2005. október 22. szombat 21:28

 

Varga László: A magyar ügyből akta lett...

(Emlékezés a forradalomra)

 

Varga László, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, évtizedeken át szolgálta a Forradalom ügyét. Cikkek sokaságával, beszédekkel és konferenciák szervezésével. Alábbi írása az egyik ezek közül; egy alapos, átfogó, és szomorkás összefoglalás. (Tamási Orosz János)

 

Varga László (1910-2003)

 

1956. október 23–án, délután kezdődött a magyar nép történelmének talán legjelentősebb eseménye. Diákok látszólag békés felvonulásával indult ugyan, de a magyar szabadságharc előszele már érződött a levegőben. Majd az időközben többszázezresre duzzadt tömegből kiemelkedett az első, azóta jelképpé vált lyukas – sarló–kalapácsos, hazug címerétől megfosztott – zászló és az azt követő üdvrivalgás, az eget–földet betöltő harsogás a szabadságharc kezdetét jelezte. Páratlan gyorsasággal követték egymást az események; de a kommunista párt – amely természetesen egyet jelentett a kormánnyal – hivatalos lapja október 28–án egyértelműsítette: itt és most, ott és akkor, nem valaminő lázongásról, hanem a nemzet minden tagját átfogó, megérintő, nagy megmozdulásról van szó.

Nagy Imre elismerte a szabadságharc győzelmét, átalakította kormányát, deklarálta Magyarország semlegességi szándékát, kinyilvánította a varsói szerződés felmondását, és kérte az Egyesült Nemzetektől országa védelmét.

De maradjunk még az első napnál. Jómagam ekkor a Szabad Európa sajtóosztályán – nem tévesztendő össze a rádióadóval, ahol viszont én sohasem dolgoztam – működtem. 1956. október 23–án, kedden délben osztályom vezetőjének, Mr. Walkernek titkárnője rohant izgatottan hozzám a hírrel: „Mr. Varga, the Hungarian students in Budapest are marching!" Felugrottam a hihetetlen hír hallatán és felhevülten, magyarul kérdeztem vissza: „A budapesti diákság felvonul? Tüntet? Ez óriási!" Lám: nagy pillanatokban az ember az idegen nyelvterületen töltött hosszú évek után is anyanyelvén szólal meg...

Természetesen megpróbáltam mindent, a helyzetemből adódó legtöbbet megtenni annak érdekében, hogy a távolból, a távolban is segítsem hazám szabadságharcát. Ki kell jelentenem: a forradalom nem november 4–én, hanem valójában már korábban, október 26–án elbukott. Akkor és azzal, amikor a szívinfarktusából gyógyuló Eisenhower Washingtonban, a Fehér Ház Nemzeti Bizottsága ülésén kijelentette: „A Szovjetunióban nagyon nagy a feszültség, számos nehézségük van, s a magyar forradalom veszélyt hozhat a békére, Hruscsovot szélsőséges lépésekre ragadtathatja; ez akár világháborúhoz is vezethet. Ezt mindenáron el kell kerülnünk." Ezt az álláspontot, s azt, hogy az USA nem fog beavatkozni az eseményekbe, másnap Foster Dulles akkori amerikai külügyminiszter táviratban a moszkvai amerikai követtel is ismertette. Bohlen nagykövet ezen üzenetben arra is felhatalmazást kapott, hogy mindezt közölje Hruscsovval és Bulganinnal is. Így kimondható: az Egyesült Államok politikailag cserben hagyta a magyar forradalmat s ezzel zöld lámpát biztosított a szovjet beavatkozási tervnek. Igen: az USA kormánya meg sem kísérelt tárgyalásokat kezdeményezni Hruscsovval a magyar kérdésről, s ez – George Kennan is kiemelte ezt a forradalomról szóló írásában – alapvető hiba volt.

