2005. október 23. vasárnap 22:14

 

Az összekacsintás diktatúrája

 

„Ma Magyarországon a tegnap vitáit vívjuk, ebből kell kilépni” – mondta néhány napja, egy interjúban, Orbán Viktor. Azonnal arra gondoltam: talán még ő maga sem tudja, hogy milyen mély igazságot fogalmazott meg. Egyszerűen azért nem, mert annak hangsúlyai rémisztőbbek a bevallhatónál… „Az ország így nem tud előrehaladni, tehát le kell őket zárni” – folytatta. „Menjünk át a holnap vitáira, akár az adórendszer, akár a pártok finanszírozása, akár a privatizáció kérdésében. Mert körülöttünk mindenütt ott vannak már a holnap megközelítései, de itt még mindig rossz hangulat, előre leosztott szereposztás, előre ismert szövegek, reakciók léteznek. Nincs olyan érzése néha, hogy amikor egy párt vagy egy politikus kezdeményez valamit, az emberek már előre tudják, ki, mit fog reagálni, melyik újságban mi fog megjelenni, mi lesz a történet vége”?

Nekem, bevallom, nincs ilyen érzésem. Mert mintha az emberek jelentős része – ahogyan ezt a jelenséget honlapunkon is megírtuk már – valóban kezdene elfordulni a közbeszéd tematikáitól, de nem azért, mintha előre tudnák: ki hogyan fog reagálni arra… A sajtó túlnyomó részének ugyanis csak egyben van határozottan körvonalazott álláspontja: a polgári oldalnak, a jobboldalinak, el kell pusztulnia. „Agyagba kell döngölni” – bennünket. Legyen ennek bármekkora is az ára… Ezért a legfontosabb cél a hatalom megtartása. Kelljen ezért akármit is hazudni; akárhányszor is szembeköpni saját magukat… S az emberek elfordulása mögött pedig – s ez az, ami rémisztőbb a bevallhatónál – nem a közömbösség, a szkepszis, a kiábrándultság húzódik. Hanem az a régi-régi, vállvonogató, cinkos összekacsintás…

...A gulyás-kommunizmus.

De ne arról a korról beszéljünk, csupán a talán nyilvánvaló párhuzamról… Milyen korban is élünk – ma? Tagjai vagyunk egy olyan katonai szervezetnek, amely miatt – ahogyan korábban, egy másik szervezet miatt, a hatalom megtalálta az objektívnek tűnő magyarázatot és indoklást a csehszlovákiai „bevonulásra”, vagy a vietnámi „rendfenntartásra” – most katonákat küldünk Afganisztánba, Irakba. És lokátor-állomást építtetünk a természetvédelmi területeinkre. Ám, ha úgy adódik, akkor – szerződésben vállalt dátumokra hivatkozva – e katonákat hazarendeli a kormány, s a társadalmi tiltakozásnak engedve nem ragaszkodik a Zengő tönkretételéhez. Még akkor sem, ha korábban a szocialista parlamenti képviselő próbarepülést hajt végre, amelynek során megállapítja: hazánk légtere dél felől tökéletesen védtelen. S ezt a – talán nem mindenképp publikus (feltételezve, persze, hogy valóban igaz…) - állítást a magyar miniszterelnök boldogan megosztja a nyilvánossággal is… Közelebbről nézvést azonban – hogy is van ez…?

Az amerikai fél kifejezett kérése ellenére is hazahoztuk Irakba kiküldött katonáinkat. Ám minden szívfájdalom nélkül azt próbálja – ugyanez a politikai hatalom – elhitetni a magyar közvéleménnyel, hogy az amerikai kormány, és személyesen az amerikai elnök, sokkal jobban neheztel ránk amiatt, hogy a korábbi magyar miniszterelnök „nem határolódott el” egy – amúgy az azt meghamisító csúsztatásoknál jóval tárgyszerűbb – politikusi állásfoglalástól. Mint amiatt, hogy – ismétlem: kérése ellenére – nem adunk továbbra is katonai támogatást egy olyan háborúhoz, amelyet az amerikai közvélemény egyre nagyobb számban ítél el. S amely háború indoka a 2001. szeptember 11-én történtekhez kapcsolódik. Hihető ez…? A nagyvilágban nehezen – ám a hazai vakhitű szocialista szavazótábor minden további nélkül megetethető vele. Amelynek pedig azt kellene feldolgoznia: a polgári kormány miniszterelnöke nem adott kellő erkölcsi támogatást, azon terrorizmus elítéléséhez, amely ellen az amerikai kormány háborút indított. S amely háborúból azonban a szocialista kormány – amint megtehette – kivonta a magyar katonai erőket. Szintén nagyon helyesen, bólogattatják a szocialista szavazótábort. Van ebben logika? Nincs. De nem is ezt várják el. Van ebben demagóg összekacsintás? Száz százalékig…

...Mert nem az eszetek kell, hanem a zsigeri gyűlöletetek. Nem a mérlegelésetek, hanem a voksotok…

