2005. október 23. vasárnap 23:25

 

Gömöri György

Jegyzetek egy 1956-os vershez

 

Szerte a világban számtalan vers született az ötvenhatos magyar forradalomról. Amikor a hatvanas évek közepe táján Tollas Tibornak segédkeztem a forradalom nemzetközi költői visszhangjának fölmérésében, pontosabban a Gloria Victis című antológia összeállításában, engem is meglepett a nyomtatásra érdemes versek sokasága. Viszont mindössze két olyan nem-magyar költőről tudok, aki személyes élmény alapján vette versbe a magyar forradalmat. Mindkettő lengyel: Adam Wazyk és Wiktor Woroszylski. Utóbbinak, aki 1956 október vége felé, a Nowa Kultura c. hetilap tudósítójaként érkezett Budapestre, „Magyarországi napló” címen kitűnő és sokat idézett műve jelent meg; ezt magyarul is kiadták szamizdatban (Kerényi Grácia névvel nem jelzett fordításban). Wazykot viszont és 1956 októberéről írt versét Magyarországon csak kevesen ismerik – az igen nagy példányszámú In memoriam Nagy Imre c. gyűjteménybe sem került be.

Mielőtt a vershez fognánk, néhány szót szerzőjéről. Adam Wazyk hosszú és kacskaringós utat tett meg, míg eljutott a Bem szoborhoz. 1905-ben született Varsóban, a húszas években szürrealista hangvételű versei jelentek meg. 1939 szeptemberében Lwovban (a hajdani Lembergben), tehát a szovjet megszállási övezetben volt, innen került Szaratovba, majd Kujbisevbe; később a Szovjetunióban létrehozott Első Lengyel Hadsereg (az ún. Berling-hadsereg) tisztje lett. A háború után a Kuznica c. irodalmi folyóirat szerkesztőségében találjuk, majd a varsói Tworczosc szerkesztője. Az 1945 utáni évtizedben Wazyk hűségesen szolgálta és kiszolgálta a hivatalos sztálinista kulturális politikát, élesen támadva azokat a „kispolgári nézeteket”, amelyeket egyes írótársai munkájában látni vélt. Sztálin halála és különösen a Nyugatra szökött lengyel államvédelmis Jozef Swiatlo leleplezései után azonban Wazyknak is kinyílt a szeme. Kiábrándult korábbi hitéből, rádöbbent, hogy egyoldalú, önámító optimizmussal szemlélte a lengyel társadalom megváltoztatására irányuló erőszakos kísérleteket. 1955 augusztusában a Nowa Kultura közölte „Költemény felnőttek számára” (Poemat dla dorosłych című hosszú költeményét és ez a vers lett a lengyel Olvadás első fontos eseménye, irodalmi alapszövege. Hamarosan magyar fordításban olvastuk és kéziratban terjesztettük, s amikor Tardos Tibor egy emlékezetes Irodalmi Újság-nak írt cikkének „A tengervíz sós” címet adta, a tájékozottabb olvasók már tudták, mire utal; Adam Wazyknak ezekre a soraira:

„Az álmodozó Fourier bájosan megjósolta:
a tengerek partját majd limonádé mossa.
És hát nem így van?

Isszák a tengervizet,
ujjonganak:
„limonádé!”
Lopva mennek haza
hányni,
hányni.”

De a „Költemény felnőttek számára” minden kritikus felhangja és kételkedése ellenére még a rendszer kritikájának bizonyos keretein belül marad. A vers utolsó (15.) része lista azokról a követelésekről, amelyek Lengyelországot talán még kihúzhatják a sztálinizmus kátyújából; ez a lista az „ezt követeljük a párttal” szavakkal zárul. Másszóval 1955 nyarán Wazyk még kommunistának tartotta magát, még hitt a „lenini” megújulás lehetőségében. Igaz, 1956-ban kiadott kis versgyűjteményben (Költemény felnőttek számára és más versek) több élesen szatirikus hangú verset is találunk, ahol Wazyk a pártbürokráciát támadja, de 1956 nyarán, éppen a poznani események józan újraértékelése után indult meg az a folyamat a Lengyel Egyesült Munkáspárton belül, ami végül a „reformkommunista” Gomulkát juttatta uralomra ugyanazon év októberében.