Az amerikai külpolitika kettős játéka világosan láthatóvá vált. Az egyik oldalon Cabot Lodge, az ENSZ amerikai fődelegátusa nyíltan, rokonszenvesen küzdött a magyar forradalom sikeréért, elismertetéséért; ugyanakkor a másik oldalon a külügyminisztérium lassította az ENSZ munkáját. Főtitkárának, Hamarksjöldnek – javunkra billenő együttérzése mellett is – minden döntésében szem előtt kellett tartania úgy az amerikai, mint a szovjet hivatalos álláspontot. Ennek köszönhetően az ENSZ nagyon lassan mozdult... Október 23–án este már utcai harcok zajlottak Budapesten; másnap azokban már orosz tankok is részt vettek, így tehát, ezáltal, a magyar forradalom nemzetközi üggyé vált. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa mégis csupán október 28–án tartotta meg első, az üggyel kapcsolatos, azt tárgyaló ülését. Igaz: ennek összehívását a magyar delegáció vezetőjének kellett volna kérnie, de Kós Péter nem, hogy ezt nem tette meg, hanem még a nagy nehezen összehívott első ülést is meg akarta torpedózni!

Ismeretes: az amerikai, a francia és az angol delegátusok kérésére hívták össze a Biztonsági Tanács ülését. A magyar küldöttség – bár a világ valamennyi hírügynöksége a magyar forradalommal foglalkozott, kiemelt helyen – tétlen volt az ügyben; úgy is mondhatnánk: a füle botját sem mozgatta... Sőt: a fent említett első ülésen Kós Péter egy táviratot mutatott be, amelyben az állt: a magyar kormány elnöke, Nagy Imre, tiltakozik a Biztonsági tanács összehívása miatt; magyar ügy nincs, Magyarország szuverenitását senki sem fenyegeti, Magyarország független; így az ENSZ Biztonsági Tanácsának nincs joga az ügyben tárgyalást kezdeményezni. A távirat természetesen hamis volt, Nagy Imre azt sohasem látta; mégis: arra jó volt, hogy a Biztonsági Tanács ezen nagyon fontos, első ülésén jogi kérdésekkel, ügyrendi vitákkal foglalkozzon.

Súlyos hibának tartom azt, hogy Nagy Imre kormánya – ha nem is közvetlenül a kormányfő, de külügyi munkatársai – elmulasztotta egy, a magyar népet képviselő ENSZ–delegáció azonnali kiküldését, megbízását. Az események sodrában erre természetesen nem a kormányfőnek kellett volna kizárólagosan gondolni; a hibát külügyi munkatársai követték el. Hallatlan jelentősége lett volna pedig. Az ENSZ–ben soha korábban akkora lelkesedés bármely ügy iránt nem volt, mint akkor, a magyar kérdés ügyében! A delegátusok mintegy nyolcvanöt százaléka állt mellettünk! Felállt egy ad hoc bizottság, a dán Andersen vezetésével – erre később, az ENSZ elé kerülő összefoglaló jelentés elkészítése tárgyában komoly szerep hárult –, de maga a főtitkár, Hammarskjöld úr is lehetőségeihez mérten ugyan, de nem titkolva magánemberi teljes szimpátiáját, a magyar ügy mellé állt. Egy ízben azt is kijelentette: „Adjanak egy repülőgépet, és azonnal Budapestre utazom. Azt sem bánom, ha lelőnek..." Talán, ha legkésőbb november elsején egy ENSZ–bizottság valóban Budapestre érkezik, úgy elképzelhető az is, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be fegyveresen egy olyan ország belügyeibe, amelyben hivatalos ENSZ–delegáció tartózkodik...

Közben Szobolev, a szovjet képviselet vezetője a csapatok mozgására vonatkozó kérdésre azt felelte: a szovjet csapatok a Varsói Szerződés rendelkezései alapján jogosan tartózkodnak Magyarországon. Azonnal megéreztem a jogi ellenlépés, a politikai cáfolat lehetőségét. Másnap felkerestem a Biztonsági Tanács magyar barátnak bizonyult perui fődelegátusát, Belaunde professzort, és megmutattam neki a Varsói Szerződés egyik példányát, annak is azon passzusát – a 4. pontját –, amely szerint a szerződés kölcsönös védelemre kötelezi az aláírókat minden külső támadás esetében. Így tehát, nem, hogy a szovjet csapatok jogellenesen tartózkodtak Magyarországon, hanem: a szerződő feleknek meg kellett volna támadniuk a Szovjetuniót akkor, amikor az fegyveres támadást intézett a Varsói Szerződést aláíró tagállamok egyike ellen!