Mert azért, egy bekezdésnyi ideig, gondoljunk bele, a józan ész határáig hatolva: hogyan kellene folytatódnia Gyurcsány Ferenc washingtoni megvilágosodásának – itthon? Amint szembesült George Bush állítólagos neheztelésének felénk tényként kommunikált súlyával, a lehető leghatározottabban vissza kellett volna vonatnia könyvesboltjainkból és maradék közkönyvtárainkból a közben Nobel-díjat kapott Harold Pinter munkáit. Aki nem kevesebbet állít, évek óta, mint azt: az amerikai elnök tömeggyilkos, s az USA egy náci állam. Lehet, hogy – bár még nem tudjuk – de a Bárka Színháznak annyi? A társulat tagjai soha nem fognak amerikai vízumot kapni, pusztán azért, mert az elmúlt évadban is oly kiváló előadásban vitték színre Pinter Hazatérés-ét…? Ez, persze, csak tréfa. Az igazság valahol abban rejlik, amit – például – ezekben a napokban a Benczúr utcai British Council látogatói tapasztalhatnak. A könyvtár műveinek egy rögtönzött kiállítása által büszkélkedik azzal a Nobel-díjas Pinterrel, aki – amúgy – „rászedett idiótának” nevezte Tony Blairt. Na persze – ez a kiállítás is csak addig lesz ott, ameddig Gyurcsány Ferenc és az őt dédelgető magyar média fel nem jelenti e politikai pornográfiáért a British Council vezetőjét, mondjuk, Blairnél. Első lépésként, lehet, hogy már felkérték a budapesti brit nagykövetet arra: határolódjon el Pintertől és a British Counciltől…

A továbbiakban pedig a mi következetes Gyurcsányunk betiltatja Susan Sontagh műveit, aki nem átallotta leírni a következő sorokat: a „…támadás az USA politikája, érdekei és fellépése következményeként érte az Egyesült Államokat”. De a Gyurcsány-éra alatt Norman Mailer munkái is vélhetően újraszülik a szamizdat műfaját; hiszen hogyan kaphatna egyéb nyilvánosságot egy olyan író, aki arra figyelmeztetett: a világ jelentős része, különösen az elmaradt nemzetek, „kulturális és esztétikai elnyomót” látnak az Egyesült Államokban. A következetesség nevében betiltandók – de legalábbis második nyilvánosságba szorítandók (elő a régi rutinnal, tisztelt Lendvai Ildikó…) névsorát még hosszan bővíthetnénk; de maradjunk, végül, Enzensbergernél, aki – elítélve a merényleteket – arra figyelmeztetett: a világ jelenlegi állapotára adott ellenreakciókról van szó. És ennél többet, tartalmilag, bizony, Csurka szavai sem rejtenek…

Immáron valóban csak az a kérdés: amennyiben valóban szóba került volna (ahogyan, mint tudjuk, ez nem történt meg) a Bush-Gyurcsány találkozón egy régi magyarországi marginális vélemény kinyilvánítása, amely a leghalványabban sem jelent meg, nem tükröződött, nem épült be érintőlegesen sem az akkori magyar kormány hivatalos álláspontjába, magatartásába, akkor erre Gyurcsány Ferenc miért nem így reagált? Miért nem kérdezett vissza – egyenesen, gerincesen? Idézhetve akár az Egyesült Államok alkotmányának kiegészítő cikkelyét: „A Kongresszus nem alkothat törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában: nem csorbíthatja a szólás- vagy sajtószabadságot, nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából”.

Hogy miért, erre, persze, tudjuk a választ. Egyszerűen nem volt rá alkalma; hiszen a téma szóba sem került. No de akkor miért állt elő, itthon, egy ilyen egetverően rossz dumával? Mert ezt kívánta meg a gulyáskommunizmus összekacsintásának reflexe…

De azt mondtam: maradjunk a jelennél. Milyen korban is élünk – ma? Tagjai vagyunk egy olyan európai közösségnek, amely, bizony, eddig csalódást okozott. Hogy miért, azt most hagyjuk (nem kitérve a válasz elől; de beszéltünk s beszélünk mi erről eleget e fórum egyéb írásaiban). Az viszont sokkal fontosabb: hogyan is simult rá e tagadhatatlanul érzékelhető csalódásra a hatalma (zsákmánya) megtartásáért küzdő kormány? Villantsunk fel egy emlékezetes pillanatot a közelmúltból: a csatlakozási tárgyalások egy nehezebb periódusában Orbán Viktor azt találta mondani: az Unión kívül is van élet. Mi mindent kapott ezért a fejére… A legenyhébb az volt, hogy szembe menetel azzal a nemzeti érdekkel, amelyben már a rendszerváltáskor konszenzus született. S mi mindent kapott a fejére az, aki a magyar földtulajdon hazai védelméért, a magyar mezőgazdaság termelői értékeinek megőrzéséért, s úgy általában, a magyar érdekek előtérbe helyezéséért mert beszélni. Akár még azt is kimondva: legfeljebb nem zárjuk le határidőkig a csatlakozási tárgyalások fejezeteit; legfeljebb később csatlakozunk. Micsoda baloldali felzúdulás volt itt akkoriban; emlékeznek…?