Adam Wazykot a Magyar Írószövetség meghívta Budapestre. Abban már a sors kezét látom, hogy a nyilván hónapokkal korábban történt meghívás hogyan realizálódott – hogy Wazyk pontosan 1956 október huszonharmadikán érkezett a magyar fővárosba. Itt a margitszigeti Nagyszállóban szállásolták el, ezt sem tőle, hanem Dobrica Čosic (Csoszics) szerb író Hét nap Budapesten (Nolit, Belgrád, 1957) című emlékezéseiből tudjuk. Alighanem a repülőtérről rögtön az Írószövetségbe, illetve a Bem-szoborhoz vitték – akik ott voltunk huszonharmadikán délután a Bem-szoborközelében, láttuk, hogy beszélni próbál, de nincs megafon és a hangzavarban szavát se hallani. Megerősíti ezt Déry Tibornak nemrégen közzétett naplójegyzete (Új Tükör, 1989. V. 28.), ahol ezt írja: „A Bem-szobornál áthatolhatatlan tömeg, felnyomnak a pázsitra a talpazat alá, hátam mögött Vazik (sic!), a lengyelköltő, kis sovány ember, lélegzet után kap”. Innen Déry (akárcsak e sorok írója) teherautón robogott át a Sztálinról sebtében Árpádra átkeresztelt hídon Pestre, a Parlament elé; útközben szem előtt vesztette Wazykot, akit feltehetően valaki hazavitt a Margitszigetre. Nem tudni pontosan meddig maradt még Budapesten, de október 25-én még biztosan ott volt, mert ekkor beszélgetett Gosic-csal; alighanem csak 28-án távozott, azzal az első lengyel géppel, amelyújságírókat, vérplazmát és kötszert hozott a magyaroknak. Magyarországi élményeiről, tudomásom szerint, Wazyk soha semmit nem írt az alábbi versen kívül, ami a Nowa Kultura 1956. november 25-i számában jelent meg, tehát mintegy egy hónappal a budapesti látogatás után:

Qui tacent clamant

Veletek voltam aznap, mikor a Bem szobornál
magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok.
Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már,
midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog.

A nagy kavarodásban, Déry, te hívtál föl
aggódva telefonon: bajom nem esett-e?
s hallottam a hangod még a Parlamentből,
mint utolsó kiáltást az éterbe veszve.

Mi, lelkiismerete a történelemnek,
hallgatunk – államérdek ez a néma beszéd. . .
Hol a felkelők hamván keserű füst terjeng,
a végső mítosz összedőlt. De Bem emléke ép.

A saját fordításomban közölt (s a Gloria Victis-ben megjelent változattól némileg különböző) rövid vers aligha szorul különösebb magyarázatra. Egy-két utalását mégis fel kell oldanunk. Mindenekelőtt maga a cím lefordítandó: (hányan tudnak még érettségizettek közül latinul?); jelentése: „A hallgatók kiáltanak”, vagy „Akik hallgatnak (mégis) kiáltanak”, vagy még másféleképpen: „Akik hallgatásukkal kiáltanak”. Bármelyik verziót fogadjuk el, az alany nyilvánvaló – a lengyel írókról van szó. A vers teljes azonosulással kezdődik: „veletek voltam aznap”, hogy aztán a lelkes tömegtől körülvett Bem szobortól átvigyen a felkelés másnapjára, amikor „elnémult minden, csupán a tűz ropog”. Ellentétpárral nyit tehát a vers, a tüntetés hangzavara és a másnapi csönd, a zászlók és a tűz (lengyel eredetiben: tüzek) lobogásának kontrasztjával. Ezt folytatja aztán a második versszak egy – feltehetőleg még október huszonharmadika éjszakai-telefonhívás felidézésével, amelyet egy későbbi, Parlamentből elhangzó Déry-beszédre való hivatkozás egészít ki. Ezt a beszédet Wazyk a rádióban hallotta; nincs rá utalás, hogy milyen nyelven. Mármost itt egy érdekes problémába ütközünk: Déry ugyan adott nyilatkozatot a Magyar Rádiónak a forradalom alatt (az Új Tükör már idézett száma közöl egy fényképet is, ami október 26-án este a Rádió közvetítőkocsijában készült Déryről), ám a szövegkörnyezet nem erre látszik utalni. Wazyk inkább a november 4-én hajnalban elhangzott kétségbeesett segélykérésre gondolhatott – amit viszont nem Déry, hanem Háy Gyula intézett több nyelven a világ íróihoz és tudósaihoz. A „mint utolsó kiáltást az éterbe veszve” (az én kiemelésem, G. Gy.) erre utalhat, s így fölöttébb valószínű, hogy Wazyk nem Déry hangját hallotta, csupán azt vélte hallani.