Belaunde professzor a Biztonsági Tanács következő ülésén élt is az általam elmondottakkal; felszólalását követően Szobolev többé nem hangoztatta csapataik mozgásának jogszerűségét. Sőt, ezért vált később szükségessé egy, a szovjet csapatok behívását kérő magyar kormánytávirat; amelyet Nagy Imre természetesen nem volt hajlandó elküldeni. Megtette ezt helyette Hegedűs András...

Nagy Imre az ENSZ főtitkárának, Hammarskjöld úrnak küldött táviratot, november 1–én. Szövegét megismerve a teljes ENSZ–palota felbolydult, nyüzsgő hangyabollyá változott. Mások viszont talán darázsfészekhez hasonlították... A táviratban Nagy Imre azt közölte, amelyről bevezetőmben is szóltam: kinyilvánította a Varsói Szerződés felmondását, deklarálta Magyarország semlegességi szándékát és kérte, hogy a négy nagyhatalom, valamint az ENSZ tevékeny segítséggel járuljon hozzá ahhoz, hogy Magyarország elnyerje függetlenségét, visszanyerje szabadságát. Ez lényegében azt is jelentette: az ENSZ teljesítse a reá rótt kötelességet, vállalt kötelezettséget. Tudjuk: a szervezet mindezt elmulasztotta...

Én mindeközben tettem, amit tehettem. Szorgalmasan gyűjtöttem például a hazai rádióadások szövegét. Hosszú–hosszú papírcsíkokon érkeztek, Münchenből. Az osztály magyar vezetője, Révai István – a felvidéki magyarság életének kiváló tudósa – hivatalosan is arra kért, hogy vegyem át a rádióadások szövegének kezelését, archiválását. A munka során éreztem, hogy minden elhangzó szó fontos érték, örökbecsű történelmi dokumentum. Nem, csak, hogy meg kell őrizni, de kötetbe gyűjtve ki kell adni, hozzáférhetővé kell tenni azt! Javasoltam ezt Révay Istvánnak, majd Walker úrnak is, aki biztosított bennünket támogatásáról.

Így született meg talán az első objektív kordokumentum, háromszázhetvenöt nagyalakú oldalon, ezer példányban, szürke fedelén a Kossuth–címerrel. Ezért kapta a „Szürke könyv" nevet...

De miért is szőttem ezt mondandómba? Mert szólnom kell arról a vissza–visszatérő problémáról is, amelyet a Szabad Európa Rádió felelősségének felvetése jelent. Amely felelősség valóban fenn állt. Különösen a hazai rádióadások rendszeres figyelése során éreztem ezt akkor, s érzem ezt ma is, mindmáig. Nem abban látom ezt a felelősséget, hogy a SZER nem tájékoztatta magyarországi hallgatóit az ENSZ és az USA tehetetlenségéről; arról, hogy haboznak, kivárnak. Nagyobb problémát okozott az, hogy kommentárjaikban, vagy például a londoni Lederer–féle cikk ismertetésével, olyan benyomást, olyan reményt keltettek, hogy van lehetőség a nyugat aktív segítségére, sőt, elképzelhető, valóban, a nyugat beavatkozása.

Október 31.–én véleményemet kérték a magyarországi új, koalíciós kormányról, annak összetételéről, lehetőségeikről. Azt feleltem: amennyiben a Kéthly Anna és Varga Béla nevével fémjelzett Nagy Imre kormány akár csak egy esztendeig hatalmon marad, akkor Magyarország szabad, semleges állammá válhat, fejlődhet. A SZER magyar osztályának egyik vezetője ekkor félrehívott, és azt mondta: „De László, ezeket az embereket el kell söpörni..." Sajnos, ez a szellem uralkodott a SZER–ben, s bár ez alapjaiban nem befolyásolta a forradalom sorsát, mégis, a „felelőtlenség" vádja – tényeken alapul. De ugyanez kimondható az ENSZ hatalmi aparátusáról is...