S mi történik – ma? Magyar földet a magyar gazdáknak, hirdeti a miniszterelnök. Magyar árut a szupermarketekbe; ne legyünk Európa szemétlerakó-helye, szónokolja a mezőgazdasági miniszter. Majd Gyurcsány megfejeli a történetet: inkább sztráda, mint euró, közli fennhangon. Utóbb, persze, visszatáncol, kicsit túlságosan is hivatalosan, mereven, azt is mondhatnám: duzzogva. Mintha azt érzékeltetné – jó, visszavonom, de akkor is… És ez az „akkor is” már a gulyáskommunizmus megőrzött reflexeinek szól. A szavazótábornak. Akik annak idején is ezt hallgatták, vissza-visszatérően. Hogy nem tartható tovább az államadósság mértéke. És mégis tartható volt… „Valahonnan” szinte a végtelenségig futotta a panelszocializmusra. A nadrágszíj-jövedelmekre, és a fusi-kapitalizmusra. Két célra egyszerűsíthetjük le azokat az éveket: fröccsöntés és fröccs-öntés. Százszázalékos foglalkoztatottság, egyenlő bér, alanyi jogon járó táppénz és szakszervezeti üdülő-beutaló. A nyugodtság garanciái. Amely „nyugalom” ma is kezd felülkerekedni – lehet, hogy a többségben? Ez az, ami számomra rémisztőbb a bevallhatónál… Mert „nem lehet állandóan azt hallgatni, hogy minden rossz”, vágja a fejemhez valaki. A szocikra fogok szavazni, így a másik, mert azok legalább adni akarnak. Ahogy a Medgyessy is – hogy belebukott? Politika, haver, politika… Inkább sztráda, mint euró – érted-e? Mondd már, hogy diktálni akarnak; mindig is így volt. Egyedül nem megy, valahová csatlakozni kell; s onnan mindig is diktáltak. Az oroszok is ezt csinálták – de nekünk mégis jobban ment, mint akár nekik, akár a románnak, vagy a lengyelnek… Brüsszel is diktál, na ná; de majd ők fognak ideküldeni egy miniszterelnököt? Egy fenét… Legfeljebb évente cserélünk pénzügyminisztert, kétévente meg miniszterelnököt. A hiányt ráfogjuk az előzőre, az újjal megígértetjük a hiánykorrekciót, közben meg felveszünk pár milliárdot a hitelkamatok kamatainak kamat-törlesztésére. Figyuzz – hát mi történhet? Kizárnak bennünket? De akkor hogy veszik fel a románokat, vagy a törököket? Itt hagynak, Európa közepén, egy lyukat? Hát mi vagyunk mi? Egy lyukas zászló…?

Hát az nem, vetem közbe, de csak legyint rám. Ez a – többség…?

Én arra szavazok, folytatja, aki azt ígéri, hogy ad. És fog is – nem azzal riogat, hogy igazából erre meg arra sincs pénz. Nő az államadósság? Na és? Akik adják a hiteleket, azok sem hülyék, haver. Valamiért biztosan jó nekik… Mondd már, hogy nem lesz euró 2010-re – na és? Inkább sztráda – hát erről van szó. Érteni kell ehhez, apukám… Na, figyelj csak, lendül bele. Évek óta azt hallgatom, hogy ezek „moszkoviták” voltak, „brüsszeliták” lettek. Szolgamód hajbókolnak csak. Ahogy megszokták. Most meg, hogy – tény és való – szépítettek kicsit a költségvetésen, mást se hallok, csak azt: „Brüsszel szégyenpadra ültetett bennünket”. Na és? Hát hajbókolni kell, vagy kiügyeskedni azt, ami nekünk a legjobb? Hagyjon engem Brüsszel amúgy is lógva; a saját költségvetésüket bezzeg nem szavazták meg, mert sajnálták a pénzt a lengyel vízvezeték-szerelőtől, meg a magyar kőművestől. Még munkavállalási engedélyt sem adtak, haver, hát ki nem ’…’ az eurójukat…? Na, köll egy fröccs, dől hátra, elégedetten, a rögtönzött szeminárium után. Ő, és a többiek, akik, persze, nyíltan - nem ezt mondják. Mert nem kell ezt kimondani. Elég érteni a hatalom kikacsintó kommunikációit; elég érezni a gulyáskommunizmus áporodott ólmelegét.

Kilépni a tegnap vitáiból? Még csak az kellene…

Persze: ki kellene lépni azokból. Megértetni mindenkivel, hogy ismét milyen rossz útra tévedtünk. De vajon lehet-e? Önmagunktól is ezt kérdezem. Vajon lehet-e…? És hogyan? Megértetni mindenkivel, hogy az előttünk álló választás valóban sorsdöntő. Életbe vágó. Mert egy baloldali győzelem a minden társadalmi rendszerek legveszélyesebbjét: a puha diktatúrát támasztja fel, és konzerválja körénk, talán mindörökre. A számok mellett, nagyon pontosan és világosan, erről is kell beszélni. Ahol csak lehet. Amíg lehet. Ameddig érdemes…

 

Tamási Orosz János

 .

Vissza a kezdőlapra