arról beszéljek, mint kínlódtam a gondolattal: lehetséges, hogy Peti mégis csak bűnt követett el? Hogy az én bátyám olyat tett, amiért halálos ítélet jár? Lassan, újra meg újra végig gondoltam, mivel is vádolták. És azt mondtam – most is azt mondom – ha ő, 16 évesen mindent és még többet tett is volna, mint amivel megvádolták ezért őt halálra ítélni nem lehetett volna. Ez égbekiáltó jogtalanság, iszonyú bűn volt!

– És most? – teszi fel illő szavakat keresve végezetül a krónikás – és most?(Amikor beszélgetésünket rögzítettük még koránt sem volt bizonyos, hogy sor kerül-e a június 16-i ünnepélyes végtisztelgésre.)

– Mit mondhatnék – tárja szét kezeit tehetetlenül Mansfeld László fodrászmester. – Csak annyit, hogy amit Peti ellen elkövettek, azt már jóvátenni nem lehet. Öt feltámasztani nem tudja senki. És azt: Magyarország nem bír ki – minden rémtett ellenére sem – egy újabb bosszúhadjáratot. Én csak egyet szeretnék: mondják ki hivatalosan: az én bátyám, a 18 évesen kivégzett Mansfeld Péter nem volt bűnös. Nem volt kötélrevaló gonosztevő. Engedjék meg, hogy Petit rendesen, emberhez illőn eltemethessük. Aztán felejtsenek el bennünket. Ne foglalkozzon velünk senki, élhessünk, dolgozhassunk lassan, vigasztalódva, csendesen, békességben…

Koszorúk Mansfeld Péterért

 

 

 .

Vissza a kezdőlapra