Egy váratlan beszélgetés felhúzta előttem a politikai függönyt és általa láthatóvá vált számomra: hogyan kezeli valójában az ENSZ a magyar ügyet!? November 1.–én a Szabad Európa sajtóosztályán, délután félhárom körül, csengett asztalomon a telefon. Budapesten ekkor este félkilenc lehetett... Hámori László, az ENSZ főtitkárságának egyik munkatársa hívott. Szívében talán még magyar, állampolgárságára nézve belga volt; s már korábban jó munkatársi kapcsolat alakult ki közöttünk. Hiszen Hámori ENSZ sajtóigazolvánnyal rendelkező kollégája voltam, így gyakran támadt közös ügyünk, alkalmunk egymás megismerésére. Mostani hívásának oka természetesen: Nagy Imre távirata volt.

Beolvasta telefonomba annak teljes szövegét. Beleremegtem. „Óriási", mondtam átlelkesülten, „az ENSZ most végre cselekedhet." „Egy baj van", hűtött le Hámori. „Mi?" – kérdeztem meglepve. „Az", folytatta, „hogy Nagy Imre azt kéri: a magyar ügyet vegyék fel az ENSZ legközelebbi – soros – közgyűlésének napirendjébe. Ami november 12.–én lesz. Nagy Imrét értesíteni kellene arról: kérje azt, hogy az ENSZ a szuezi ügyet jelenleg is tárgyaló rendkívüli ülés napirendjébe illessze kérésének teljesítését." Megnémultam, döbbenten, majd azt válaszoltam: „László! Ez a távirat egy kétségbeesett S. O. S. kiáltás. Nem a szavakon kell most lovagolni, hanem azonnal segíteni – a magyar ügyet azonnal, a lehető legközelebbi alkalomkor napirendre tűzni."

Hámori László nem tágított javaslatától. Ismerve gondolatvilágát, meggyőződésem az, hogy erre utasítása volt. Ismételten arra kért, hogy küldjünk táviratot Nagy Imrének. Azt válaszoltam: Szobolev már telekürtölte a világot azzal, hogy a magyar forradalmat kívülről, az amerikaiak, a SZER, az emigránsok szervezték, támogatják. Ha most táviratot küldünk, instrukciókat javaslunk, az közvetlen bizonyíték lehet erre a teóriára, erre a vádra; hogy Nagy Imrét, a magyar forradalmat Amerikából irányítják. Még jó ideig vitatkoztunk; eredménytelenül. Hiába kértem Hámori Lászlót arra, hogy győzze meg a főtitkárt az azonnali cselekvés fontosságáról – nem kaptam kielégítő, megnyugtató választ.

Amikor végezetül szomorúan letettem a telefonkagylót, mellettem álló barátaimnak azt mondottam: a magyar ügyből – akta lett.

Ad acta...

*

És: mégsem. Bár a hivatalos nemzetközi politika nem állt mellénk; a magyar szabadságharc, leverettetésével együtt is, a világ osztatlan bámulatát vívta ki. Példánkat azóta is a legmagasabb fokon említik, hozzátéve és kiemelve: így és ezzel kezdődött a Szovjetunió, a képmutató szovjet rendszer összeomlása. Világossá vált, hogy „a népek és a munkásság barátja, a szocializmus védőbástyája" jelszavak mögött egy durva, vad, barbár imperializmus rejtőzik.

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. ... A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat. ... Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, amelyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot. Amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk!"
Albert Camus mondatai örök fényességbe vonták szabadságharcunkat. Ha nemes célból, önzetlenül, áldozatkészen cselekszünk – előbb–utóbb meghozza az gyümölcsét. A magyar forradalom 1956–ban megadta a Szovjetuniónak és a kommunizmusnak azt a halálos döfést, amelytől az orosz medve végül mégis összerogyott.

De az a harc, akkor, nem csupán erről szólt...!

 

 .

Vissza a kezdőlapra