De a vers a harmadik versszakban tetőz, miután a közvetlen élmény(ek), a felvonulás, a felkelés és a Déryvel való személyes kapcsolat felvillantása után a politikai összegezés igényével lép fel. Az „én” itt már átadja helyét a többesszámnak, a ,,mi”-nek. A lengyel írók nem mondhatják el a teljes igazságot Magyarországról, nem tiltakozhatnak nyilvánosan a második szovjet beavatkozás, illetve a Kádár első békítési kísérleteit követő megtorlás ellen. Nem tehetik ezt, mert mint egy, a szellemi emberekkel való akkori találkozóján Gomulka mondotta, az érzelmek mellett az államérdekre is kell gondolni. . . A lengyel államérdek pedig ekkor, 1956 novemberének végén a Lengyel Október reformjainak kiszélesítése, megerősítése. Tudja ezt Wazyk is, de nem titkolhatja csalódását: a lengyel író szerepe (mint ahogy a magyar íróé is) a nemzeti szellem fenntartása mellett mindig is az igazság, a teljes igazság kimondása volt, ezért nevezhették az írót „a történelem lelkiismeretének”. Ennek a szerepnek a fölemlegetése megint csak a kontraszthatást növeli: noha étoszuk tiszta beszédre kötelezi őket, az íróknak most hallgatniuk kell. De ez a hallgatás hangos (ebben a helyzetben (amikor a szovjet propaganda „ellenforradalmi lázadásról” és arról szaval, hogy „Budapest újra vidám”) – ez a hallgatás kiált. S innen Wazyk egy fordulattal visszavezet a vers elejére: az októberi Budapesten, a holtak fölött terjengő keserű füstben „a végső mítosz összedőlt”. Ez pedig nem más, mint a kommunista nemzetköziség mítosza. Az a hiedelem, hogy „a szocialista országok nem viselhetnek egymás ellen háborút”, mert ez per definitionem lehetetlen. A Wazyk által megfogalmazott felismerés a Szovjetunió szerepének radikális újra értelmezését jelenti (a veterán kommunista számára); ha ez a mítosz(amit szerintünk már 1939 és 1941 között a balti országok bekebelezése, illetve a finn háború alaposan megingatott) két testvéri, baráti országot tételez, akkor nyilvánvaló, hogy a deklarált testvériségmerő szemfényvesztés, s mögötte egy régi imperializmus nyers hatalmi érdekei lappanganak. Ami ennek a mítosznak a helyén megmaradt, az egy szobor, Bem emlékművek, de Bem József tábornok a valódi, a világszabadságért (is) küzdő szolidaritást, a vérrel megpecsételt testvériséget jelenti. A vers tehát a tárgytól (Bem budai szobrától) visszajut a jelképhez, illetve a jelkép igenléséhez. S ezzel a zárómondattal maga a kezét előre nyújtó kislengyel tábornok is a „kiáltva hallgatók” közé lép – évtizedekig koszorúzatlan emlékműve, sokáig rendőrkordonnal vigyázott emlékműve a jövőbe néz, ahol már nem csak hallgatva és fojtott csöndben lehet megünnepelni október huszonharmadikát.

 

Gömöri György

(Megjelent az Unio 1989-es októberi lapszámában.)

 .

Vissza a kezdőlapra